HALOTTAK NAPJA

Az elhunytak tisztelete az emberiség életéhez hozzátartozó és vele egyidős érzés, cselekedet. Ennek minden nép a maga módján tesz eleget. Az egyház és a hívő ember lelkiségéhez hozzátartozik, hogy imádkozik a megholtakért, elvesztett szeretteiért.

Az ünnep mai formája a bencés szerzetesektől származik, akik már a 10. században ezen a napon emlékeztek meg mindazokról, akik elhunytak. A gyászmisék az örök életről és a dicsőséges feltámadásról szólnak november első napjaiban. A templomokban felcsendül Verdi Requiemje, a külvilág megcsendesedik annak ellenére, hogy a temetők benépesülnek. Virágok, koszorúk és mécsesek jelzik, hogy minden élő és érző ember gondolata, útja egy közös cél felé vezet: a sírkertekben felkeresni azokat, akik már csak az emlékeinkben, a szívünkben vannak velünk.

De hogyan éljük meg egyénenként életünk egyik legnagyobb tragédiáját, a hozzánk közelállók elvesztését, a rájuk való emlékezést? Az elveszítés - történjen az bármikor, fiatalon vagy az idős kort megélvén -, mint a szó is jelzi az életünk nagy-nagy „vesztesége”. Ám az Élet, a Teremtő „ajándéka”, hogy az idő múltán a veszteség fájdalma, a bánat enyhül. Az emlékek megsokasodnak, a lélek pedig ezekben kapaszkodik meg. Hisz szeretteink, a hajdan hozzánk közelállók cselekedeteikkel, szavaikkal, bíztató tekintetükkel itt maradnak velünk.  Egyre bizonyosabbá válik számunkra, hogy a LÉLEK itt van mellettünk, közöttünk. A temető, a végső nyughely valójában „csupán” kegyhely az eltávozottak számára. Csöndes, virágos sírkert, ahol a tiszteletünket, az emlékezésünket leróhatjuk. És mint ahogy a szeretet sem csak karácsonykor van jelen a szívünkben, így a megholtakra való emlékezés sem kötődik egyetlen naphoz. Nincs szomorúbb látvány az elhanyagolt temetőnél, az elárvult, gondozatlan sírhantnál. De talmi és álságos a csak mindenszentekre és halottak napjára, az esztendő egyetlen estéjére kivilágított, virágokkal túldíszített sírokat látni.

Meg kellene tanulnunk az élet méltóságával tisztelni a halált is és mindazokat, akiket elszólított már a Teremtő; ugyanúgy szeretni és tisztelni mindennapjainkban, mint amikor testi létükben is velünk voltak. Az emléküket megőrizni, beszélni Róluk!

Ez lehet az egyetlen módja, hogy elviseljük életünk legnagyobb veszteségét, a halált.