Székely János

BOLYAI HAGYATÉKA

A koponyacsont

Ím, itt a csont, mely ötven éven át

A sírok minden mocskait beszívta.

Nézd: ősleletként őrzi még a ritka

Nagy agyvelő pár domborulatát.

Csak ez maradt, e furcsa csontszilánk,

E tört edény, mely ívesen homorlott,

S a gondolat, mely egykor benne forrott,

Hogy fényt árasszon máig is reánk.

Építsd fel hát e csont köré alakját,

Találd ki végre szép, magányos arcát

E hímporos, nagy délutáni csendben.

Mert ecsetre sem vette azt a Század,

Ki új világot alkotott magának,

És igaza volt mindenekkel szemben.

A kard

A tippanós rög mélységében kushadt

Töretlen kardja ötven évekig.

Kis, rozsda pletykák rágták éleit,

De peng, de vág, és fénye sem fakulhat.

Hej, hányszor bánták szittya villanását

Duhaj tivornyák pöttöm hősei,

Kik mertek rája nyelvet ölteni,

Legyűrve később népe lázadását!

Ne hidd, utód, hogy hírüket kívánta!

Nagyobb és szentebb párbajokra szánta

E kardot, melyen holtan ring a béke.

Országló népe sorsát bízta arra,

Míg elérte az ostobák haragja:

Bolondok, bölcsek bús kitüntetése.

Kéziratok

Ím, itt az írás, mely sosem fakulhat,

Mert vérrel írták mindenegy sorát.

Százszor betoldta, százszor húzta át,

Míg izzadozván meglelé az utat

A buja jelzők sűrűje alatt

A mezítelen lényeghez, a maghoz,

Vagy más nevén: az élő gondolathoz,

Amelyre szennynek árnya sem tapad.

És íme: gyöngyöt izzadott a szóból!

Tán rossz író, de nagy írástudó volt,

Ki megsejté az írott szó becsét.

S e mappa, melyet csonka műve tölt ki,

Konok, magányos lelkét úgy megőrzi,

Mint árva gyermek holt szülők szemét.

A sír

A domb, mely őrzi százados porát,

Oly meddő, mint a nedves őszi kertek.

A gót fenyők közt vének ténferegnek,

Imitt gyanítva szívesebb hazát.

Nagy, özvegy varjak bódorognak itt,

És csípős szelek vadlibái húznak,

De ők, a holtak, csöndesen alusznak,

Szemükbe zárva éltök titkait.

Eltűnődöm a fésületlen hanton,

Hívom, s hiába vergődik a hangom

A földsüket rög árkai felett.

Mivelhogy nem a holtak takarója:

A védtelen tér gyűrűzése óvja

E hunyt napot, e fénylő életet.

Vásárhely

És ennyi csak: fojtá az ingovány,

Hírét és művét mind gyomrába vette.

Úgy sejtem én: a zivatart szerette.

Ha megjött néha éjsötét lován,

És feldübörgött alatta a tág

Zsindelytető, hát nézdelődni állott,

Megáldva ott a gyomszagú világot

S a benne ringó, terhes almafát.

Nagy, hóhér szelek tépték künt a lombot —

Ő ablakánál állott és mosolygott,

Nem bánva almát, sárba hullt magot.

Hisz ő is, ő is széles szívvel, önként

Engedte hullni kínja szép gyümölcsét,

Pedig csak egyszer virágozhatott.

Domáld

Hogy társtalanul hagyta zsémbes atyja

(Mint élőket a kora-holtak), és

Hogy unta már a meddő szenvedést:

Szülői házát ő is megtagadta.

Ekét fogott, s a nyurga szilvafák

Tunyán tenyésző népéhez butulva,

Törötten nézte, merre tart a durva

És mégis tág és otthonos világ.

Úgy vélte tán, hogy élhetünk, míg élünk,

Mi, emberek egymásból mit sem értünk,

Mert oszthatatlan fájdalom fon át.

Nem értve senkit, senkitől sem értve,

Jaj, honnan volt hát mersze, ihletése

Tanítni, szidni szörnyeteg korát?!

A démon

Ő társául a dühöket fogadta.

Megosztá vélük ágyát, asztalát,

S a Démon ellen hergelé hadát,

Ki ért gyümölcsét mindig elragadta,

Ki napja keltét mindig elfedé,

Ma Göttingában bontva szárnyat, aztán

A fénybe tikkadt ős kazáni pusztán

A tikkadt fényből szárnyalván elé.

Átkozta, vítta, tépte azt a Démont,

Míg képe kettős emberarcra bomlott,

Mindkettő drága, bús és bűntelen.

Jaj, bölcsnek kelle lennie valóban,

Hogy két halandó értse csak e korban,

És mind a kettő vetélytárs legyen!

Utópia

És gyermekül az ordító magányt,

A hűség fattyú magzatát fogadta.

De új kor álmát oltogatta abba!

