Wass Albert

Az ÚR ÉNNÉKEM ŐRIZŐ PÁSZTOROM

Ahonnan jöttem, Erdély vad hegyei között a pásztor nemcsak mesterséget, de hívatást jelentett. A pásztor rendszerint tiszteletre méltó vén ember volt, aki atyaként viselte a nyáj gondját, mintha tulajdon családja lett volna jószág. Az övé volt a teljes felelősség, amelybe beletartozott az állatok jóléte és védelme. A pásztor szava törvény volt a hegyeken. Ő képviselte a bölcsességet, tudást és tapasztalatot, ezért illette tekintélyt és tiszteletet.

A havasokban, ahonnan az én életem indult, nem elvont fogalom volt a pásztorról alkotott képzet. A kálvinista hittanban a vasárnapi iskolában úgy tanítottak Jézusról, hogy Ő a jó pásztor. Ez nekem minden magyarázat nélkül jelentett valamit. Azonban néhány év múlva tapasztaltam meg ennek a hitnek a tartalmát, a háború alatt.

Hadd mondjak el csak egy példát a magam életéből: a pripjaty-i mocsarakban történt. (Ford. megjegyzése: Ukrajnában, 1943-ban)

A királyi magyar lovasság tisztjeként alakulatommal orosz földön harcoltam. A Propjety melletti mocsarakban állomásoztunk, amikor három oldalról is bekerítettek az orosz csapatok. Azt a parancsot adta a felettesem, hogy adjuk meg magunkat. Vonakodtam, mert nem akartam ennek a parancsnak engedelmeskedni. 128 embernek voltam a parancsnoka, akikért felelősséget éreztem. Egy kötelet kötöttem a derekamra, és hason kúsztam befelé a mocsaras lápon. A kötél másik végét két megbízható őrnagy tartotta a kezében. Úgy tűnt, hogy járhatatlan az út, mert süllyedni kezdtem a feneketlen mocsárba és ki kellett húzzanak. Egész éjjel gondterhelten ültem egy fatörzsön, imádkoztam. Kora hajnalban, egy órával azelőtt, mielőtt meg kellett volna adni magunkat, hirtelen két őzet pillantottam meg a mocsárban, amint felém közeledtek a ködben, s amint észrevettek, egy hirtelen ugrással visszafordultak és eltűntek. Gyorsan végrehajtottuk újra a kötél próbát abban az irányban, ahol a két őzet láttam. A derekamon a kötéllel, előre kúsztam és felfedeztem, hogy csak annyit süllyedek, amíg egy dús, összefüggő mocsárfüvet el nem érek, amely aljnövényzetként szilárdan tartott meg, amikor ráléptem. Ezen közlekedtek az őzek is. Kipróbáltam, hogy súlyomat elbírta a növényzet erős gyökérzete, s ezért nem süllyedtem le mélyebben.

A két őznek köszönhetem, hogy megtaláltam a titkos kivezető utat, ahol csapatommal együtt megmenekültünk a biztos halálból s nem kellett az ellenségnek megadni magunkat. Öt hosszú napig tartott, míg a mocsarat elhagytuk és egyetlen emberemet nem veszítettem el, csak a lovakat kellett otthagynunk az oroszoknak.

Akik velem együtt megmenekültek, csodának nevezték. Én tudtam, hogy a Pásztor gondot viselt a kis nyájra.

Minél többet éltem az életben, annál inkább úgy láttam, hogy Isten a teljes emberiség pásztora, ennek a megzavarodott sok milliónyi népből álló, egymást pusztító, egymás ellen acsarkodó nagy családnak. Gondolkozzunk azon, hogy mi történt életünkben. Mindnyájan megéltünk veszedelmeket. Hónapokat, heteket, de minden bizonnyal napokat és órákat, amikor úgy éreztük, hogy immár befellegzett. S lám: mégis itt vagyunk. Példa erre, ami a pripjegtyi mocsárban történt.

Más alkalommal: egyik katonatársam lövést kapott s a nyílt mezőn esett össze. Érte mentem. Golyók fütyöltek mellettem, mégis sikerült. Miért? Véletlen? Vagy Isten?

Más eset: bombázás. Hirtelen csak éreztem, hogy ki kell mennem az épületből. Utánam felrobbant. Ösztön? Nevezheti ki minek akarja. Én Istennek nevezem. Más: átszaladok az úton. Gépkocsi mögöttem felrobban egy aknán. Más: gyermekkor. Megyek át a pallón, ahol a hidat elvitte az árvíz.

Más: vadászok, leesek a fenyőfáról, egy törött át szemembe megy, azt hiszem megvakulok.

Ezek azok a CSODÁK, amelyekről tudok. De mennyi más baj lehetett, leselkedett reám anélkül, hogy tudtam volna róla! Szerencsés fickó vagyok? Akkor mért nincs szerencsém a szerencse-játékban?

Hiszem, hogy Istennek célja van velem! Eszközök vagyunk Isten kezében.

(Az angol nyelvű eredetiből fordította: Lukácsi Éva)