VIHAR
Hirtelen elszédül minden és
mozdulatlanná lesz.
A havas készül a viharra.
A hegyek megdermednek,
gerincük feldudorodik, a szakadékok szemlátomást tágulnak.
A fák megvetik lábukat,
ágaik görcsösen egymásba fonódnak.
A füvek még jobban a földbe
kapaszkodnak.
A kemény cserfák odaszólnak
egymásnak: – „Az Isten legyen velünk!”
A vadméhek, bogarak
fejvesztetten menekülnek.
A megbolydult hangyák
mentik, ami menthető.
Az egerek ki- és befutnak
likaikon és egymást szidják.
A vakond megtapogatja, hogy
elég szilárd-e fölötte a föld.
A halak az iszapba
süllyednek.
Az anyamadár ijedten
huzigálja csőrével kicsinyei fölé a faleveleket.
A mezőről hazafutó elkésett
magyarótyúk minden pillanatban megáll, és sírni kezd.
A bagoly morcosan szidja a
fákat: – „Miért nem költöttetek fel!... Most ki vezet haza?”
A seregélyek izgatottan
csácsognak, mint a cigányok.
A nyulak holttá tétetik
magukat.
Az őzek azt sem tudják, hová
legyenek.
A mókus saját farkával
kötözi magát a faághoz és szédülve eltakarja szemeit.
A róka kárörvendve
kiszimatol zegzugos likából: – „Lesz itt világ mindjárt!”
A farkas ledobja nehéz
zsákmányát és úgy menekül.
Az anyamedve összeteszi
kicsinyei kezét: – „Imádkozzatok szépen, hogy a jó Isten fordítsa el tőlünk
haragját.”
A csorda dübörögve száguld
le a hegyoldalon. Szarvak csattognak, vér futja alá a szemeket és tompán bőgve
gázolja a bokrokat. Nincs hatalom, mely megbírná állítani. Csak a kormos, fehér
bika nem mozdul a tetőn. Szembe mered a készülő viharral, kurta bömböléssel
rázza szarvait és a véres indulattól arasznyit süllyed a földbe. A pásztor nem
meri bántani és rekedten, idétlenül a csorda után futva, elkalimpál mellette.
Hideg szél lehel át az
erdőn. Éppen csak megmozdítja, nyugtalanítja a faleveleket. A felhők futása
megáll. Aztán csend. Rettentő csend. Egy pillanatig. Mindössze annyi ideig, míg
a haragvó Isten végignéz a világ fölött. Háta mögött a veszedelem és vak,
baljós, villámtalan moraj.
A gombák kalapjukat jó
erősen a fejükbe húzzák.
A vadmacska borzongva köpik
szembe az éggel.
Az odúkból ijedten lesnek ki
a kísértetek.
Csak a kövek bíznak
magukban.
Hirtelen nagyot dördül,
mintha az Isten ökle zuhant volna rá a legmagasabb szikla fejére.
– Jól bevágá Szent Péter a
kaput! – aszondja a székely, ki szénát hoz le a havasból két remegő rongyos
tehénnel.
Alig ér le azonban az
aljába, a súlyos felhők ráomlanak a havasra. A hegyek eltűnnek, mintha
elsodorták volna. Vak, nyugtalan és pusztító éjszaka lesz.
A szél előrohan.
A sziklák jajgatni kezdenek,
az odúk fütyülnek, a fák egymást csapkodják.
A sas, mely a veszedelem
szépségétől megigézve élvezte a vihar készülődését, háromszor próbál felvágni a
magasba, de a vihar háromszor csapja vissza a földre.
Villám cikázik végig az égen
és a fényénél látni lehet, hogy a szénásszekér feldőlt, gazdája pedig átkozódva
rázza fel a háromágú vasvillát az égre.
A sas borzadva fordítja el a
fejét:
– Megint az ember miatt!
Minden baj a világon az
ember miatt van. Jól tudja.
Gyors, szaggatott
csattanások rázzák meg a mindenséget, mintha Isten szólott volna:
– Hát ezért
teremtettelek!... Rajta!
És felbődül a vihar.
Megzendül az ég, megrendül a
föld. Sűrű villámok járják keresztül-kasul és szüntelen a dörgés. Az eső omlik.
Lélegzetet se vesz a vihar, csak ontja a tüzet, vizet, tarol, zúz, füstöl, nyög
és sivít. Recseg, ropog a föld, mintha fellázadt holtak vernék a halál
koponyáját az örök éjszakában. Sudármagas fenyőszálak fordulnak ki tövestől,
vagy a lábukon törnek darabokra, becsapó villámtól lángra lobbannak és
szurokszagú fenyőktől piros lesz a vihar hasa. Az égő erdőre vörös vízfonalak
hullanak a kínosra torzult, szörnyalakú felhőkből, mint a vér, mintha a
magánosan a tetőn rekedt bika az ördög belét ontotta volna ki és ez most
ráhörögné szennyes lelkét a világra.
