ÖVEGES JÓZSEF,

A TANÍTÓ

A Zala megyei Páka községben 1895. november 10-én született. Édesanyja, Mihálovits Ilona a pákai orvos leánya, édesapja pedig Öveges József felekezeti tanító volt.  Az apa korai halála után a megözvegyült édesanya egyedül nevelte négy gyermekét, s igencsak meg kellett küzdenie a mindennapi betevő falatért.
    A legidősebb fiú, József az elemi elvégzése után a győri Bencés Gimnáziumba, majd a piaristák növendékeként Kecskemétre került. Különösen a matematika és a fizika iránt érdeklődött.
    1912-ben felvételt nyert a Piarista Tanítórendbe. Egy évi váci noviciátus után a gimnázium 7.-8. osztályát a kecskeméti piarista gimnáziumban végezte el. Itt érettségizett, jeles eredménnyel, 1915-ben. Mivel ősei - atyai ágon - kétszáz évre visszamenően mind néptanítók voltak, ő sem gondolt más hivatásra. Így egyetemi tanulmányait a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen kezdte meg 1915-ben, mint számtan-fizika szakos piarista tanárjelölt. A számtan-fizika szakot azért választotta, mert ösztönösen vonzódott a tárgyi, a bizonyítható igazságok felé. Valamennyi vizsgáját kitüntetéssel tette le, és 1919-ben fejezte be egyetemi tanulmányait; kitűnő eredménnyel tanári diplomát szerzett. Egy évvel később, 1920. július 10-én a piarista rend tagjaként pappá szentelték.

    Tanári pályáját vidéken kezdte. Tanított Szegeden, Vácott és Tatán. A leghosszabb ideig, összesen tizenkét éven át, a tatai kegyes-tanítórendi Gróf Esterházy Miklós Gimnáziumban. Ott döntötte el, hogy tudományos könyveket ír az ifjúságnak. (Mikor tanítani kezdett még nem léteztek olyan tudományos könyvek, amelyeket nyugodtan ajánlhatott volna az ifjúságnak. Az egyetemen sem kísérletek bemutatásával oktatták a tantárgyakat, s csak Eötvös Lóránd óráin látott kísérleteket az első évben.) Szerette volna feltárni az újabb nemzedékeknek a fizika csodáit, szépségeit. Első könyvét – 1929-ben – egy külföldi író művének hatására írta Időjóslás – időmeghatározás címmel. A kiadók nem bíztak a sikerben, ezért Övegesnek kétezer előfizetőt kellett összegyűjtenie. Hirdetőplakátot készített a következő felirattal: „Adja el az esernyőjét, és vegye meg Öveges József: Időjóslás – időmeghatározás című könyvét!”

Irodalmi munkássága 32 könyv, sok-sok cikk és feljegyzés. Ezek közül néhányat idegen nyelvre is lefordítottak. Műveiben a tanításban szerzett tapasztalatai keltek életre.

Öveges József tudományos tevékenysége mellett a sportot szerető, természetjáró ember volt. Sok fiatalt tanított meg úszni, korcsolyázni. Gyakran együtt korcsolyázott a diáksággal a tó jegén, mégpedig reverendában. Már ekkor is folyton kísérletezett. Kitalálta a vitorlázó korcsolyázást. Két keresztbe tett cserkészbotra pokrócot feszített ki, a botok csomópontján befűzte a karját, és így manőverezve vitette magát a széllel.

Az 1924–1930-as éveket - merthogy a rendfőnökség áthelyezte - a váci Piarista Főgimnáziumban töltötte. Ez a tapasztalatszerzés és a tanításban való elmélyülés korszaka volt.

Gyakorlótanár volt, amikor megbízást kapott tankönyvírásra. Húsz éves eredményes tanári munka állt mögötte. Tankönyveiben mindig a legfrissebb ismereteket közölte. Az atomfizika kiemelt módon szerepel bennük, sok egyszerű kísérlettel. Helyet kapott az elektroncső, rádió, televízió elve, legalább olvasmányos formában.

