VIHAR

 
Hirtelen elszédül minden és mozdulatlanná lesz.
A havas készül a viharra.
A hegyek megdermednek, gerincük feldudorodik, a szakadékok szemlátomást tágulnak.
A fák megvetik lábukat, ágaik görcsösen egymásba fonódnak.
A füvek még jobban a földbe kapaszkodnak.
A kemény cserfák odaszólnak egymásnak: – „Az Isten legyen velünk!”
A vadméhek, bogarak fejvesztetten menekülnek.
A megbolydult hangyák mentik, ami menthető.
Az egerek ki- és befutnak likaikon és egymást szidják.
A vakond megtapogatja, hogy elég szilárd-e fölötte a föld.
A halak az iszapba süllyednek.
Az anyamadár ijedten huzigálja csőrével kicsinyei fölé a faleveleket.
A mezőről hazafutó elkésett magyarótyúk minden pillanatban megáll, és sírni kezd.
A bagoly morcosan szidja a fákat: – „Miért nem költöttetek fel!... Most ki vezet haza?”
A seregélyek izgatottan csácsognak, mint a cigányok.
A nyulak holttá tétetik magukat.
Az őzek azt sem tudják, hová legyenek.
A mókus saját farkával kötözi magát a faághoz és szédülve eltakarja szemeit.
A róka kárörvendve kiszimatol zegzugos likából: – „Lesz itt világ mindjárt!”
A farkas ledobja nehéz zsákmányát és úgy menekül.
Az anyamedve összeteszi kicsinyei kezét: – „Imádkozzatok szépen, hogy a jó Isten fordítsa el tőlünk haragját.”
A csorda dübörögve száguld le a hegyoldalon. Szarvak csattognak, vér futja alá a szemeket és tompán bőgve gázolja a bokrokat. Nincs hatalom, mely megbírná állítani. Csak a kormos, fehér bika nem mozdul a tetőn. Szembe mered a készülő viharral, kurta bömböléssel rázza szarvait és a véres indulattól arasznyit süllyed a földbe. A pásztor nem meri bántani és rekedten, idétlenül a csorda után futva, elkalimpál mellette.
Hideg szél lehel át az erdőn. Éppen csak megmozdítja, nyugtalanítja a faleveleket. A felhők futása megáll. Aztán csend. Rettentő csend. Egy pillanatig. Mindössze annyi ideig, míg a haragvó Isten végignéz a világ fölött. Háta mögött a veszedelem és vak, baljós, villámtalan moraj.
A gombák kalapjukat jó erősen a fejükbe húzzák.
A vadmacska borzongva köpik szembe az éggel.
Az odúkból ijedten lesnek ki a kísértetek.
Csak a kövek bíznak magukban.
Hirtelen nagyot dördül, mintha az Isten ökle zuhant volna rá a legmagasabb szikla fejére.
– Jól bevágá Szent Péter a kaput! – aszondja a székely, ki szénát hoz le a havasból két remegő rongyos tehénnel.
Alig ér le azonban az aljába, a súlyos felhők ráomlanak a havasra. A hegyek eltűnnek, mintha elsodorták volna. Vak, nyugtalan és pusztító éjszaka lesz.
A szél előrohan.
A sziklák jajgatni kezdenek, az odúk fütyülnek, a fák egymást csapkodják.
A sas, mely a veszedelem szépségétől megigézve élvezte a vihar készülődését, háromszor próbál felvágni a magasba, de a vihar háromszor csapja vissza a földre.
Villám cikázik végig az égen és a fényénél látni lehet, hogy a szénásszekér feldőlt, gazdája pedig átkozódva rázza fel a háromágú vasvillát az égre.
A sas borzadva fordítja el a fejét:
– Megint az ember miatt!
Minden baj a világon az ember miatt van. Jól tudja.
Gyors, szaggatott csattanások rázzák meg a mindenséget, mintha Isten szólott volna:
– Hát ezért teremtettelek!... Rajta!
És felbődül a vihar.
Megzendül az ég, megrendül a föld. Sűrű villámok járják keresztül-kasul és szüntelen a dörgés. Az eső omlik. Lélegzetet se vesz a vihar, csak ontja a tüzet, vizet, tarol, zúz, füstöl, nyög és sivít. Recseg, ropog a föld, mintha fellázadt holtak vernék a halál koponyáját az örök éjszakában. Sudármagas fenyőszálak fordulnak ki tövestől, vagy a lábukon törnek darabokra, becsapó villámtól lángra lobbannak és szurokszagú fenyőktől piros lesz a vihar hasa. Az égő erdőre vörös vízfonalak hullanak a kínosra torzult, szörnyalakú felhőkből, mint a vér, mintha a magánosan a tetőn rekedt bika az ördög belét ontotta volna ki és ez most ráhörögné szennyes lelkét a világra.
