Vélemény a szórakozásról

Nem kenyerem az önostorozás, mégsem hallgathatom el, hogy tapasztalatom szerint mi, modern emberek, egyre bizonytalanabbakká válunk értékítéleteinkben. A jó és rossz határa egyre inkább elmosódik előttünk, s ezt nyíltan be is valljuk – méghozzá nem a bűnbánók töredelmével, hanem büszkén, heherészve, csaknem diadalmasan.

Hogy egyebet ne mondjak: értéket faragunk, már-már kultuszt űzünk szórakozásainkból.

A mai átlagember, aki nyolc órát dolgozik, nyolc órát pedig alszik (ha tud), nyíltan igényli, hogy a nap fennmaradó nyolc óráját szórakozva: kellemes bódulatban vagy éppenséggel gyönyörűségben tölthesse el. Szabad időnket pontosan úgy, pontosan arra használjuk, ahogyan és amire Madách aranyifjai (a római színben): minél több szédület, kéjt és gyönyört igyekszünk kifacsarni belőle, s ebben a szórakoztatóipar meg a telekommunikáció készségesen kezünkre jár. Mindennapi mámorunk előre legyártva, becsomagolva és felcímkézve kínálkozik – mindössze a kezünket kell kinyújtanunk érte. A modern társadalom, úgy látszik, oda gazdagodott (s az izgalmas gyönyörűségek ára odáig süllyedt), hogy lassanként modern Trimalchiókká válhatunk mindannyian.

Mentségeink és álcázó elméleteink mögé pillantva kis túlzással azt állíthatnám: jelentős társadalmi rétegek már napi nyolcórai munkájuk értelmét is abban a másik nyolc órában látják, amikor kedvükre szórakozhatnak. Azért viselik el az életet, hogy ezt megszerezhessék maguknak. A szórakozás életük értelme, majdnemhogy életcéljuk lett.

És miért is ne, hiszen senki sem emel szót ellene. A szórakozást a köztudat ma már egységesen jónak és szükségesnek tartja, s tanúi vagyunk a komisz csodának, hogy szemfényvesztők, akik a szellem embereinek adják ki magukat, lelkesen méltatnak egy-egy sanzonénekest, komolyan mérlegelik egy-egy futballmeccs vagy bikaviadal esélyeit. Hogy mennyire normálisnak tartjuk ezt az állapotot, azt az időnként mégiscsak elhangzó figyelmeztetések hangnemén mérhetjük le. Ankétok jutnak eszembe, cikkek és viták, amelyek „értelmesebb, hasznosabb” szórakozási lehetőségeket szorgalmaznak. Halljunk oda: azt kérik, hogy a szórakozásnak legalább valami haszna is legyen. Ez bizony teljes defenzíva; ilyen légkörben magát a szórakozást problematikussá tenni kész szentségtörés. Amit a legjobbak mindig tudtak, amit soha nem is rejtettek véka alá, azt tudniillik, hogy a szórakozás önmagában, lényege szerint, mindenestül rossz és értéktelen, azt ma már senki sem meri kimondani.

Én sem merem. Hiszen a tömegszórakoztatás intézményei mögött olyan hatalmas érdekek, oly mindenható világerők állnak, amelyekkel szemben nálam elszántabb Don Quijotéknak is alul kellene maradniuk. Nem merem kimondani, óvakodom nevén nevezni ezt az átkot, ezt a pirulás nélkül űzött pótéletet és pótcselekvést, amely kizárólag arra jó, hogy felmentsen embervoltunk kötelességei alól – nem, soha egy szót sem mernék ellene szólni. Kérem, higgyék el, nem én vagyok az, aki most, e percben is ilyen szavakat használ, ne azonosítsanak vele, és ne büntessenek helyette: nem én vagyok az, hanem valaki más, egy tisztább és bátrabb fickó, talán, aki kamasz koromban voltam.

Mi az, hogy szórakozás? Mikor szórakozunk? Természetesen nem akkor, amikor a Máté-passiót vagy a Cantata profanát hallgatjuk, a Hamletet vagy a Barlangi madonnát nézzük; nem akkor, amikor az Isteni színjátékot, a Faustot, A félkegyelműt olvassuk, vagy bekapcsolódunk a lakodalmi tánc forgatagába. Még csak akkor sem, amikor játszunk, vagy úszásban, sízésben (akár futballban is) versengünk testünk és szellemünk gyönyörűségére. Pihenésre, regenerálódásra csakugyan szükségünk van: embervoltunk érdeméhez tartozik, hogy nemcsak hitvány dolgokban leljük örömünket.

