1849. október 6.

Arad

Jaj, de búsan süt az őszi nap sugára,

Az aradi várnak tömlöcablakára,

Szánja azt a tizenhárom magyar vitézt,

Ki a tömlöc fenekén ott halálra kész.

Elítélték sorban mind a tizenhármat,

Szőttek-fontak a nyakukba ezer vádat,

Elnevezték fenségsértő pártütőknek,

Hogy a magyar szabadságért harcra keltek.

Aradi vár, aradi vár, halál völgye,

Híres-nemes magyar hősök temetője.

Viruljanak környékeden sírvirágok,

S felejthetetlen legyen hát az ő halálok.

Október hatodika magyar történelem és a magyar nemzet egyik legsötétebb gyásznapja. Másfél évszázada már, hogy a népdal keletkezett, szomorúan dúdolták Kárpát-medence szerte, megidézve a tizenhárom tábornok, a magyar szabadság hőseinek emlékét.

Aradi vár, aradi vár, halál völgye - olvashatjuk, hallgathatjuk ma is a szívet facsaró népi éneket, amellyel immár 161 éve siratja el a Kárpát–medence magyarsága az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hős tábornokait, és mindazokat a neves és névtelen hazafiakat, akik a legtöbbet, az életüket adták a magyarság szabadságáért, remélt függetlenségéért.

1848. március 15-én fényben, kokárdás mámorban megszületni látszott az Ausztriától független Magyarország. Annál nagyobb volt a döbbenet, amikor a nagyhatalmak nyomására - mintegy másfél esztendő múlva, 1849. aug. 13-án - Világosnál Görgey Artúr, a magyar seregek főparancsnoka letetette a fegyvert. A szabad elvonulás ígéretét nem tartották be sem az osztrákok, sem az oroszok. A fegyverletétel után a 19 esztendős Ferenc József Haynau táborszernagynak adott teljhatalmat a döbbentből még fel sem ocsúdó Magyarországon. A remények szertefoszlása után még két hónap sem telt el – a harmadik bécsi forradalom és Latour kivégzésének évfordulóján; Európában is mélységes döbbenetet kiváltva – és Aradon, a várbörtön udvarán kivégeztek tizenhárom, a magyar szabadságért harcoló, tábornokot.

Ezzel szinte egy időben, a fővárosban, az Újépület mellett az első felelős magyar miniszterelnököt, Gróf Batthyány Lajost kegyelemből-főbe lőtték.

Ilyenkor, október első napjaiban, őket, a magyarság vértanúit szólítja az emlékezet. Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Gróf Leiningen-Westenburg Károly, Nagy-Sándor József, Pöltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Gróf Vécsey József. Volt köztük két gróf, köznemes, de egyszerű paraszivadékból lett tábornok is. Magyar, szerb, és német, sőt olyan is, aki egy szót sem tudott magyarul - Leiningen-Westenburg Károly -, aki a magyarok hősies küzdelmét látva, a hesseni Illenstadtból jött fiatal felesége hazájába annak szabadságáért harcolni. Haynau nem kegyelmezett a főtisztek egyikének sem. Célja a magyarság megfélemlítése volt. Legalább 150 évre elvenni a rebellis magyarok kedvét mindenféle zavargástól – fogalmazott ő maga és a császár.

Aradon 1849. október 6-án már hajnalban suttogóra fogták a szót. Igaz, előtte való este a vár körüli osztrák zsoldos őrséget is megkettőzték. Itt őrizték ugyanis a magyar szabadságharc legkiválóbb katonáit, akiknek a halálos ítéletét előző nap – olvasatlanul – aláírta, jóváhagyta a fiatal és büszke uralkodó. A reggeli órákban - Haynau javaslatára, Ferenc József aláírásával  - a hóhér végrehajtotta az ítéleteket.

Damjanich János utolsó órájában az Úrhoz fohászkodott, áldást kérve Magyarországra, áldást Aradra.

A suttogóra fogott szavakat délre döbbent csönd, majd a harangok zúgása verte fel. Tíz percen át zúgtak a harangok 1849. október 6-án, amiből az aradiak tudták, hogy immár odavannak, várbörtön foglyai.

Ezzel közel egy időben Budán, az Újépület mellett – kegyelmi kérvényét elutasítva – kivégezték Magyarország első felelős kormányának miniszterelnökét, Gróf Batthyány Lajost. A kötél általi halált azért változtatták golyóra, mert a kivégzést megelőző éjszaka a gróf miniszterelnök a feleségétől kapott körömreszelővel felvágta az ereit, és a börtönorvos megállapítása szerint nem volt akasztható állapotban.

Az aradi várárok, és a mai Batthyány-örökmécses őrzi a magyar történelem egyik legnagyobb igazságtalanságát, egyben az aradi vértanúk emlékét, a nemzet gyászát. Az eltelt több mint másfél évszázad olykor feledteti velünk múltunkat, szomorú gyökereinket.

De ilyenkor, így az őszi napok kezdetén Damjanich utolsó szavait, minden magyar imáját, Kölcsey Himnuszát idézhetjük emlékezésként és fohászként: ”Isten, áldd meg a magyart…!”

Ferenc József és Haynau 150 évre akartak megfélemlíteni minket, magyarokat. Azóta eltelt 161 esztendő. Történelmünk gyötrelmeitől megedződve, sokszorosan megbűnhődve a szabadságvágyunkért, immár a víg esztendőt megérdemelve joggal emelhetjük fel a szívünket.

Ehhez adjanak nekünk erőt a múlt vértanúi, az ARADI TIZENHÁRMAK!