Tények és gondolatok Trianonról

1920 Pünkösdjén szomorú napok vártak a Kárpát-medence magyarságára. Az első  világháború négyesztendei értelmetlen pusztítása után a hajdan európai nagyhatalomnak számító Osztrák-Magyar Monarchia sorsáról már döntöttek az antanthatalmak.   Örök időre megroppantották a nevében és erejében addig egységesnek tűnő Monarchiát, mely ennek következtében úgynevezett „utódállamokra” esett szét.

Ez a szomorú tavasz hazánk sorsát is megbélyegezte immár kilencven esztendeje abban a bizonyos „Kis -Trianoni Palotában”.

Trianonról lehet hallgatni - mint ahogy sok éven át tette ezt a hivatalos magyar politika -, lehet fájó szívvel keseregni, lehet emelkedett lélekkel emlékezni, de a tények nem feledhetők.

 A háborúból és az azt követő szégyenletes kommünből még alig ébredő Magyarország számára 1919. december 1-jén érkezett a meghívó a párizsi béketárgyalásokra, ahová a magyar békeküldöttség 1920. január 5-én utazott el a kitűnő nyelvtudású és jó szónok Apponyi Albert gróf vezetésével. Kísérője két erdélyi arisztokrata: Teleki Pál és Bethlen István. A békekonferencia Legfőbb Tanácsa január 15-én fogadta őket, és átadta a békefeltételeket. A magyar kormánynak 15 nap múlva kellett a feltételekről nyilatkoznia.

A béketárgyalások előkészítésében egyetlen legyőzött ország sem vehetett részt. Így tág tere nyílt a tudatos félreinformálásoknak. Ilyen körülmények után adták át a magyar békedelegációnak – minden előzetes egyeztetés nélkül – május 6-án a végleges szöveget. A kormány kénytelen volt a Versailles-ban lévő Kis-Trianon nevű palotában aláírni azt.

1920. június 4-én Magyarországon országos gyászt hirdettek, s az aláírás időpontjában a harangok egy órán át zúgtak a Kárpát-medence minden településén.

Ez az egyértelműen, mindenki által elismerten igazságtalan béke az újkori magyar történelem legnagyobb tragédiája. Nemcsak a magyar államiságot sújtotta, hanem a magyar nép érdekeit is lábbal tiporta. Az ország óriási veszteségeket szenvedett; a négy szomszédos ország osztozott a zsákmányon: Ausztria 4 000 km² –t, Csehszlovákia 63 000 km²-t, Románia 102 000 km²-t, a Szerb-Horvát-Szlavón Királyság 21 000 km²-t kapott.

Magyarország területe 93 000 km²-re, a lakosság száma 18 200 000-ről 7 600 000-re csökkent. 3 223 000 magyar került idegen uralom alá kisebbségi sorba, azaz a magyarok közel egyharmada nem élhetett többé saját államában.

Súlyosak voltak a gazdasági következmények is. A volt Monarchia komplex piacrendszere a régió minden egyes tagjának előnyökkel szolgált, mert az egyes területek egymást szervesen kiegészítették. Most túlnyomó részt autokrata gazdaságpolitikára törekvő egymással szemben álló kis államok jöttek létre, melyekben a politikai szempontok a gazdasági érdekek elé kerültek. Ennek is döntő szerepe volt abban, hogy ez a térség a XX. században lemaradt a nyugat-európai fejlődéstől.

A területi változások azonban számos egyéni, ill. családi tragédiát is okoztak; alig volt olyan magyar család, amelynek ne éltek volna egyes tagjai az elszakított területeken, akikkel így néha hosszú évekre minden kapcsolat megszakadt. Az új államok pedig bizalmatlanok voltak a magyarok, főleg a magyar értelmiség iránt, melynek tagjai tömegesen vesztették el állásukat. Ezek egy része megindult a csonka ország felé, ahol legtöbbször hosszabb-rövidebb ideig a menekültek sorsa várt rájuk – munkalehetőség és lakás nélkül.

Érthető, hogy nem az új közép-európai rend iránti megértés, hanem az elkeseredés és a Trianon elleni revánsvágy kerekedett felül a Kárpát-medencében. Tiltakozásként számos szervezet jött létre, és már 1920 június végén megszületett az irredenta mozgalom ma is közismert verses imája: „Hiszek egy Istenben, / Hiszek egy hazában, / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában!” ; és a jelmondat: „Csonka Magyarország nem ország, / Egész Magyarország mennyország.” A Trianon szóból (tria non = három nem) is jelszó lett: „Nem, nem, soha!”

1920.június 4-én súlyos sebeket kapott a Kárpát-medence magyarsága. A lélek megroppant, de az ember dolgozott. Tudomásul vette Benedek Elek bölcs tanácsát: „Az állam nyelvét meg kell tanulnotok, de az Édesanyátok nyelvét elfelejtenetek nem szabad!”. Ott állt példaként az erdélyi polihisztor, az építészből lett író, Kós Károly példája - aki akkor tért vissza a Kolozsvár melletti Sztánára, amikor mindenki menekült onnan -, aki Kiáltó Szavával buzdított a munkára, az építésre, a megmaradásra.

Benedek Elek és Kós Károly tanácsa és tartása ma is segíti a Kárpát-medence magyarságának megmaradását, 15 millió magyar összetartozásának hitét, a nyelv összetartó erejét.

Ennek jegyében idézzük meg emlékezetünkben ama június 4-ét, Trianont!

[ZE]