Szórakozunk ellenben, amikor elandalodunk Bobby Solo vagy Remo Germani szívrepesztő üvöltözésén, amikor belépőjegy ellenében végignézünk egy mérkőzést, egy operettelőadást, egy revüműsort; amikor Margaret Mitchell, P. Howard vagy akár Georges Simenon regényeit olvassuk. Szórakozunk, amikor a televízió huri-szépségű félmeztelen hajadonokat vonultat fel előttünk (államköltségen), hogy látványosan illegjenek, vagy a mikrofont csaknem kettéharapva kornyikáljanak. Szórakozunk, amikor a moziban gonosztevőkért vagy detektívekért, kémekért vagy kémelhárítókért, sztárokért vagy egyéb karriercsinálókért drukkolunk, amikor a mulatóhelyen (vagy otthon, a rádió előtt) dzsesszritmussal, cigányzenével vagy éppen alkohollal zsongítjuk tudatunkat. Szórakozunk, amikor a magazinokat bújjuk pletykahírekért, szex- és sztárfotókért, amikor elmegyünk a lokálba, és táncra kérjük a készenlétbe helyezett Bözsiket vagy Rózsikat; sőt akkor is, amikor a szórakoztatás klasszikus iparára, a cirkuszra fanyalodunk (legfeljebb rosszabbul).

Látnivaló: nem az egészséges emberi örömöt nevezem én szórakozásnak, nem azt a jó érzést, amelyet test és szellem jogos igényeinek kielégítésével bárki megszerezhet. A magunk örömszerző tevékenysége, legyen az versengés, játék, sport, zenélés, műkedvelés vagy bármely más hobby, immanens örömforrást szabadít fel, magunkból fakad, s így életünk szerves alkotórésze. Mi teszi ezzel szemben a szórakozást? Mindenekelőtt az, hogy mások cselekszik helyettünk. Hogy miután leszúrtuk az árát, a kisujjunkat sem kell többé megmoccantanunk: élvezhetjük nyugodtan mások örömét, amelyhez tulajdonképpen nincs közünk, amely semmiképp sem fakad belőlünk, de amelyet pénzünkért velünk is megosztanak. A szórakozás ennek megfelelően kikapcsol valódi világunkból (anélkül, hogy egy mélyebb, intenzívebb valóságba kapcsolna), megfeledkeztet reális élethelyzetünkről, sőt személyiségünkről is: egy gyönyörűséges és izgalmas, de számunkra mégis veszélytelen világ illúziójába ringat. A szórakozás személytelenné tesz; Marx kifejezésével „elidegenít”, Heideggerével „nem-sajátlagos” állapotba hoz. Amikor szórakozunk, nem vagyunk többé önmagunk, de nem is oldódunk kozmikussá (mint a művészetben vagy szerelemben), elfogadunk egy pótvilágot, s így, közvetve, belenyugszunk a valódi bűneibe. Míg szórakozunk, bárki bármit elkövethet a hátunk mögött (sőt a nevünkben) mások ellen és ellenünk: a szórakozás a tökéletes manipuláltság állapota. Szórakozás közben egyszerűen megszakad létünk igazi folyama; eldobjuk magunktól életünk egy szakaszát; pár órára vagy évre (vagy egész életünkre) felfüggesztjük személyes sorsunkat; üresekké, tartalmatlanokká válunk. A szórakozás szellemi öngyilkosság, menekülés a lét és a léttel való szembenézés kötelessége elől. Lemondás igazságkereső értelmünkről, épp arról, ami az emberfaj differentia specificája. A szórakozásban megszűnünk önmagunknak és megszűnünk embernek lenni. A szórakozás semmivel sem gyarapít, ellenben mindentől megfoszt; pénzen vett boldogság; az emberi integritás halála.

Mindennek tetejébe a szórakoztatóipar többnyire a művészetek eszközeivel él, és szemérmetlenül művészetnek mondja magát. Amint láttuk, a mód, ahogyan hat, csakugyan a művészi hatáskeltéshez hasonló: valamiféle életillúziót s ezzel együtt valamiféle művészet-illúziót teremt. Hiába tudjuk, hogy megszenvedett igazság helyett legjobb esetben banalitást, rosszabb esetben csak izgalmat vagy kellemes hazugságot közöl: a különbségtevés mégsem kézenfekvő. S hát annak, aki még ennyit sem tud! A szórakoztatóipar mindezt ki is használja. Úgy állítja be a dolgot, mintha a művészet két nagy „műfajra” oszlanék: nehézre és könnyűre, ő pedig mindössze fajsúlyban (eszközeinek közérthetőségében) különböznék a valóditól. Holott – ezt világosan meg kell értenünk – funkciókülönbségről van szó. A valódi művészet funkciója: az emberi személyiség és öntudat ébrentartása. A tömegszórakoztatás funkciója épp ellenkezőleg: a személyiség leszerelése, az öntudat kikapcsolása. S nem elég, ha megállapítjuk a funkciókülönbséget (mert hiszen ettől még mindkettő létjogosult lehetne), hanem azt is meg kell mondanunk: a művészet funkciója mélységesen etikus, az előbb értelmezett szórakoztatásé viszont mindestül unetikus és amorális.

