A ÉN TANÍTÓ NÉNIM

Van a könyveknek lelkük.

Úgy emlékszem, Babits-nál olvastam ezt a nagyon találó észrevételt, és nagyon egyetértettem, mert magam is megtapasztaltam ezt olykor bizonyos könyvek esetében. Az ilyen könyveket az ember nem is mindig olvassa, csak éppen jó, hogy vannak, jó néhanapján kézbe venni és csak megsimogatni őket.

De azt azért mégsem gondoltam volna, hogy a tankönyveknek is lehet lelke, sőt olykor a füzeteknek is. A napokban azonban rá kellett döbbennem, hogy bizony hogy van. Némi pakolgatás, rendcsinálás közben kezembe akadt az elsős olvasókönyvem. S ahogy belelapoztam, egyszerre megelevenedtek számomra az oly rég elfeledett emlékek, és az olvasókönyvem mesélni kezdett.

1956-ot írtunk akkor. Nagy izgalommal mentem az anyukámmal a tanévnyitó ünnepségre. Kíváncsian vártuk mindketten, hogy vajon ki lesz a tanító nénim. A szüleim már napokkal előbb érdeklődtek, mely pedagógusok kapnak első osztályokat. A legtöbb tanárt ismerték, és mindegyikről volt a községben már kialakult vélemény. És emlékszem arra a döbbenet-teljes pillanatra, amikor megtudtuk, hogy én, és még harmincvalahány velem egykorú társam egy új tanító nénit kapunk, akit még senki sem ismer, most költöztek ide. Aggodalommal vegyes izgalom járta át a szívemet, de még az anyukámét is – milyen ember lehet az új tanító néni? Igen, pontosan emlékszem erre az izgalmi állapotra, és arra is, hogy nagyon irigyeltük azokat az társainkat, akik a már ismert tanító nénihez kerültek. Ők voltak a kiválasztott szerencsések – legalább is úgy éreztük ott és akkor.

Aztán teltek-múltak az órák, a napok, és már csak arra emlékszem, hogy a későbbiekben sétál fel s alá a tanteremben, és mindannyiunkhoz van egy kedves szava, és mindig szeretettel simogatta meg fejünket, és valami olyan biztonságtudatot adott a jelenléte, amit eddig csak a szülői házban éreztem.

Később megtudtuk, hogy van egy hozzánk hasonló korú leánya, aki a másik iskolában szintén első osztályos, és egy fiacskája, aki még óvodás volt akkor. (Abban az időben még külön iskolába jártak a fiúk és a lányok, s az iskola az utca két különböző oldalán állt, és a főtérig még csak át sem volt szabad kiabálni, nem hogy átmenni a másik oldalra iskolába menvén ill. hazafelé. És láss csodát mai szemmel: ezt nem is próbálta meg senki!)

Akkor még szótagolva tanították az olvasást. „Ot-tó tol-lat lát. Ott a toll.” Emlékszem, hogyan próbálta megmagyarázni nekem, hogy ha gyorsan olvasok szótagolva, az még nem összeolvasása a szótagoknak. De megtanított nagy-nagy türelemmel és szeretettel. Igen, a szeretetére emlékszem a legjobban. Kiváló közösséget alakított ki belőlünk - szeretetével.

Lapozom az olvasókönyvem, és valahol a harmincadik oldal tájékán találok egy általam készített Kossuth-címert, mellyel kezdetleges módon, de le van ragasztva az akkor használatos szovjet típusú nyomtatott címer. Igen, az októberi forradalmi időkben vállalta annak a kockázatát, hogy velünk, elsős gyerekekkel megrajzoltatta az új címert, és letakartatta vele a régit. És ez a mai napig ott van a könyvben. Ez azt jelenti, hogy november negyedike után is ez a címer volt az olvasókönyvünkben! (Hej, sok mai pedagógus kollégám…! Vajon megcselekednétek-e ezt ma egy hasonló helyzetben…?)

Már nem emlékszem, hogy melyik évben volt, de – gondolom az Ő biztatására – beírattak a szüleim zongoraórára a városban akkor tanító egyetlen zongoratanárnőhöz. De zongoránk nem volt. Nagyon szegények voltunk az idő tájt, de ezt én már csak most tudom, mert akkor valahogy olyan varázslatos szeretetben éltem szüleimmel és nővéreimmel, hogy ezt soha észre sem vettem. Így hangszervásárlás szóba sem kerülhetett. De a tanító néniéknek volt egy szép nagy zongorájuk, és én – pontosan emlékszem – hetente két délután az Ő zongorájukon gyakoroltam. Nem rajtuk múlott, hogy végül is nem lett belőlem zenész.

Aztán emlékszem a nyárra, amikor megbeszélték a szüleimmel, hogy elvisznek engem magukkal nyaralni. A tanító nénim mezőkövesdi volt, és mivel tudták, hogy az én esetemben nyaralásról szó sem lehet – őszintén szólva azt sem tudtam, hogy mi az a nyaralás – el akartak vinni magukkal, hogy töltsem velük és a gyermekeikkel a nyarat a Zsóri-fürdőn. Sajnos egy váratlan betegségem végül is meghiúsította ezt a nyaralásomat, de a gesztust részükről, míg élek, nem fogom elfelejteni.

Valamiért nagyon szeretett engem az én tanító nénim, de azt hiszem, ez a szeretet kölcsönös volt úgy a magam, mint a szüleim részéről is. Ma is csak szeretettel és nagy-nagy megbecsüléssel tudok rágondolni.

Mennyi emlék, mennyi élmény, és mindez egy megkopott, fél évszázadot megélt egykori elsős olvasókönyvnek köszönhetően. Vajon előjöttek volna-e ezek az emlékek, ha nem lenne lelke ennek a könyvnek is?

Az én TANITÓ NÉNI-met Fügedi Péternének hívják. Miskolcon él. Áldja meg az Isten minden napját, és kísérje hálás szeretetem élete minden pillanatában!

/ PPL /