Veress Miklós

SZÍVHANG ÉS VISSZHANG

/Elárvultaknak/

 Idefújja a holtakat

a decemberi koraszél.

Anyám szívembe látogat,

megnézni, hátha belefér.

Már sikolynyi se: nem beszél,

de némaságot is tagad,

mint ágat zizzenő levél,

ha villanydróton fönnakad.

Maga a dal: volt hangjegyek

egy gyerekfüzet vonalán,

hol-ott, hogy nélküle legyek,

csak kottafej voltam talán.

De fönn vagy lenn: mi is a cél,

és mit kell visszhangoznia

a szívnek: mit zeng, mit zenél

a némaság szimfónia;

egy didergővé, aki fél

átszonátázom magamat:

megszaggat a kreutzeri szél,

mint vak-hegedűs - húrokat.

Sötét koncert - hajnalodom

az árvaság hangjainál.

Kezem elmotoz hajadon,

akár lelkemen a halál;

és félálomban félvakon

bódorgok zörejek után:

föltépem minden ablakom,

hátha úgy szabadul anyám,

s nem dörömbözi szívemet

kis csontkezével legbelül,

míg álmom magamba temet,

hol ő nincs... Ők kegyetlenül

verik létünket: az anyák,

kikben Isten maga helyett

föltalálta az ősmagányt:

az emberi rejtekhelyet:

falra festett barlangiszonyt,

amitől csupavér kezünk,

mert ha nem voltak (s Ő se volt)

te sem vagy - mi sem létezünk;

és a szobákban más lakik,

másik kéz, ami simogat -

vannak helyettünk valakik,

akiknek léte kitagad;

ha decemberi koraszél

idefújja a holtakat,

és ajtót csapkodva beszél

süvítő, végtelen huzat;

s a koponyám belső falán

szánkózik körbe és hideg:

szívemből kifújja anyám,

ki már az űrben didereg;

s hogy ne fájjanak benn nagyon

hörgőutak és vérkörök -

rácsapja ajtóm, ablakom

a hiányára, mely örök.