Szenved és retteg minden élő.
A medve-anya reszketve kiáltja ki a komor, szörnyű világba:
„Uram, irgalmazz nekünk!
Krisztus, kegyelmezz nekünk!
Mennybéli Atyaisten!...
Megváltó Fiúisten!...
Szentlélek Úristen!...”
Kicsinyei hozzásimulva nyögik:
– Irgalmazz nekünk!
Az apamedve lemondóan legyint és magába mélyül, mintha a végrendeletén gondolkodnék.
Nincs kegyelem, nincs megállás és reménység semmi. Szüntelen és kifogyhatatlan a vihar.
Rettenetes mikor az élettelenek élni kezdenek. A megszaggatott föld omlik, kövek robajlanak le  szakadékokba, szennyes vizek zúgnak, a rejtekről felragadott állatkák feje szétloccsan a fatörzseken, a szél a fészkestől felragadott csóré madárfiókákat a felhők közé vágja.
Tombol, rombol az égiháború és nincs határa és nincs idő és nincs gondolat és nincsen világ és nincs semmi, csak bénult félelem, rettegés, halálvárás, tobzódó sötétség, mintha a semmi megőrült volna.
A farkas megőszül a borzalomtól, majd dühében kivicsorítja a fogait:
– Az ember miatt van! Az ember miatt!
A hiúz fogaival is kapaszkodik az ágban, csakhogy megmaradjon.
A sas némán ráhorgasztja fejét a pusztuló világra:
– Ha meg kell halnunk, haljunk meg férfiasan, büszkén!
Hiábavaló minden. Akkora a vihar dühe, hogy még az elköltöző lélek is visszahull az égből. Elviselhetetlen ez a szörnyűség. Minden élő felfohászkodik, könyörög a maga nyelvén:
– Fáradj ki vihar, könyörülj Isten!
A vérszomjas ragadozók földhöz vert homlokkal fogadkoznak:
– Nem, nem, soha többé!
De még sötétebb, még borzasztóbb az örök harag napja.
– Csak egy kicsi világosságot! – szomjúhozza minden.
Legalább annyit, amennyit egy bogárka szeme elnyelni képes.
Csak egy kis reménységet, hogy vége lesz a rettenetnek!
Reménységet, ha csak addig is tart, míg a halott tátott száját kivilágítja a villám-fény!
Az általános kétségbeesésben csak a földhöz nyomott, remegő, finom, kicsi őzek nyugodtak és – ki hitte volna – nem magukat, hanem ezt a nyomorult világot siratják.
De mi az a pár könnycsepp vízzuhatagok közt, melyek szennyes áradattá nőve tombolnak és háznagyságú sziklákat görgetnek?
Már-már beletompul minden elkerülhetetlen végzetébe és kábultan már-már belenyugszik, mikor a vihar utolsó dühkitörése még rettentőbbé fokozódik és még egyszer egymáshoz veri a hegyek fejét. Recseg, ropog az egész föld eresztékeiben. Már nem bírhatja sokáig. Bódultan szédül, és vész el a végtelen sötétségen. Csak ez a sötétség ne volna, mely semmivé süllyeszt mindent, mintha minden fény elpusztult volna, minden szem lezárult volna és nincs többé semmi, ami újra bevilágítsa a mindenséget. Önmagát se látja semmi és csak a rettegésünkből tudjuk, hogy még vagyunk és a folyton cikázó villámok tartanak életben, melyek sűrűn átszövik az eget. Olyanok, mint felrobbant arany-kígyók, melyek tüzet sziszegnek rá a világra.
Ez már a vég, de hát mindegy. Úgyis már csak élettelen, puszta testeket kínoz a vihar.
Mindössze pár pillanat és minden megsemmisül…
És ekkor jön a szabadulás. Váratlanul, mikor már alig volt, aki higgyen benne.
Még egy utolsót csattan és a vihar ahogy jött, olyan gyorsan el is vonul.
Az égő erdő-részlet még egyszer fellobban, aztán kilobban, elalszik a tűz is.
Lassan derengeni kezd. Beteg, szürke kis világosság támad, de végre világosság, mely alig észrevehetően erősödik.
Minden megkönnyebbülten sóhaj fel:
– Fény, világosság, újra élet!