De hogyan tegyünk különbséget köztük? Hiszen mindkettő „örömünkre” szolgál, mindkettőt mások cselekszik helyettünk, s a hasonlóság sok más vonatkozásban is megtévesztő. Mi árulkodik arról, hogy műélvezet vagy pedig szórakozás-e az, amiben egy adott pillanatban részünk van? Tapasztalatom szerint a különbségtevésnek a gondolati elemzés mellett van egy roppant egyszerű gyakorlati módja. Valahányszor az élmény megszerzése erőfeszítésünkbe kerül, valahányszor mozgósítanunk kell emberi és szellemi energiánkat ahhoz, hogy behatoljunk egy kép vagy szobor, egy irodalmi vagy zenemű világába, mindannyiszor joggal remélhetjük, hogy igazi műélvezetet akar kiváltani belőlünk. Mert szellemünk aktivizálása máris olyan eredmény, amelyet a szórakoztatás sohasem tűz célul. Másrészt viszont mihelyt azt tapasztaljuk, hogy a cselekmény, szöveg, kép vagy zene befogadása nem igényel odaadást, ellenkezőleg, valósággal szemünkbe és fülünkbe mászik, tolakodóan igyekszik behatolni érzékszerveinken, és uralma alá hajtani tudatunkat (úgyhogy akarva is nehéz elzárkóznunk előle), joggal gyanakodhatunk, hogy lelkiismeretlen üzletemberek próbálják ránk sózni szórakoztató bóvlijukat. A gonosz, amikor kísért, sohasem erőnkre, mindig csak gyöngeségünkre számít.

Nyilvánvalóan nem arról van itt szó, hogy művészet minden, ami élvezhetetlen, és szórakozás minden, ami élvezhető. Csak arról, hogy gyökeresen más emberi attitűd igényeltetik a műélvezethez, mint a szórakozáshoz, és gyökeresen más minőségű az öröm is, amelyet belőlük merítünk. Hiszen céljuk is más: az egyik lényünk koncentrálását, a másik viszont elernyesztését szolgálja.

Úgy gondolom, mindez szép és érthető, de korántsem meggyőző. Anélkül, hogy azt remélném, érdekei ellenérre bárkit is meggyőzhetek, hadd próbálok egy-két beszédes példához folyamodni. Itt van mindjárt a zene, amelyről amúgy is a legtöbb szó esik. Azt a hosszú ideig hangoztatott ostobaságot, hogy a könnyűzene élvezete út lehet a művészi zene megértése felé, szerencsére már senki sem veszi komolyan. De mai napig szilárdan tartja magát a nézet, hogy a szórakoztató zene igenis szükséges, mert hiszen igény mutatkozik rá, társadalmi funkciója van. Hát, ami az igényt illeti, abban csakugyan nincs hiány; funkcióját is bajos lenne kétségbevonni. A kérdés azonban éppen az, hogy milyen igényt elégít ki, és miféle funkciót tölt be. Az eszméltetés, az embersors intenzív tudatosításának funkcióját? Humanizáló funkciót? Nem, ezt legodaadóbb hívei sem mernék állítani. Hanem milyent? Hívei kikapcsolást, örömszerzést, olykor egyenesen extázist emlegetnek. De ez más szavakkal pontosan azt jelenti, amit fentebb mint a szórakozás legfőbb bűnét jelöltem meg: tudniillik személyiségvesztést, tudatfeladást, az emberi éberség elaltatását – s ebből a szempontból édesmindegy, hogy hozzáértéssel komponált, avagy silány, dilettáns színvonalú bóvlizenéről van-e szó. A könnyűzenét rajongói saját bevallásuk szerint is azért hallgatják, hogy megfeledkezve valódi sorsukról-világukról, a fülbemászó melódia vagy szuggesztív ritmus bűvöletébe kapcsolódhassanak. Hát aztán? – kérdezheti bárki. Mért sajnálom én ezt tőlük? Azért, mert az állapot, amibe belekergetik magukat, unetikus és ahumánus, mert szegényebb és hitványabb emberekké válnak általa. Hogy mi közöm hozzá? Engedelmet kérek, ehhez már csakugyan közöm van. Hiszen mégiscsak különös, hogy egész társadalmi rétegek, egész fiatal nemzedékek morális értékét intézményesen rombolni szabadjon! Hiszen ez a giccskultusz van olyan ártalmas, mint a kábítószer-fogyasztás, s ráadásul még a könnyűzenészek dilettáns-falkáját is finanszírozni kell hozzá! Annyi bizonyos: valahányszor a könnyűzene ritmusbűvöletében rángatózó nézőket látok valamely koncertteremben (természetesen a televízió közvetítésével, mert személyesen ugyan be nem lépnék efféle helyre), szinte szövegszerűen látom szétsugározni arcukról a vallomást: „Feladtam magam, jól vagyok, minden jól van. Orrszarvúvá változtam, na és, kinek mi köze hozzá?”

