„Magyarnak lenni, tudod, mit jelent?"

Mi a magyar most? – 2010-ben

Napjainkban is, mint annyiszor a történelem során, egyre gyakrabban hivatkoznak pártpolitikusok, műkedvelő történészek, nyelvészek a magyarságtudatra, magyar érzésre, a magyar elhivatottságra, sőt egyesek felvetik még a magyarság egyfajta genetikai meghatározottságát is.

Sokszor még a tudományos körökben is komoly vita zajlik népünk eredetéről. Mintha újra szégyellni kezdenék egyes történészek a „a halszagú rokonságot”, helyette minden lehetőséget megragadnak az előkelőbb sumér eredet alátámasztására. Igazságot tenni nem lehet, nem is feladat. De az tény, hogy a bizonytalanság, a kétely ott bujkál már az eredet, a származás kérdésében.

Még nehezebb a válasz az aktuálisan adódó 21. századi sorskérdésre most, 2010-ben akár Berzsenyi Dániel nyomán, a „Mi a magyar most?, vagy Sajó Sándor híres versét idézve: „Magyarnak lenni, tudod, mit jelent?” kérdésfelvetésre, amikor lehetővé vált minden magyar számára - bárhol is éljen a világban -, hogy hivatalosan is magyar állampolgár legyen - ha akar.

Kortársunk, Csoóri Sándor költő, a Magyarok Világszövetségének első, közmegegyezéssel  megválasztott elnöke, így válaszolt arra a kérdésre, hogy ki a magyar: „Magyar az, aki magyarnak vallja magát, és vállalja az ebből adódó kötelezettségeket – olykor jól felfogott érdekei ellenében is.”

Mindenki által köztudott, hogy Petőfi Sándor apja szerb származású volt; édesanyja magyarul alig tudó szlovák asszony. Ennek ellenére nincs ember Magyarországon, aki kétségbe merné vonni nagy költőnk magyarságát. Ő ugyanis nem csak vállalta magyarságát, hanem életét is adta ezért a közösségért.

De mi is volt az, amit Petőfi vállalt? Miért adta végül is az életét?

Mindenekelőtt egy közösségért. Azt vállalta tehát, hogy egy olyan közösség tagja lesz, amely közösséget nem valamilyen vérségi kötelék köt össze, hanem valami más: egyfajta életérzés, amit hívhatunk akár hazaszeretetnek is.

Hazaszeretet; manapság szinte értelmezhetetlen, hogy mit is takar ez a szó. Mindenki érti, de mintha valahogy elavult fogalom lenne már, amit egy kicsit szégyellni is kell, mert nem korszerű, sőt, egy kicsit talán még gyanús is, aki ezt megvallja, mert meglehet, hogy aki a nemzetét, hazáját szereti, talán nem szeret eléggé más népeket.  Az ilyen ember a nézeteivel a mai, globalizációra hivatkozó „nagypolitikában” elítélendő, nem elég szalonképes.

De hát mit is jelent ez az életérzés tulajdonképpen?

Jelent egyfajta közösen – részben csak őseinken keresztül – megélt történelmi sorsot. Jelent egyfajta, csak erre a közösségre jellemző nyelvet, kultúrát, mely által részben formai, részben lelkületi sajátosságokban eltér ez a közösség az őt körülvevő többi népközösségtől. De vajon egy már megtörtént történelmi esemény, egy sajátos viselet, egy sajátos nyelvi jelrendszerben – magyarul - megszólaló gondolat, mely – mondjuk egy vers formájában - kifejezi egy közösség örömét, bánatát, lelkesedését; egy a nép ajkán született dal, mely a közösség fájdalmát énekli meg, lehet-e szégyellni való, lehet-e veszélyes, lehet-e gyanús? Gyanús lehet-e a kultúra maga?

