Áprily Lajos

FALUSI ELÉGIA 

/részlet/

Nagyalvók, itt az égerfák tövében,

reám ismertek, úgy-e: én vagyok.

Be régen is volt, úristen, be régen,

mikor mosolygó élők voltatok.

Vágytam, nem is tudom már, mennyi éve,

meghitten járni újra köztetek,

harangvirágos, omló föld ölébe

olyan nagyon miért siettetek?

Én messze jártam, szomjazó csavargó,

vérhullatásos arra most az út:

míg nagy mezőn embert kaszált a sarló,

magammal vívtam irtó háborút.

Mikor a völgy felett zúgott a gránát

s a régi föld rengett alattatok,

a borzalmas ötéves éjszakán át,

ti, ugy-e, akkor is aludtatok?

S míg szenvedő szemem rémségre döbben,

itt korhadt rács közt csöndes fű zizeg,

s idegtelen, odvas szemgödrötökben

letűnt világom képét őrzitek.

Marasztaló varázsbarlangotokban,

szemgödrötök védő mélységiben

- anyám emlőjén sem pihenne jobban –

kisgyermek-arcom is békén pihen.

S az esztendő hiába fordul újra,

a lombokkal hiába sápadok,

ott élek én pirostüzesre gyúlva,

ahogy régente annyit láttatok.

A megtartó és féltő aggodalmat

nem is felejtem el, ne féljetek:

viszonzásul, becézgető hatalmak,

húsz éve őrzöm kedves képetek.

Megőrizem rózsásnak, mintha élne,

magam teszek most bűbájos csodát,

s harangvirágos, omló föld ölébe

viszem hűséggel és védem tovább.

Jó bácsik, nénik s holtjaim szemében

szelíden alvó rózsás kisgyerek:

nagyalvók, itt az égerfák tövében,

viszontlátásra. Béke veletek.