Irodalmi kitekintő:

REMÉNYIK SÁNDOR

„...a Reményik-versek zöme úgynevezett elmélkedő költemény. De ez nem hideg elmélkedés. A költő, aki magányos életében alig talált megvallani való érzelmet, szívesen vallott azokról az érzelmekről, amiket a külső világ keltett benne. Élete során egyre inkább „tiszta világszemmé” fejlődött, és egyre inkább érezte ennek a „világszem”-nek a felelősségét, a költői hivatástudatot.

Komoly lelkiismeretesség fejlődött ki benne. Aki mindent kívülről néz, az mindent egy kicsit az ítélő szemével néz, összeráncolt szemöldök alól." - írta a költőről méltató szavait Babits Mihály.

De ki is volt ez a sokáig mellőzött, majd később tudatosan tiltott, aztán elhallgattatott erdélyi költő?

Ha dióhéjban kellene összefoglalnunk Reményik Sándor irodalmi munkásságának lényegét, azt mondhatnánk, hogy - Áprily Lajos és Dsida Jenő mellett - ő volt az első és a második világháború közötti időszak erdélyi magyar irodalmának egyik legkiemelkedőbb képviselője.

Ott volt a marosvécsi helikoni találkozókon, figyelő tekintete mindvégig követte a kisebbségbe szorult „övéinek” és az anyaországiaknak az életét, sorsát. Mindezt tette úgy, hogy verseiből egyértelműen kicsengett és cseng mind a mai napig a vox humana. Költészetével mindvégig ennek a humánumnak fenntartását hirdette. Versei olyan közösségi indíttatású intellektuális tartalommal bíró alkotások, melyeknek formavilága klasszikusan igényes, de mindenek előtt az EMBER a fontos bennük. Sík Sándor egy alkalommal azt mondta róla: „...Reményikben több az ember, mint a költő...” (Ez nem a költő kisebbítése, hisz maga Reményik személyesen köszönte meg éppen ezt a mondatot méltatójának.) Munkásságát, verseit csakis ilyen szemmel nézhetjük ma is, ilyen füllel hallhatjuk tisztán ma is.

1890. augusztus 30-án született Kolozsvárott Reményik Károly építészmérnök és Brecz Mária Kolozsvárt megtelepedett, dobsinai születésű szülők fiaként. (Dédapja Pákh Mihály, evangélikus szuperintendens, akit a Habsburg-ház halálra ítélt, de kegyelemből Kufstein várának börtönébe került.)

Evangélikus elemi iskolái után középiskolai tanulmányait a kolozsvári református főgimnáziumban végezte. Itt kapta első irodalmi ösztönzését kedves tanárától, Dr. Imre Sándortól.

Felsőfokú tanulmányait ugyancsak Erdély fővárosában, a Ferenc József Tudományegyetem jogi fakultásán kezdte meg. Négy éven át volt hallgatója, betegsége miatt azonban utolsó szigorlatát már nem tette le. Hivatalt nem vállalt, örökségéből és irodalmi tevékenységéből élt.

A református kollégiumban, de főképp az egyetemen szövődtek kedves barátságai, többek között Olasz Lajossal és a későbbi híres íróval, Makkai Sándor református püspökkel.

Reményik Sándor életét egymásra hatóan két tényező határozta meg: keresztyénsége és magyarsága. Az iskolában tanult történelmi és irodalomtörténeti anyaghoz járult a családi környezet, amelyben jellemet formálóan élt a negyvennyolcas szabadságharc eleven emléke. Hazaszeretetét tehát a szülői ház lelkülete határozta meg. Hitét viszont már nem a szülői házból hozta, hanem betegségekkel teli élete során harcolta meg önmagának; a mélységből kiáltva talált rá a Magasságosra. Egy helyütt így ír erről: „A derűs életörömnek és békességnek egy titka van csupán: visszavonás nélkül horgonyt vetni Istenben.” Így lett Reményik Sándor az Ige költője.

Költeményt először az Új Idők c. újság közölt tőle 1916-ban. 1918-tól állandó munkatársa az Erdélyi Szemlének, és 1921-ben az ő szerkesztésében indul meg az Erdélyi Szemléből átalakult Pásztortűz, amelyet a legnehezebb időben szerkesztett. Körülötte és a Pásztortűz körül alakult ki az erdélyi irodalom.

Első verseskötete Fagyöngyök címmel jelent meg Kolozsváron 1918-ban, 28 éves korában. Ezt követően az osztrák Rilke verseinek fordításaival jelentkezik, ezek a munkák az Erdélyi Szemlében látnak napvilágot.

Országos sikerét a Trianon utáni évek indulatos, Végvári álnéven megjelent verseinek köszönhette. A gondolatok mögött az a sokk állt, hogy közel két millió magyar egy közönyös nagyhatalmi döntés miatt egyik napról a másikra idegen hatalom uralma alá került, s lett a magyar hazából egy önmagával határos ország és egy lélekben súlyosan megcsonkított nemzet. Az indulattal és keserű fájdalommal teli versek helytállásra, megmaradásra intettek.

1920-ban saját kiadásban jelentek meg füzetekbe rendezett versei. Ezeket kézről kézre adták, másolták; hírneve átlépte immár Erdély határait, és költészete a megcsonkított Magyarországon is egyre népszerűbb lett.

Első nagyobb kötetét 1925-ben publikálta Egy eszme indul címmel. Előszavában többek között így vall: „Szeretném, ha e versek lelket, szeretetet, új erőt vihetnének mindenhová, ahol magyarok élnek.”

Ekkorra versei már egyértelműen a transzszilvanizmust tükrözték, és erőteljesen érződött rajtuk a költő humanista felfogása.

Reményik Sándor, az ember túl a költészeten, magatartást is jelentett. Sorsvállaló költő volt. A személyes és történelmi szenvedésekben megtisztuló, példaértékű életéért, és az ebből az erőből kincsekként születő verseiért tisztelték kortársai. Voltak nála nagyobb mesterei is a verselésnek a magyar líra történetében, de kevesen voltak, akik ennyire természetes hangon tudtak volna annyi értékes gondolatot és nemes érzelmet közvetíteni, mint ő.

Ötvenegy éves korában, 1941. október 24-én Kolozsvárt halt meg. Városa az evangélikus templomból mint a magyar nemzet nagy halottját temette. A Házsongárdi temetőben nyugszik. Síremlékén a költő örök érvényű üzenete olvasható: „Egy lángot adok, ápold, s add tovább!”

A kommunista diktatúra évei alatt munkásságát Erdélyben és az anyaországban egyaránt tiltották és méltatlanul elhallgatták. Születésének 100. évfordulóján megjelent kötetének, az Isten közelében címűnek az előszavát Koren Emil, az ismerős jóbarát - nagyon pontosan rámutatva  költészetének lényegére - méltóképpen így fejezte be: „Reményik verseinek parázsló fényében rácsodálkozunk arra a költőre, aki látta és felismerte a világ világosságának ragyogását.”

Vajon meglátjuk-e mi is ezt a ragyogást verseit olvasva?...