Igen, lehet gyanús és veszélyes. Gyanús és veszélyes a mindenkori hódítók és diktátorok szemében. A világhódító Nagy Sándor tisztában volt vele, hogy a Perzsa Birodalmat csak úgy tudhatja magáénak, ha az ott élők nyelvét veszi el. Ezért történt az a bizonyos, legendás suzai menyegző. De közelebbi korokból is tudnánk példákat hozni, amikor a népek emlékezetének, ősi kultúrájának az elfelejtése, feledtetése kultúrpolitikai cél és feladat volt.

 A kultúra tehát ősi kincs és néma fegyver, amivel egy közösség, egy nép önmagát mentheti meg a legzivatarosabb évszázadokban is. Ezért annak félnie kell tőle, akinek ártó szándékai vannak. A közösséget magáénak tudónak vállalni kell, ápolni kell, és tovább kell éltetni, mert ez adja azt az életérzést, amit hazaszeretetnek hívunk, és ami azzá tesz bennünket, akik vagyunk: magyarokká. A magyarság tehát egyfajta kulturális életérzés, melynek különböző megjelenési formái vannak.

Magyar tehát az, aki ezt a történelmi múltat, ezt a kultúrát magáénak vallja; mindennapi életében e kultúra meghatározó elemei azok a viszonyítási pontok, amelyek világlátását, tetteit meghatározzák.

De ez nem elég, mert itt kezdődik a Csoóri Sándor-i kritérium második, nehezebben megvalósítható része. Kinek-kinek ott, ahol élnie megadatott, ahol a kenyerét megkeresi, ahol ezt az éltető kultúrát megéli, vállalnia kell azokat a kötelezettségeket, melyeket e kultúrát teremtő és éltető közösség reá ró, azaz ezt a kultúrát fenntartani, ápolni – szükség esetén akár élete árán is megvédeni -, és nem utolsó sorban átörökíteni a közösséget továbbéltető ifjú nemzedéknek is.

És bizony, sokszor a környezet ezt nem mindig nézi jó szemmel. Az ember esendő, és néha kényelmesebb a könnyebb utat választani, és elfogadni: nem is olyan fontos ez a közösség-összetartó életérzés, hisz mi is múlik tulajdonképpen ezen… Nos, mi is múlik? Maga a közösség, ami nélkül gyökértelenné válik az egyén, s bár lehet élni nélküle, de nem érdemes.

Magyarnak tehát – jó szívvel és őszinte lélekkel – csak az mondhatja magát, aki magyarságának megvallása mellett eleget tesz ezeknek a kötelezettségeknek is. Ahogy Berde Mária a két világháború közötti Erdélyben megfogalmazta: „vallani és vállalni”.

Mai világunkban azonban egy ember több nemzeti közösségnek is a tagja lehet, és vállalhatja akár több közösségnek az elkötelezett képviseletét is. Ez így is van rendjén egészen addig, míg a két (több) féle közösség értékrendje nem ütközik egymással. Mert akkor mindenkinek döntenie kell, hogy melyik közösség értékrendje a meghatározó számára. Ekkor válik el igazán mindenki hovatartozása. A magyarsághoz való tartozás tehát elsősorban döntés kérdése. Ebben a kérdésben hezitálni, lavírozni nem lehet, mert az már megalkuvás, és ahol alkudni kell, ott elvész az igazság. Ha a tét a magyarsághoz való tartozás, akkor nincs helye alkunak, mert az a magyarság megtagadása, az identitás, a tiszta lelkiismeret feladása. Ami valójában nem más, mint a közösség elárulása.  És aki elárulja a magyarságot, az ne akarja magát magyarnak tudni.

Hát, ilyen egyszerű ez.

S miután megadtuk a választ Berzsenyi Dániel kérdésére – Mi a magyar most? -, mi mindannyian, akik magyarnak valljuk magunkat, és vállaljuk magyarságunkat, jó szívvel és őszinte lélekkel vallhatjuk Sajó Sándor feltett kérdésére versének befejező strófáját idézve, hogy:

„… túl minden bún, minden szenvedésen,

Önérzetünket nem feledve mégsem,

Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,

Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!”

[PPL]