De hát a tánc – vethetik ellenem -, hogy volna elképzelhető ez a legeslegősibb emberi szertartás megfelelő tánczene nélkül? Vagy talán a tánc humánus értékét is kétségbe vonom?

Nem feltétlenül. Azt a hajdani táncot, amely az ünnep szerves alkatrésze volt, s testi azonosulást jelentett az ünnepelt világerővel, eszemben sincs megrágalmazni. Olykor még ma is tanúi lehetünk ünnepi (például lakodalmi) táncoknak, amelyekben csakugyan jelen van Dionüszosz, amelyeket csakugyan a nagy emberi esemény, a nász, a szerelem örömére táncolnak. De a szalontáncok, a lokáltánc, az intézményesített üzleti táncoltatás (amelynek már semmi köze életünk nagy eseményeihez), mindenestül és kizárólag szórakozásaink körébe tartozik. Funkciója van? Kétségkívül. De láttuk már, eléggé részletesen megmagyaráztam már, milyen humánus értékű ez a funkció. Modern táncaink, amennyire kívülről meg tudom ítélni, kizárólag az unaloműzésre, személyiség-feladásra, s talán még az ösztönélet mesterséges felszítására valók.

S maga az ösztönélet is! Félve és bizonytalankodva írom le, mégis le kell írnom: belátásom szerint ebben a légkörben hovatovább maga a szerelem is szórakozássá alacsonyul. Élt bennünk valamikor egy ellenállhatatlan erő, amely szubjektíve a gyönyörszerzésre irányult ugyan, tudtuk ezt, s mégis – vagy épp ezért! – csodálatos érzelmi-erkölcsi felépítményt húztunk rá: az emberélet nagy tényének kijáró tisztelettel öveztük. Aztán megtanultunk valamit. Megtanultuk megszerezni a gyönyört anélkül, hogy funkcióját betölthetné; képletesen szólva: megtanultuk leszopogatni a csalétket anélkül, hogy a horgot is bekapnánk, s a szerelem ezzel máris elvesztette humánus értékét. Eredeti funkciója, a világerő, amelyet képviselt, csaknem teljesem kiveszett belőle – mintegy megelőzendő mellékkörülménnyé torzult -, az életbevágó komolyságától megfosztott szexualitás pedig bevonult szórakozási lehetőségeink birodalmába, egy sorban a könnyűzenével, futballal és alkohollal.

Tapasztalatom szerint ma már az emberi természet csaknem minden ősi megnyilatkozási formája (én csak a zenét, a táncot, a szerelmet említettem, de a többi is) elveszítette hajdani megtartó, világba kapcsoló, humanizáló szerepét, s modern hedonizmusunk eszközéve alacsonyult. S mi habozás nélkül vetjük magunkat olcsóvá, nagyon olcsóvá vált gyönyöreibe, s nem bánjuk, vagy észre sem vesszük, hogy embervoltunk lényege jut vele ebek harmincadjára. Hogy másfelől nagyon is megszenvedjük azt a történelmet, amelyet ilyen módon, szórakozással kompenzálunk? Ez igaz. De mindaddig szükségképp meg is kell szenvednünk, míg meneküléssel, kötelességmegtagadással, integritásunk és ébrenlétünk feladásával reagálunk rá. Senkinek sem lehet különb sorsa, mint amilyent magatartásával megérdemel.

S most eltűnődöm: mi értelme volt mindezt leírnom, hiszen nyilvánvalóan egy jottányit sem változtatok vele a helyzeten. Szavakkal, prédikációkkal sehol a világon egyetlen reális bajt sem sikerült még rendbe hozni. Mégis leírtam, s ha már leírtam, közre is adom, mert talán mégsem egészen mindegy, elhangzik-e újra meg újra a figyelmeztető szó, vagy egyáltalán el sem hangzik már.

/Székely János: Egy rögeszme genezise/