Elsőnek a tetőn a furcsa, tejszínű ködlésben hatalmassá nőtt bika tetszik fel, ahogy leszegett fővel mozdulatlanul áll, míg a terhes felhők zúgva elmorajlanak fölötte. Aztán lassan felemeli fejét és a felhők után néz, de csak a villámoktól véres hátuk látszik, ahogy a látóhatár mögé torlódnak folyton gyengülő, de szüntelen dörgés közben, míg az is lassan elhal és a világ végre megnyugszik.
Nem mer azonban semmi mozdulni, csak a bika rázza meg bömbölve vizes szarvait és körülnéz a tájon.
Csend, némaság…
Hiába süt ki újra a nap.
Először a barna medve lép ki a barlangjából. Vészjósló, haragos. Látszik rajta, hogy nagy elhatározás támadt benne és az Isten legyen irgalmas annak, ki ma vele találkozik!
– Az ember miatt volt! – dörmögi maga elé.
Az ember miatt, ki felrázta vasvilláját az égre a feldőlt szénásszekér miatt.
Most leszámol vele a sok rettegésért, veszedelemért, mit a havasra hozott. Nem lesz addig békessége az erdőknek, míg ember fertőzi meg.
Amerre megy, megrendülve látja a pusztulást.
A hegyek már csak sírhalmok a világ fölött.
A víztől csurgó sziklák agyonverve fekszenek, mint meztelen óriások, kiken még rajta van a halálverejték.
Elalélt minden.
Ezek a megkínzott fák, talán már nem is élnek. Törötten, tiprottan, csonkán merednek fel a törzsek, vagy tövestől kitépve, messzi dobva hevernek szétszórtan és egész erdőrészeket égetett fel vagy tarolt le a vihar. Még azok is földig csüngő ágakkal erőtlenül egymásra borulva hallgatnak, melyeket megkímélt az Isten ítélete.
A füvek, virágok vízbe, iszapba fulladtak. Az eper merő véres seb, a hangyák földönfutó koldusokká lettek és zűrzavar az egész havas. A villámok korma bemocskolt mindent.
Megölt, ázott állatok dülledt szemei ijesztik lépten-nyomon. Holt madárkák fekszenek hanyatt és hidegre dermedt, vékony cérna-lábacskáikat meresztik az ég felé. Megrendítő, ahogy haját tépve futkos, keres a rigó a bokrok közt és félőrülten kiáltoz:
– Nem láttátok a gyermekeimet?...
A medve fogcsikorgatva megy tovább.
– Az ember miatt!... No megállj!...
A halak még most is némák és hidegek az ijedségtől, mint a háromnapos halott.
A rákok, ezek az őslények, alig bírják vonszolni kövektől összevert, dagadt ollóikat.
A szerencsétlen kicsi gombák is kitört nyakkal hevernek, mintha a szél fejestől elfújta volna kalapjukat.
– No megállj, ember!
Szinte kővé mered a medve azonban, mikor kilép az utolsó bokrok közül és látja, hogy hűlt helye van embernek, szekérnek. Csak a letaszított, ázott széna hever az útmarton.
– Megmenekült! – lihegi sötéten.
Nem akarja elhinni, hogy mégis megmenekült az ember. Bután pislog a távolba, hol még nyúlánk, fehér ködök állnak a szakadékok fölött, mint egy szál ingben kimenekült síró asszonyok és összeráncolt homlokkal dörgi:
– Nincs igazság a földön!
És mérgesen visszafordul.
Az őzek éppen akkor jöttek elő szerényen a bokrok sátra alól, mintha szégyellnék, hogy életben maradtak.
A hangyák újra építeni kezdik összerombolt palotáikat.
A magyarótyúk odakottyant valakinek: – Hiába! Élni kell, komámasszony! – és visszafut a mezőre.
A levegő ismét zengeni kezd a méhektől, bogaraktól.
A nyúl vizes ülepét szárítja a napon.
A róka oldalt pillant és mohón ráugrik az első állathullára.
A farkas előóvakodik és újra ölésre feszíti izmait.
A hiúz ragyogó bundában újra kifekszik leshelyére, a faágra.
A bika a tetőn megadással lehajtja fejét és békésen legelni kezd.
A medvében felforr az indulat, az undor és sötéten, megvetéssel, káromkodva tántorog vissza barlangjába.
Az élet újra megindul.
A sas sietve felnyilall a magasba és megkezdi őrállását a világ fölött.
 
(Nyírő József: Havasok könyve)