Reményik Sándor

PILÁTUS

/János XIX. 22/

A pörnek vége. Elvégeztetett…

Véres a kereszt tövében a fű.

A helytartóban forr a néma düh

S egy gondolat tépi a másikat.

„Rongy csőcselék, én unlak titeket,

Unom a vágyatok, a hitetek,

A papjaitok ragyogó ruháját,

A mellükverő messiásokat,

A nap hevét ez átkos ég alatt,

A zagyva szókat, buja színeket,

És magamat és uramat, a császárt,

Ki bíróvá tett ilyen nép felett.

’Feszítsd meg!’ - üvöltötték a fülembe,

Amíg unottan odalöktem nékik.

Szegény bolond! Pedig csak álmodott,

Csak álmodott egy létráról az égig.

Csak álmodott, de ezeknél szebben.

Már szürkül fenn a Koponyák hegye –

Vajon álmodik-e még a kereszten?

Valamit szólt nékem az igazságról,

Aztán némán vérzett, ragyogott.

Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda?

Felelé: ’én vagyok.’

Ej, hát kicsoda nékem ez az ember?!

A csőcselék morajlott mint tenger,

Én untam, untam amazokat, ezt is,

Egy messiással több vagy kevesebb,

Pilátus lelke nem lesz nehezebb,

És könnyebb tán ez istenverte föld,

Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.”

’De jaj! Vajon kire szállott a vére?!’

Az alkony megy, az est, az éj leszáll,

De a helytartó nyugtot nem talál.

„’Feszítsd meg!’ – üvöltötték a fülembe

És nekem nem volt elég fegyverem,

Nem volt elég lándzsásom odakünn,

Vagy – vagy üres volt talán a szívem?

Eh, mit bánom én, a bölcs szív üres,

Bús madarak, el szívemből, hess!

’Feszítsd meg!’ – üvöltötték a fülembe,

Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát,

Te véreskezű, szennyes csőcselék,

Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást!

Él-e, meghal-e, egy marad az átok,

Isten se váltja meg ezt a világot.

Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát!

Vigyétek! – Vitték. A kereszten holt.

Ki tudja, talán mégis király volt!”

Csend most. De hallga! Most az éj kopog.

Pilátus udvarában a papok.

„Uram, mi véled egyet így nem értünk,

Ahogyan írtad, botránkozás nékünk,

Rexnek, Uram, csak ő mondta magát.

Nem készítetted jól a Golgotát!”

Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén!

Ím, kővé vált a nádszál: oly kemény.

(Odafenn csendben hallgat a kereszt.)

Pilátus nő, ahogy beszélni kezd:

„A Messiástok megmenteni késtem,

De négy betűt a keresztjébe véstem,

E négy betű az én becsületem,

Hajótöröttségem utolsó roncsa,

Hitetlen hitem, büszke makacsságom,

Egy akarat az akaratlanságon.

E négy betű az én becsületem.

Hadesre! Ez a négy betű marad!

Ha alá kéne temetnem e várost,

Rómát, az Imperátort, magamat:

E négy betű az én becsületem!!!

Papok, zsidók, hozzátok szólok nyíltan,

Halljátok: amit megírtam, megírtam.”

Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd,

S áll a zsoltáros éjben a kereszt.