Illyés Gyula
A REFORMÁCIÓ GENFI EMLÉKMŰVE ELŐTT
Száznegyvenhármat léptem: ez
a hossza
a szobor-sornak. Hírnök, ki
megölt
milliók végső tisztelgését
hozza,
úgy mentem el rajvonaluk
előtt.
Kálvin, Knox, Farel, Béza! S
bika-fővel
a hadrakelt hit zord
hadnagyai,
a Vilmosok! és Coligny és
Cromwell
– ők néztek rám – s a
szablyás Bocskay!...
Hátrálnom kellett
közelükből: mindet
nem fogta össze csak
messzibb tekintet.
Fölhúzódtam a kert felé, a
fákig
s lelkemben is hűs
tárgyilagosságig.
S most mintha ők
álltak volna
kaszárnya-számadáson
az én szemem előtt,
feszesen-katonásan
kilépvén éppen akkor
a hátterül kapott nagy
szikla-falból
s abból a másik, épp oly
teli tömbből,
a mögéjük kövesedett időből.
Addig jöhettek, maguk is
meredt
kövek a napfénybe, hol nem
lehet
szavuk már. Szavuk immár
csak a tett,
mely idővel ad magyarázatot!
Holtak, vigyázz-ban állók,
szóljatok!
Vagy előbb én beszélhetek?
Kik ott álltatok, "nem
tehetve másképp",
mert ez vagy az, de
megalkuvás nincsen,
mert a langyosat kiköpi az
Isten,
kik után tárgyként maradt
fönn a szándék,
mennyi az igazság még
öklötökben,
mely négy százada oly nagy
esküt markolt,
mely kőbe s öröklétbe
görcsösödten
tartja ma is a bibliát s a
kardot?
Mit adott, melyre fölgerjedt
szerelmes
dühével törtetek, a cél,
ahogy
elértétek?
Ti kérditek?
S ha nem
lesz
örömötökre meghallanotok?
Elmondom. Épp mert nékem is
keserves.
Álltatok égve az Úr
igazától;
állt szemközt épp oly tűzzel
teli tábor;
aztán dönteni kezdett
ezredegyszer
az ész helyett a fegyver
s a láng.
Hogy várja örök üdv a
lelket:
rángtak milliószám kínban a
testek
csatamezőn, bitófán,
vérpadon,
karón, keréken, meg a
fájdalom-
szerzés új mestergépein;
növesztett
egymással szemben erdőnyi
keresztet
Jézus példája, végig
Európán;
égtek, hogy égjen itt a kép
s a "bálvány",
ott a "csalárd könyv" –
városok és falvak,
hol újra emberhúst faltak a
félvad
zsoldosok, eladdig míg tűz a
tűzzel,
nem állt egymással szemben
bűn a bűnnel,
eladdig, míg nem jött – a
győzelem?
Az idő. Okosan, türelmesen
s némi humorral.
A kétféle had
és hit várai szemközt
állanak
ma is, az én hazámban is:
a zordon fehér-falú s
arany-cifrázta templom
vén tornyai még ágyúként
vitáznak
minden beharangozáskor,
vasárnap
papjaik bent még ősimód
dörögnek,
de kijövet az utcán
átköszönnek
s ujjon mutatják, hogy hány
órakor
s kinél lesz ferbli-kör vagy
harcsa-tor
s egy kis ital.
Szép. Magam is
helyeslem;
ha pap vagyok, magam is így
cselekszem:
"értsük meg egymást!"
De nem volt nagy ár
mégis a harminc évi
döghalál,
d'Aubigné dühe, Coligny
halála,
Szent Bertalan bosszútlan
éjszakája,
fél Németország, a ketté
törött
Európa s hogy itt volt a
török
százötven évig és a mi
hazánk... -
Ez lett a "győzelem"! Ezt
küldte ránk
Isten azzal, hogy "napként
kimutatta":
nem érte folyt a harc, hanem
miatta;
ilyen volt, mit díjul szánt,
a jövő:
mert volt-e vajon győztes,
kit nem ő
rendelt eleve győzni?
Győztetek.
Maga a Sátán győzött
veletek!
Balekok voltatok, mind!
Hátra arc!
Nincs jogotok egy lépés sem
előre.
Törlődjetek be kőbe és
időbe.
Elveszett – eleve! – a
harc!
mondtam keményen, mint aki
magára
támad először is az
igazával;
majd:
Megbuktatok! A haddal
simára
törölt kontinens – e fekete
tábla -
közepére mi iratott
eredmény?
Egy betű, egy már tréfának
sem új
buta betű s az is csak
magyarul:
mért több a keresztyén, mint
a keresztény?
Értelmet annyi millió halott
véréből ennyit
párolhattatok,
midőn – feledve, kinek mi a
dolga -
karddal csaptatok ti is a
Csomóba:
a Föladatba, mely épp a
kötés
kibogozásával szép és
merész.
Ez az "eredmény"!
És ha – ez se
volna?!
– kondult bennem is, ahogy
várható volt,
a tulsó torony az innen
valóra
(és attól fogva mind a kettő
bongott)
s kelt ezredszer is – alig
finomodva -
bennem a két ős ádáz
szó-birokra:
a mindig úrhitű tolnai
pásztor
s a csupa dac sárréti
prédikátor.
Mert mi szorította kézbe a
fegyvert?
Nem a Rossz ellen támadt,
aki felkelt?
S ha annyi sem lett volna
harc? Ha szótlan
"hal el a hit" a "római
mocsokban"?
Ha arra tart eszme s világ,
amerre
a "tiarás templom-kufár"
vezette,
ha nincs, ki a bűnnek
ellenszegül
s – ha úgy fordul, hát
reménytelenül,
de csak annál szebb
önfeláldozásképp -
odavágja, hogy "nem tehettem
másképp!",
ma hol vagyunk?! Akkor tán
elmarad
a kín, a vér, akkor nincs
áldozat,
nincs – inkvizició?!
Ha – bár "hiába" -
Gusztáv Adolf nem ül harci
lovára,
jobbágy-iga helyett nem
vágynak inkább
fegyvert ölteni a toulouse-i
tiszták,
valdeusok, husziták, Bocskay
írást-imát se tudó hajdui,
hiszed, hogy lett volna
béke, olyan bár,
amilyet az imént
lemosolyogtál?
Hiszed, hogy volna
olyan-amilyen
magyarság, ha nincs –
Kálvin?
Nem hiszem.
Vagy mást mondok: szobádban
volna villany,
ha nem lép Giordano Bruno a
tűzbe?
Hol kezdődött, hogy atomerő
is van
S holnap rakétán repülsz ki
az űrbe?
Övék az érdem, kiket sem a
máglya
nem riaszthatott vissza, sem
a gálya -
sem harcaik bukása,
a léptenként fölmeredő
"hiába"!
Látták, vagy nem a céljuk,
azt jól látták, hogy nincs
visszafelé út;
a mult, ahogy füst-vetve
összeomlott,
úgy lökte őket, mint lőpor
az ólmot:
előre! és ők vállalták e
sorsot -
Mondd hát velem, hogy
dicsőség reájuk!
Álltam némán, hírhozó
katonájuk,
már azt forgatva, hogy én
mit kapok,
nem is őtőlük magyarázatot:
a tettektől, melyek – akár a
gyermek -
magukért csak felnőttsorban
felelnek.
Végül, ezt mondtam,
önvigasztalásképp:
volt bárkié a szándék,
maga az Isten se tudhatta
másképp.