Aztán 1930-tól 1940-ig ismét Tatán tanított. Iskolai fizikai kísérletein tanítványai szívesen vettek részt, s ezekről valóságos legendákat meséltek. Népszerűsége abban rejlett, hogy a legbonyolultabb kísérleteket is olyan nemes egyszerűséggel tudta elmondani, hogy azt még az iskolázatlan ember is megérthette. Tanítványait arra buzdította, hogy a jelenségeket képzeljék maguk elé, és így próbáljanak beszélni róla. Nála az a diák sohasem kaphatott jeles osztályzatot, aki csak krétával a kezében a táblánál próbálta bebizonyítani a tudását. Egyik leghíresebb tanítványa Dr. Bászel Károly, aki Hollandiában és Németországban futott be tudományos karriert, elmesélte, hogy találmányainak zömét Öveges módszerének köszönheti. Mivel a legtöbb kutató csak laboratóriumban vagy rajzasztal mellet tud valami újat kitalálni, ő azonban erdőben sétálva, sötétben, álmatlan éjszakáin is tudott „kísérletezni”, mert maga elé tudta képzelni mindazt, amiből egy találmánya megszületett.
    Ennek ellenére az ábrák megfigyelésére és megértésére is nagy gondot fordított. Az értelemnek és a szavaknak nagy súlya volt nála, a füzetek első lapjára kedvenc jelmondatát íratta diákjaival: „Semmiből nem lesz semmi!” Ezt a gondolatot maga is komolyan vette, és a nehéz helyzetekben mindig alkalmazta is. A gyerekeket munkára nevelte, és többször kijelentette: „... nem azt akarom, hogy tudjanak egy bizonyos geometriai vagy fizikai szabályt; a célom az, hogy szokják a munkát, tanuljanak meg dolgozni!”
    Hitt az élőszó erejében, abban, hogy fontos a magyarázat. Kedvenc hasonlatát, amely egy jerikói rózsáról szólt, többször elmondta. Ez a rózsa egy „ronda, összeszáradt növény, de ha vízbe tesszük, csodálatosan szép, színes virág lesz belőle”. A tankönyveket ilyen száraz valaminek tartotta, amit a tanári magyarázat tesz varázslatával teljessé, színessé. Kollégáinak többször elmondta: „A mi szerepünk a bányászlámpáé: csak oda akarunk elegendő fénnyel világítani, ahol szükség van rá.”

Elsősorban nem zseniket nevelt. Meggyőződése volt, hogy ma, amikor annyi műszaki eszközt használunk az életben, azok fizikai alapjait is mindenki tisztán kell, hogy lássa. Alapvetően kísérletező, bemutató tanár volt, az alaptörvényeknek sziklaszilárd tapasztalati alapot igyekezett teremteni. Az ismeretközlésben első és legfontosabb lépésnek a tanítványok figyelmének felkeltését tartotta, s ezért igyekezett latba vetni személyiségének minden varázsát, feláldozva akár saját „komoly” megjelenését is.

A háború alatt tönkrement, vagy legalábbis elhanyagolt fizikaszertárak korában utat mutatott, hogy lehet a legegyszerűbb eszközökkel is nagyszerű, meggyőző és a megértést elősegítő kísérleteket bemutatni. Egyetlen célja az volt, hogy hallgatói megtanuljanak rácsodálkozni a természet jelenségeire, és keressék az egyszerű magyarázatot.

