ILLYÉS GYULA

Babits Mihály halála után személyisége meghatározó a magyar irodalmi és társadalmi közéletben. A hatvanas évek második felétől, a konszolidálódott szellemi életben tekintélye már vitathatatlan; az irodalmi élet egésze a nemzeti költőnek kijáró tisztelettel és igénnyel veszi körül. Szinte nemzeti intézménynek tekintik idehaza és a határainkon kívül élő magyarság körében. Elsősorban tőle várják, hogy megfogalmazza a nemzeti sorsproblémákat, s azt, hogy ezekben napi segítséget is nyújtson.

Viszonya a hatalommal – szociális elkötelezettsége ellenére – nem felhőtlen. Műveit nem, vagy csak erős szelektálással, illetve nagy késéssel adják ki, mutatják be a színházakban; s rendszeresen figyelmeztetik, hogy milyen írónak kellene lennie, s hogy mit várnak el tőle. Mindemellett nagy tekintélye miatt – külföldön is ismerik és elismerik – tartanak is tőle, s folyamatosan próbálkoznak megnyerésével – háromszor is kitüntetik Kossuth-díjjal -, ám ő a maga útját járja: legfőbb ügyének a 15 milliós nemzet érdekeinek szolgálatát tartja.

Az avantgárd áramában kezdett írni, majd a Nyugat köréhez és a népi írók mozgalmához tartozott, végül nemzeti költővé vált, hiszen egy nemzetet akart műveivel kellő önismeretre nevelni, és öntudatossá tenni. Magyarság, európaiság, patriotizmus és internacionalizmus nála szétválaszthatatlan egységbe olvadt. Írói hivatástudatát a felelősségérzet mélyítette el: a demokrácia hiányosságai miatt a kisemmizett dolgozó tömegek érdekeit kívánta szolgálni.

Életműve szerteágazó, szinte minden műnemben jelentőset alkotott, és közéleti szerepvállalása is megkerülhetetlenül fontos.

Illyés Gyula Felsőrácegrespusztán született 1902. november 2-án. Édesapja, Illés János katolikus dunántúli számadó juhászok leszármazottja; uradalmi gépész a grófi birtokon. Édesanyja, Kállay Ida az Alföldről a Dunántúlra származott református papi család sarja. A család két ága nagy vallási vitában állt egymással, s végül ez vezetett ahhoz, hogy a szülők 1906-ban elváltak. Egy fiú és egy leány után a költő a harmadik gyermek volt.

Elemi iskolai tanulmányait a pusztai iskolában és Simontornyán végezte. A középiskolát Dombóváron kezdte, Bonyhádon majd Budapesten folytatta. Az utolsó négy osztályt egy kereskedelmi középiskolában végezte, ahol 1921-ben érettségizett.

Ezután rövid ideig a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-francia szakos hallgatója, ám 1921 végén Párizsba megy, ahol részt vesz a magyar és a nemzetközi emigráció életében, a baloldali munkásmozgalomban. Közben a Sorbonne előadásait látogatja, s bekapcsolódik az irodalmi életbe, megismerkedik a francia szürrealizmus ekkor kibontakozó mozgalmának vezető képviselőivel.

1926-ban hazatér, s tisztviselő egy biztosítótársaságnál, majd 1937-től a Nemzeti Bank sajtóreferense. 1927 végétől a Nyugat rendszeresen közli verseit, 1928-ban verseskönyvét is kiadják (Nehéz föld). Megismerkedik a Nyugat első nemzedékének jelentős alkotóival; egy időben József Attilával is baráti a viszonya. Nemzedékének mindinkább elismerten vezéregyénisége, aki 1931-től összesen négyszer kapott Baumgarten-díjat. 1934-ben meghívták a moszkvai írókongresszusra; tapasztalatairól Oroszország című útirajzában számolt be. 1934-től a Válasznak, a népi írók folyóiratának vezető munkatársa, 1937-től a Nyugat társszerkesztője, 1941-1944 között a Nyugatot folytató Magyar Csillag szerkesztője.

1939-ben feleségül vette Kozmutza Flórát. Egy leánygyermekük született.

A harmincas években sorra jelentek meg művei: a Három öreg című elbeszélő költeménye(1931), a Puszták népe (1936), a Petőfi (1936), a Rend a romokban című verseskötet (1937), a Magyarok című naplójegyzetek (1938) és 1940-ben napvilágot látnak Összegyűjtött versei is.

A német megszállás után bujdosni kényszerült. 1945 elejétől részt vett a Nemzeti Parasztpárt munkájában; országgyűlési képviselő lett, de hamarosan visszavonult a politikai szerepléstől, mert nem látta konfliktusmentesnek a munkás-paraszt szövetséget, s mert az irodalom pártossága helyett az értékközpontúságot hirdette. Ennek szellemében állt ki Szabó Lőrinc és Németh László mellett. 1945-1949 között a Magyar Tudományos Akadémia tagja is volt, amikor is politikai alapon sokakkal egyetemben őt is megfosztották tagságától.

1946 októberétől 1949 júniusáig a Válasz szerkesztője.

1950-ben írta az Egy mondat a zsarnokságról című versét, mely kora társadalmának egyértelmű és kemény kritikája. (1956. november 2-án jelentette meg az Irodalmi Újságban. Legközelebb csak 1986-ban kerülhetett kiadásra – addig betiltott versnek számított.)

1947 és 1960 között tiltakozásul nem adott ki kötetet, és soha nem adott interjút vagy írást az Magyar Szocialista Munkáspárt központi lapjának, a Népszabadságnak; megjelent munkáiban, főként drámáiban a nemzeti függetlenség ügyét és a valódi demokráciát állította a középpontba.

1956 után ő a nemzet lelkiismerete, akinek véleményére a hatalom is kénytelen volt odafigyelni. Nagy szerepe volt az első független irodalmi és közéleti hetilap, a Hitel életre hívásában.

1983. április 15-én hunyt el; a Farkasréti temetőben nyugszik. Temetése ellenzéki tüntetésszámba ment.

Illyés Gyula halálával a magyar szellemi és irodalmi élet elvesztette azt a vezéregyéniségét, aki képes volt a magyarság tényleges problémáival szembenézni, azt képviselni, a bajokra megoldást keresni, és ezen megoldások érvényre jutását elősegíteni. Helye, szerepe mindmáig betöltetlen.