Ha majd utóda lészen, valahány

Értelmes gyermek születik a földre;

Amikor majd a szíjas jobbágynépek

Megszállják ezt a zendülő vidéket,

S az úri porta szertehull dörögve;

Ha majd a balga babonák s a hit

Helyett a tudás rőt virágait

Hordozza tiszta homlokán a város:

Csak akkor bukkan lélekre a lélek!

Így hitte mindig. S ugye, most már érted,

Hogy miért maradt holtáig magányos?!

A tett

Marasztalá a város sárkezével,

Marasztalá a förtelem s a gond,

És Démon űzte barna szárnyakon,

De lázas aggyal, lázadó meréssel

Ő gondolá a legnagyobbakat

(És néki ez is merő fájdalom volt),

Amit csak ember valaha kigondolt

A Maros menti zsúptetők alatt.

Nem épített. Nem fékezett meg örvényt.

Nem vert hadat. Csak eltörölt egy törvényt,

Egy ősi törvényt — ugye, értitek?

Int és tanít e példa, hogy ne lenne

A törvények közt egy fölösleges se,

Mivelhogy azt az ember sínyli meg.

Béke

Ő békületlen, roppant szellemével

Harcos, haragvó hatvan éven át

Az volt, aminek hirdeté magát:

Vad, szenvedő és mondhatatlan éber.

De senki jobban nem szomjazta még

A békülést, a meghitt, jó szerelmet

S az estet, melyben bizton elpihenhet

E kínba roskadt, kései vidék.

Lásd, így van ez: ki hatvan éven át

Ítélte, rótta, vágta a tunyát,

Ki nem puhult a lázadó haragban:

Nyugalma végett élt csak éberen.

Békét akart — így lett békételen.

És mert beléhalt — így lett halhatatlan.

Prométheusz

Ott boldogolt a csillagok felett,

A jóságos és messzeséges űrben.

Ott boldogolt, ahonnan részegülten

Hull vissza már a lankadt képzelet.

De tüzet hozott, lángoló tüzet,

És tanítá övéit, merre vessék,

Mert gyújtogatni hősi kötelesség,

Míg van a földön kín és rémület!

Prométheuszként, egymagában állott,

De tűrt, de küzdött; alkotott, csatázott,

És helytállt — mintha lánc kötözte volna!

Nem illett jobban Bemhez a vezérség,

Jobban Petőfi sem szerette népét,

Nem tűrte szebben kínzatását Dózsa!

Depresszió

Aztán kitört és elborult a szellem,

Mint viharban a tornyok és a fák.

Megtébolyult az otthonos világ.

Nagy, ártó rémek néztek rá meredten,

Bagoly kísérte bársony szárnyakon,

S ő hajszolt vadként lesett néha hátra:

Nem állt-e meg a bölcs folyók folyása

A vert aranyként lángoló napon?

Hökkenten állsz, és eltűnődve kérded:

Ő volt bolond, vagy tán inkább az élet?

Mert jaj, aki csak térdre nem borult,

Hogy megfürössze homlokát a porban,

Ki halhatatlant alkotott e korban:

Mind belehalt vagy beletébolyult!

A halál

És kihűlt szíve műhelye, amelyben

Dühös pörölyként csattogott a gőg.

Megbénultak a fújtató tüdők.

Acél szemére rozsda fátyla rebbent,

És három élő vitte sír felé

Hajdan hatalmas, pernye-könnyít testét,

Mely hű kovácsok szeneként esett szét,

Saját tüzébe roskadván belé.

Elásták, mint az életben kifáradt

Öreg lovat, a vészgyanús kutyákat,

S a hunyt szenet, mely titkon még parázslik.

Vagy mint porát a lázadó kovácsnak,

Kitől örökké sanda tőrt kívántak,

De kardokat kovácsolt mindhalálig!

Gőg

A legnagyobbak gőgje lüktetett

Szilaj szívében. No, csülökre kapták,

Vakogva nyítták, mérgesen harapták

A jó kutyák s a rongy filiszterek.

Mint csiga szarva: önmagába bújt,

És néma daccal tűrte mind a vádat,

Mert rühellé a boldog ostobákat,

A telt hasat s a bérelt honfibút.

Hogy gőgös volt és hirtelen? De végre

Mi más legyen a veri hadak vezére,

Ki mégis-mégis sejti már, hogy győzött?

Hogy gőgös volt? Hát gőgösek a kertek

S a néma fák, ha társtalan teremnek

Szent magvakat és édes, szép gyümölcsöt?

Mesterszonett

Ím, itt a csont, mely ötven éven át

A tippanós rög mélységében kushadt.

Ím, itt az írás, mely sosem fakulhat,

S a domb, mely őrzi százados porát.

És ennyi csak: fojtá az ingovány,

S hogy társtalanul hagyta zsémbes atyja,

Ő társául a dühöket fogadta,

És gyermekül az ordító magányt.

Marasztalá a város sárkezével,

De békületlen, roppant szellemével

Ott boldogolt a csillagok felett.

Aztán kitört és elborult a szellem,

És kihűlt szíve műhelye, amelyben

A legnagyobbak gőgje lüktetett.