TÜNŐDÉSEK ANYÁK NAPJÁN

Köszönöm Istenem az édesanyámat!

Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat.

Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,

Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell.

Áldott teste, lelke csak érettem fárad,

Köszönöm Istenem az édesanyámat!

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este

imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.

Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban 

itt e földön senki sem szerethet jobban! – 

Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,

Istenem köszönöm az édesanyámat!

...

Áldd meg édesanyám járását-kelését,

Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!

Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,

Áldd meg két kezeddel az édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:

Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!

/ Dsida Jenő: Hálaadás /

Dsida Jenő gondolatai, őszintén mély és megható érzései ilyenkor május elején mindannyiunk szívébe beköltöznek. Beköltöznek, hisz május első vasárnapja az Övék, az Édesanyáké. Talán nem véletlen, hogy a megújuló természet, a tavasz első igazán szép vasárnapja köszönti Őket.

 Ilyenkor, mi gyermekek (legyünk valóban kisgyermekek vagy éppen felnőttek, magunk is őszülő halántékú nagyszülő korúak) zavarban lévő félszeg mosollyal, de hálatelt szívvel, a szokásosnál is nagyobb szeretettel ölelgetjük meg - messziről is hazalátogatva vagy homályosan könnyes szemmel már csak lélekben, egy szomorú sírhant mellett megállva - az Édesanyánkat.

Pár szál virágunkkal, suta mondatainkkal szeretnénk elmondani Neki a lehetetlent, a köszönetünket. Köszönetünket azért, hogy vagyunk, köszönetünket a gyerekkori mellettünk átvirrasztott éjszakákért, az egész életünkön át kísérő óvó tekintetért, az első napi iskolába indítás féltőn szerető aggodalmától a felnőttkori velünk együtt büszkén megélő örömeinkig vagy éppen megpróbáltatásainkban is vigasztaló, megértő szavakért.

Igazán csak felnőttként, visszamenőleg értjük meg egy-egy mozdulatukat, ami a fáradtságukat jelezte; szorgos, kiapadhatatlan mindennapjaikat, amelyekkel tisztára varázsolták nekünk az otthont, gondoskodtak a terített asztalról, a mindig szeretetteljes óvó családról; a sok-sok lemondást értünk, a „kislányomért, a kisfiamért”, akiknek az öröme, a boldogulása mindig fontosabb volt, mint az Övéké.

Gyerekfejjel keveset ért meg az ifjú ember. Nem látja a fontos dolgokat, nem meri, nem is akarja az érzéseit megvallani, kifejezni. Ha az ünnep szólítja, meglehet, hogy gépiesen cselekszik. Így van ez az Anyák napjával is. Óvodától iskoláig ünneplőbe öltöztetik a nebulókat az odafigyelő pedagógusok, megvan a kötelező virág és a köszöntő vers is. De hétköznapjainkban odafigyelünk-e az Édesanyánkra, intő szavukra, ki nem mondott aggodalmaikra, az Ő gondjaikra? Vajon kimondjuk–e elégszer  a ”köszönöm” szavát? Mosolygunk–e eleget Rájuk?

Ilyenkor, így május elején tegyünk egy kis lelki számvetést, és tegyük fel magunknak a kérdést a költő, Nagy László szóhasználatával élve: ”szeretünk-e eléggé”? Szeretetünket fel tudtuk-e mutatni, meg tudtuk-e vallani? Édesanyánk örömeit növeltük-e, vagy bánatot okoztunk - még ha akaratlanul is?

Ezt a számvetést tegyük meg addig, amíg megoszthatjuk Vele, és akkor az Örök Édesanyai Szeretet megsokszorozódik a szívünkben és az Ő szívükben is. Mert ez az a szeretet, ami mindannyiunkat éltet, beragyogtatja ünnep-és hétköznapjainkat. Ne szégyelljük átölelni őket, és megköszönni a megköszönhetetlent!

Május első vasárnapja: anyák napja.

Isten áldja meg az édesanyákat! 

(ZE)