Szenved és retteg minden
élő.
A medve-anya reszketve
kiáltja ki a komor, szörnyű világba:
„Uram, irgalmazz nekünk!
Krisztus, kegyelmezz nekünk!
Mennybéli Atyaisten!...
Megváltó Fiúisten!...
Szentlélek Úristen!...”
Kicsinyei hozzásimulva
nyögik:
– Irgalmazz nekünk!
Az apamedve lemondóan
legyint és magába mélyül, mintha a végrendeletén gondolkodnék.
Nincs kegyelem, nincs
megállás és reménység semmi. Szüntelen és kifogyhatatlan a vihar.
Rettenetes mikor az
élettelenek élni kezdenek. A megszaggatott föld omlik, kövek robajlanak le
szakadékokba, szennyes vizek zúgnak, a rejtekről felragadott állatkák feje
szétloccsan a fatörzseken, a szél a fészkestől felragadott csóré madárfiókákat a
felhők közé vágja.
Tombol, rombol az égiháború
és nincs határa és nincs idő és nincs gondolat és nincsen világ és nincs semmi,
csak bénult félelem, rettegés, halálvárás, tobzódó sötétség, mintha a semmi
megőrült volna.
A farkas megőszül a
borzalomtól, majd dühében kivicsorítja a fogait:
– Az ember miatt van! Az
ember miatt!
A hiúz fogaival is
kapaszkodik az ágban, csakhogy megmaradjon.
A sas némán ráhorgasztja
fejét a pusztuló világra:
– Ha meg kell halnunk,
haljunk meg férfiasan, büszkén!
Hiábavaló minden. Akkora a
vihar dühe, hogy még az elköltöző lélek is visszahull az égből. Elviselhetetlen
ez a szörnyűség. Minden élő felfohászkodik, könyörög a maga nyelvén:
– Fáradj ki vihar, könyörülj
Isten!
A vérszomjas ragadozók
földhöz vert homlokkal fogadkoznak:
– Nem, nem, soha többé!
De még sötétebb, még
borzasztóbb az örök harag napja.
– Csak egy kicsi
világosságot! – szomjúhozza minden.
Legalább annyit, amennyit
egy bogárka szeme elnyelni képes.
Csak egy kis reménységet,
hogy vége lesz a rettenetnek!
Reménységet, ha csak addig
is tart, míg a halott tátott száját kivilágítja a villám-fény!
Az általános kétségbeesésben
csak a földhöz nyomott, remegő, finom, kicsi őzek nyugodtak és – ki hitte volna
– nem magukat, hanem ezt a nyomorult világot siratják.
De mi az a pár könnycsepp
vízzuhatagok közt, melyek szennyes áradattá nőve tombolnak és háznagyságú
sziklákat görgetnek?
Már-már beletompul minden
elkerülhetetlen végzetébe és kábultan már-már belenyugszik, mikor a vihar utolsó
dühkitörése még rettentőbbé fokozódik és még egyszer egymáshoz veri a hegyek
fejét. Recseg, ropog az egész föld eresztékeiben. Már nem bírhatja sokáig.
Bódultan szédül, és vész el a végtelen sötétségen. Csak ez a sötétség ne volna,
mely semmivé süllyeszt mindent, mintha minden fény elpusztult volna, minden szem
lezárult volna és nincs többé semmi, ami újra bevilágítsa a mindenséget. Önmagát
se látja semmi és csak a rettegésünkből tudjuk, hogy még vagyunk és a folyton
cikázó villámok tartanak életben, melyek sűrűn átszövik az eget. Olyanok, mint
felrobbant arany-kígyók, melyek tüzet sziszegnek rá a világra.
Ez már a vég, de hát
mindegy. Úgyis már csak élettelen, puszta testeket kínoz a vihar.
Mindössze pár pillanat és
minden megsemmisül…
És ekkor jön a szabadulás.
Váratlanul, mikor már alig volt, aki higgyen benne.
Még egy utolsót csattan és a
vihar ahogy jött, olyan gyorsan el is vonul.
Az égő erdő-részlet még
egyszer fellobban, aztán kilobban, elalszik a tűz is.
Lassan derengeni kezd.
Beteg, szürke kis világosság támad, de végre világosság, mely alig észrevehetően
erősödik.
Minden megkönnyebbülten
sóhaj fel:
– Fény, világosság, újra
élet!
