Szilveszteri töprengések

Sajátos teremtménye az ember az Úristennek. Az egyetlen, aki elhiszi magáról, hogy saját sorsának irányítója lehet. Elhiszi, és él is ezzel a lehetőséggel egészen addig, míg egy kis szellőfuvallattól meg nem hűl, be nem lázasodik, meg nem betegszik. Akkor aztán rádöbben, hogy mégsem olyan erős, mint amilyennek képzeli magát, és rohan az orvoshoz – egy másik emberhez -, és várja a csodát, hogy ismét egészséges legyen, hogy aztán újra meg legyen győződve róla, hogy ő a világ közepe.

De, akit egy szélfuvallat ledönt a lábáról, hogyan vallhatja magát mindenhatónak, sorsa irányítójának? Bizony- bizony ezen már érdemes elgondolkodni...!

A mai ember két problémától szenved legjobban: ha nem jut elég információhoz, és emiatt nem tudja a problémáit kezelni, vagy ha túl sok információt kell/kellene feldolgoznia, mert arra meg képtelen. Vannak olyan dolgok is, amiknek a megválaszolására – legyen bár birtokában nagyon sok ismeretnek - egyáltalán nem képes. Ezeket az eszével fel nem fogható dolgokat irracionálisnak, józan ésszel felfoghatatlannak, értelmezhetetlennek nevezi, és ekkor a legegyszerűbb megoldást választja: úgy tesz, mintha ezek a dolgok igazából nem is lennének, vagy ha vannak is, nem kell tudomást venni róluk. Ilyen felfoghatatlan az ember számára - sok minden egyéb mellett - az idő fogalma.

A filozófusok az időt a struktúra-változással értelmezik, de ez az átlagember számára nem sokat mond, így aztán a végtelen változásban az ember megpróbálja a periodicitás segítségével értelmezni az idő múlását abban a reményben, hogy a periodicitás egy egységét talán már képes lesz értelmezni, a közbenső változásokat átlátni, és abban eligazodni. Ennek lett az eredménye az időszámítás, melynek egysége a Föld egyszeri égi útjának az ideje a nap körül. Ugye, mennyire esetleges, mennyire tetszőleges ez az időegység? De az embernek pont megfelelő arra, hogy rövidre szabott életét így szakaszolja, tervezze, és ennek a periodicitásnak a fordulópontján megálljon, és értékelje addigi életét, és terveket készítsen a következő időintervallumra. Ez történik minden esztendő fordulóján - így Szilveszter tájékán.

De a mai ember számára van némi probléma ezzel az év végi értékeléssel. Az évközi, mindennapi hajsza során észre sem veszi, hogy alapjában véve milyen értelmetlenül is telnek a napjai. Fut, rohan – mert ő egy fontos valaki, és nélküle megáll még a Föld forgása is! -, és a rohanásban nincs ideje élni. Mondjuk inkább úgy: értelmesen élni. Amikor aztán az év végén visszatekint, rádöbben, hogy a számára kiszabott véges életidőből már megint hiányzik egy rőf, és ő még nem is élt igazán. Nos, ez az a gondolat, amit már nem tud elviselni – legalábbis józanul. Így aztán ahelyett, hogy tisztázná önmagával az értelmes élet kritériumait, úgy tesz, mintha ez az egész nem is lenne olyan fontos, és hogy könnyebben elhessegethesse még a gondolatát is az élet végességének, szilveszteri mulatságot szervez, ahol aztán italba fojtja e gondolatoknak még a csíráit is, és elhiteti magával, hogy ő örökké fog élni. Mert így sokkal könnyebb. Aztán az új évben fut, rohan tovább, és megpróbál újra megfelelni annak az életnek, ami éppen a „trendi”, amit a televízió  sugall neki, amit az újság sulykol nap mint nap, s amit a reklámokban mutatnak éjjel-nappal. Nagyon úgy akar ő is élni, mert attól fél, hogy lemarad valamiről. És valóban le is marad: a saját életéről.

A mai ember pontos tükörképe ez.

A régi emberek ilyenkor abbahagyták a munkát, felvették a legszebb ünnepi ruhájukat, és elmentek az év végi hálaadó misére vagy az esti istentiszteletre – ki-ki hite szerint -, és visszagondolva az előző esztendőre, fejet hajtottak a Teremtő előtt, és megköszönték, hogy megtartotta életüket, óvta az egészségüket, és megadta nekik a mindennapi kenyerüket. Imádkoztak egy sort, hogy az elkövetkezendő esztendőben se legyen rosszabb a sorsuk, mint az előzőben. És kimenvén a templomból tudtak örülni egymásnak. Csak úgy egyszerűen, mindennapian, emberhez méltóan. És ez az együttlét örömös volt és lélekemelő.

Minden új esztendő ígéret, és mindegyik ugyanazt mondja: nem az események a fontosak benne, hanem az, hogy tudatában legyünk annak, hogy életünk minden perce ajándék, és ezt az ajándékot mi kaptuk személyesen. Vegyük hát észre, éljünk vele, csodáljuk meg a minket körülölelő teremtett világot, és szerezzünk minél több örömet vele családunknak, barátainknak, embertársainknak! És akkor ez az ajándék tartalmas lesz, s a mi életünk is örömös lesz az új esztendőben.

E töprengések jegyében kívánunk a Czine Mihály Pedagógus Műhely Szerkesztőségének nevében minden jó szándékú, gondolkodó Olvasónknak örömös, víg esztendőt!

/PPL/