Wass Albert

 ERDÉLY, A MEGNEVEZHETETLEN ERŐ

Bizony, negyvenöt hosszú év telt már el azóta, hogy a történelem vihara kitépett szülőföldemből s tengeren túlra sodorva idegen földre lökött. Pedig gyökerem mélyen volt az anyaföld szívében. Ezernyolcvanegyet írtak a papok, amikor Buzátfia Lób elészökött a nádas bozótjából, elkapta szarvainál fogva a lováról zuhant László királyra támadó bölénybikát s bépenderítette a czegei tóba. Tettéért bölényfejes címerrel és testi erejére utaló Vas-névvel  jutalmazta Lóbot a király, s a kor szokása szerint hivatalosan is neki adományozta a tavat  körülvevő dombokat – melyeket egyébként már a Buzát apja is magáénak vallott. Nos, azoknak a domboknak az egyikén állt az udvarház, melybe én annakidején beleszülettem s ugyancsak ott terült el az udvarház körül az a szíjjas, agyagos ötszáz hold mezőségi föld is, melyet én tanultam szeretni, művelni, míg az a bizonyos vihar ki nem tépett onnan.

Mindent csak azért mondottam el, hogy tanúságot tegyek valódi erdélyi mivoltom mellett. Amit viszont ennek ellenére a sors velem szemben elkövetett, azt az emberi történelem hideg és józan törvénye szerint megérdemeltem, ha nem is a magam, de egyik ősöm hibája árán, ki az 1600-as évek derekán Moldovából hozatott munkaerőt a földek művelésére, miután a sok háborúság során a Mezőség magyar jobbágyai kipusztultak. Papot is hozatott velök, templomot is építtetett nekik, s még a Szentírást is lefordította számukra az oláhok nyelvére. Kétszáz esztendővel későbben ezeknek a moldovánoknak a leszármazottai  fölgyújtották a kastélyt, lerombolták a magyar templomot, s hiába billent helyre kis idő  múltával újra a világ: a magyar templomot már nem építette föl senki s gyermekkoromban a  kispujoni lelkész kéthetenként átjött a dombon istentiszteletet tartani az újraépült udvarház  nagy ebédlőtermében, szüleim és a cselédség számára. Később, ahogy emberré nőttem, a  huszas évektől kezdve már erre sem volt szükség. Az Erdélyre rákényszerített földreform – ami  a román birtokosokat nem érintette – csak kétszáz hold szántót és háromszáz hold erdőt  hagyott meg a kétezerből, s ennek művelésére már nem kellett nagyszámú cselédség. Az a  kevés magyar, aki megmaradt, a ház mellett átgyalogolhatott velünk együtt a három  kilométerre fekvő kispujoni templomba.   Nos, mindezt csak azért mondottam el, hogy háttérül szolgáljon ahhoz, amit mondani  szándékozom. Hogy félreértés ne legyen: amikor én Erdélyről szólok, nem csak a hajdani  földesúr szólal meg bennem, hanem egy ember, aki összenőtt Erdéllyel, akárcsak a dombtetők  szálverte cserfái, melyeket nem ültetett oda senki, maguktól nőttek, Isten akarata folytán,  ember előtti idők óta.

Amikor én kimondom ezt a szót, hogy „Erdély”, ebben benne van minden: a szívem, a  lelkem, az agysejtjeim molekulái, mindaz, ami voltam vagyok és leszek, tulipános bölcsőmtől a  kopjafáig. Bár életem 83. esztendejéből negyvenötöt idegen földön kellett eltöltenem a  történelem rendelése folytán, soha, egyetlen pillanatra sem éreztem magam „leszerelt  katonának”, kit esküje már nem kötelez többé. Honából kivert harcos maradtam, akit nem kell  eskü kötelezzen hűségre. Véremben van. Minden írásommal, minden beszédemmel, mindég és  mindenütt Erdélyért harcoltam. Azért az Erdélyért, melyről tudom, hogy már nem lehet az  enyém soha, de még lehet azoké, akik ott maradtak, szenvedtek és hűséggel kitartottak  minden gyötrés, megpróbáltatás ellenére is. Minden maradék erőmmel és igyekezetemmel  azért küzdök még ma is, hogy Erdély újra az legyen, ami volt: három szabad nép hazája, Isten  és ember előtti egyenlőség, a tisztesség és az emberszeretet földje.

Mert Erdély számomra nem csak egy földrajzi egység. Ebben a szóban benne van  mindaz, ami igaz, jó és tisztességes. Nem véletlen, hogy a vallásszabadság elsőnek az erdélyi  lélekből fakad, mint egy tiszta vizű forrás az életet és igazságot szomjazó emberiség számára.  Nem véletlen, hogy válságos időkben a magyar szellemiség mentsvára volt Erdély, a magyar  kultúra menedéke, ahol viharban is virágzott a lélek. Erdélyi ember, legyen az magyar, román  vagy szász nem téveszti össze a kultúrát a civilizációval, a valóságot a látszattal, a  hazafiasságot az elfogultsággal, az igazat a hamissal, a jót a rosszal. Nem véletlen, hogy a román kultúrának is Erdély volt a termőföldje, még azokban az években, melyeket később a  politikából burjánzott propaganda az „elnyomás idejének” nevezett el.

Erdély levegőjében van valami láthatatlan, megnevezhetetlen erő, mely mintha a  földből sugározna elő, s belenőtt a fákba, hegyekbe, meg az emberi gondolkodásba. Ez az erő  csodákra alkalmas. Költőket, tudósokat terem, kik nem hírnevet keresnek, hanem szerényen  félrehúzódva a világ zajától élik a maguk alkotó életét, és amit alkotnak, az soha se rontja, de  javítja és szépíti a világot. Ha idegen kincskeresők békében hagyják, Erdélyt az emberi lélek  virágoskertjévé válik, melynek békés és szelíd összhangját megérzi az átutazó, s örömét leli  benne.

Vannak a világon szebb vidékek. Magosabb hegyek, gazdagabb vizek, fényesebb  városok. De békésebb esték, szelídebb szellők, kékebb égbolt, színesebb virágok, békésebb  emberek sehol sincsenek Isten szabad ege alatt. De a hangsúly a szabadságon van. Ideje hát,  nagyon is ideje, hogy helyrebillenjen a szabadság mérlege Erdély vérrel és könnyel öntözött  földje fölött. Ezek a vajúdó idők alkalmat nyújtanak az erdélyi román népnek arra, hogy  adósságaikat rendezzék az erdélyi magyarság felé. S ez a vénember bízik abban, és szívből  reméli, hogy Erdély románjai eléggé erdélyiek hogy végre-valahára megalkothassanak egy  olyan pompás kis országot, melynek minden fiára egyformán süt a nap, s melynek  háromnyelvű népe békés egységben élve, mindegyik a maga kultúráján keresztül közelítheti  meg Isten országát.

(Erdélyi Magyarság, 1990. 2. 26.p.)