Elsőnek a tetőn a furcsa,
tejszínű ködlésben hatalmassá nőtt bika tetszik fel, ahogy leszegett fővel
mozdulatlanul áll, míg a terhes felhők zúgva elmorajlanak fölötte. Aztán lassan
felemeli fejét és a felhők után néz, de csak a villámoktól véres hátuk látszik,
ahogy a látóhatár mögé torlódnak folyton gyengülő, de szüntelen dörgés közben,
míg az is lassan elhal és a világ végre megnyugszik.
Nem mer azonban semmi
mozdulni, csak a bika rázza meg bömbölve vizes szarvait és körülnéz a tájon.
Csend, némaság…
Hiába süt ki újra a nap.
Először a barna medve lép ki
a barlangjából. Vészjósló, haragos. Látszik rajta, hogy nagy elhatározás támadt
benne és az Isten legyen irgalmas annak, ki ma vele találkozik!
– Az ember miatt volt! –
dörmögi maga elé.
Az ember miatt, ki felrázta
vasvilláját az égre a feldőlt szénásszekér miatt.
Most leszámol vele a sok
rettegésért, veszedelemért, mit a havasra hozott. Nem lesz addig békessége az
erdőknek, míg ember fertőzi meg.
Amerre megy, megrendülve
látja a pusztulást.
A hegyek már csak sírhalmok
a világ fölött.
A víztől csurgó sziklák
agyonverve fekszenek, mint meztelen óriások, kiken még rajta van a
halálverejték.
Elalélt minden.
Ezek a megkínzott fák, talán
már nem is élnek. Törötten, tiprottan, csonkán merednek fel a törzsek, vagy
tövestől kitépve, messzi dobva hevernek szétszórtan és egész erdőrészeket
égetett fel vagy tarolt le a vihar. Még azok is földig csüngő ágakkal erőtlenül
egymásra borulva hallgatnak, melyeket megkímélt az Isten ítélete.
A füvek, virágok vízbe,
iszapba fulladtak. Az eper merő véres seb, a hangyák földönfutó koldusokká
lettek és zűrzavar az egész havas. A villámok korma bemocskolt mindent.
Megölt, ázott állatok
dülledt szemei ijesztik lépten-nyomon. Holt madárkák fekszenek hanyatt és
hidegre dermedt, vékony cérna-lábacskáikat meresztik az ég felé. Megrendítő,
ahogy haját tépve futkos, keres a rigó a bokrok közt és félőrülten kiáltoz:
– Nem láttátok a
gyermekeimet?...
A medve fogcsikorgatva megy
tovább.
– Az ember miatt!... No
megállj!...
A halak még most is némák és
hidegek az ijedségtől, mint a háromnapos halott.
A rákok, ezek az őslények,
alig bírják vonszolni kövektől összevert, dagadt ollóikat.
A szerencsétlen kicsi gombák
is kitört nyakkal hevernek, mintha a szél fejestől elfújta volna kalapjukat.
– No megállj, ember!
Szinte kővé mered a medve
azonban, mikor kilép az utolsó bokrok közül és látja, hogy hűlt helye van
embernek, szekérnek. Csak a letaszított, ázott széna hever az útmarton.
– Megmenekült! – lihegi
sötéten.
Nem akarja elhinni, hogy
mégis megmenekült az ember. Bután pislog a távolba, hol még nyúlánk, fehér ködök
állnak a szakadékok fölött, mint egy szál ingben kimenekült síró asszonyok és
összeráncolt homlokkal dörgi:
– Nincs igazság a földön!
És mérgesen visszafordul.
Az őzek éppen akkor jöttek
elő szerényen a bokrok sátra alól, mintha szégyellnék, hogy életben maradtak.
A hangyák újra építeni
kezdik összerombolt palotáikat.
A magyarótyúk odakottyant
valakinek: – Hiába! Élni kell, komámasszony! – és visszafut a mezőre.
A levegő ismét zengeni kezd
a méhektől, bogaraktól.
A nyúl vizes ülepét szárítja
a napon.
A róka oldalt pillant és
mohón ráugrik az első állathullára.
A farkas előóvakodik és újra
ölésre feszíti izmait.
A hiúz ragyogó bundában újra
kifekszik leshelyére, a faágra.
A bika a tetőn megadással
lehajtja fejét és békésen legelni kezd.
A medvében felforr az
indulat, az undor és sötéten, megvetéssel, káromkodva tántorog vissza
barlangjába.
Az élet újra megindul.
A sas sietve felnyilall a
magasba és megkezdi őrállását a világ fölött.
(Nyírő József: Havasok könyve)