Téglás-Hajós Éva

Pünkösdi szonett

Ott ülnek ők, magukra hagyottan,

a csüggedt-gyáván összebújók,

az arcukra titkon kámzsát húzók,

vacogó félelembe fagyottan,

legott rohanó szél vad erejétől

zúgva hasad fel a menyei kárpit,

s lángnyelvek ragyogó tüze válik

férfi-merészség védpajzsává. Hevétől

olvad a dermedt szó, hittel hirdetik

— útjukat fehér galambok követik —

száz nép nyelvén a Mester tanát…

Kellenének most is láng-szemű fények,

hogy Földünkön értse milliárd lélek

a tűz-áldotta Béke szavát!