A tanítás után szívesen mélyedt el szaktárgyaiban; szakadatlanul tovább bővítette tudását. Szabadidejében tankönyveket írt, mert úgy gondolta, hogy nincs megfelelő könyv, amelyből tanulni lehetne. Kis Fizika címmel két műve jelent meg 1939-ben: „Szeretném, ha a könyvecskében nyoma maradt volna annak a szeretetnek és kedvnek, amellyel írtam. Munkám legnagyobb jutalma az lesz, ha a kisdiák néhányszor felkiált tanulás közben: Még annál is sokkal szebb a fizika, mint gondoltam! Ez volt a célom.”
    Húsz éven át tanított vidéken, de a kitűnő tanár híre messzire elterjedt; 1940-ben Budapestre helyezték. A második világháború után a Közgazdasági Egyetem fizika professzora, majd 1948-ban a megalakult Pedagógiai Főiskola tanszékvezető egyetemi tanára lett. Tevékenységét Kossuth-díjjal ismerték el.

Időközben népszerűsítő természettudományos témájú könyveket is írt. 1951-ben jelent meg A legújabb kor fizikája, melyben sikeres kísérletet tett arra, hogy a legmodernebb fizikai fogalmakat – mint az atomenergia, radioaktivitás, kozmikus sugárzás, relativitáselmélet, anyag-hullám dualizmus – a nem szakemberekkel is megismertesse, s amennyire lehetséges, meg is értesse. További könyvei az Élő fizika, a Játékos fizikai kísérletek és még sorolhatnánk. Annyi könyvet írt, és azok annyi kiadást és oly nagy példányszámot értek el, amire se azelőtt, se azóta nincs példa a magyar nyelvű természettudományos ismeretterjesztő irodalomban.

1955-ben a főiskola megszűnésekor saját kérésére nyugdíjba vonult, hogy irodalmi munkásságát még hatékonyabban folytathassa.

1958-ban a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem meghívta tanszékvezető egyetemi tanárnak. Ezt - saját szavaival - a következők miatt utasította vissza: „A megtisztelő felhívást - őszinte fájdalmamra - nem fogadhattam el, mert ez akadályozott volna abban, hogy könyveimen, a rádióban, a televízióban akkoriban kibontakozó adásaimon keresztül olyan mértékben lehessek a »nép tanítója«, mint szerettem volna.”

Kezdő tanár kora óta szívesen tartott előadásokat a különféle egyesületekben. 1945 után vált – a rádió révén – országosan is ismert előadóvá. 60 éves is elmúlt, amikor Magyarországon megindultak a TV-előadások. Már a próbaadáson szerepelt. Hamarosan kiderült, hogy ez az ő legigazibb működési területe. Televíziós szerepléseivel lett igazán közismert és kedvelt egyéniség az egész országban. Jó fizikus, jó tanár és jó előadó volt, de színésznek sem akárki.

A rádióban 256 előadást tartott, a televízióban pedig 135 alkalommal szerepelt nagysikerű sorozataival. Szórakoztatva mutatta be játékos, a jelenségek lényegének megértését segítő kísérleteit, s a magyarázat közben maga is fellelkesült. Hitt az élő szó hatásában, a tanári magyarázat erejében. Mindig a közönség helyébe képzelete magát, csak azt mondta el, amit maga is szívesen hallott volna. Színészi fogásokkal fűszerezte mondanivalóját. Csak olyan kísérletet mutatott, amelyeket a nézők bármelyike utánozhatott otthon. Népszerűvé vált, a „fizika varázslójának” nevezték.

Az Eötvös Lóránd Fizikai Társulat az 1976-ban alapított kitüntetését, a Prométheusz érmét első ízben Öveges Józsefnek ítélte oda a fizikai ismeretterjesztésért.

Öveges József élete során mindig segítette nehéz sorsú embertársait, kiállt az üldözöttek, az elnyomottak mellett, nem egyszer élete kockáztatásával próbált rajtuk segíteni.

Idősebb korában is sokat dolgozott. Éppen egy kísérletet mutatott be valakinek, miközben agyvérzést kapott. 1979. szeptember 4-én halt meg.

Mindvégig hittel vallotta:

„Az oktatás célja nem az, hogy befejezett tudást adjon,

hanem az, hogy szilárd alapot teremtsen a továbbhaladásra.”

/Forrás: A természet világa/