NAGYPÉNTEK   

  Az emberiség a bűnbeesés óta várja a szabadítót, várja azt, aki elromlott életét megigazítja, elveszített ártatlanságába őt visszahelyezi. Várja azt, akiben rút arca újra megszépül, vad és beteg szíve meggyógyul és kiengesztelődik, vak szeme látni fog újra, és leperzselt szárnyai újra kinőnek.

  S mikor végre megjelenik közötte a testté lett Isten, - szebben, ékesebben, vonzóbban és hódítóbban, mint minden remény és minden ígéret -, mikor igék és csodák sokaságai bizonyítanak mellette, az ember kegyetlenül megöli és kiveti maga közül az Egyetlenegyet, az Egyszerit, a Tökéletest. Isten egyszülött Fiát, Isten nevében, egyházi szertartással, főpapok és teológusok szavára, királyi paranccsal, a nép helyeslő tombolása közben keresztre veri, mint egy bűnözőt, mint egy világmételyt.

 Milyen irtózatos tény, micsoda irtózatos vád és megsemmisítő ítélet reánk!

 Egy népnek - aki ráadásul Isten választott népe volt -, egy kornak - amelyik éppen az idők teljessége volt -, egy helytartónak és egy egyháznak, amelyik testben láthatta Őt, az volt a legfontosabb, legsürgősebb feladata és legnagyobb ügye, hogy minél előbb keresztre feszítse, megölje azt a Jézust, akiben Isten testté lett!

 Van-e teljesebb bizonyíték az emberi nemzetség megromlása mellett, ha ez nem az?

 De vajon mások voltak-e, akik Jézust megölték, mint mi, mai emberek? Különös, kivételes gonosztevők-e, vagy mindenkori emberek, akiktől mi semmiben sem különbözünk? Mert mit is tettek Jézus ellenségei? Vagy nem ismerték fel nagyságát, és vakok voltak küldetésével szemben, vagy felismerték Jézus nagyságát, de egyéb érdekeik miatt nem tudták vagy nem akarták lelkiismeretük szavát követni.

 És mi, a ma embere? Vajon különbek vagyunk-e? Látjuk-e, látja-e a világ ma már, hogy ki Ő, és ma már fel tudja-e mérni igazi nagyságát?

 A tömeg halált kiáltott reá, de ma, nekünk van-e, lenne-e erőnk szembeszállni a tömeggel, mikor védeni kell, kellene valakit, akit védeni – ha nem is halálveszély, de mondjuk úgy – nem kifizetődő?

 A fanatikusok nem hallgattak meg egy embert, akinek igazsága volt, mert féltettek egy érdeket, amit ők jóhiszeműen igazságnak neveztek. De ki az, aki ma meglátja az ellenfél igazságát, mikor az az igazság tőle érdekei feláldozását követeli?

 Kajafás látta, hogy Jézus ártatlan, de azt mondta, jobb, hogy egy ember vesszen el a népért, minthogy az egész nép egyért. Nem a legtisztább kormányzati bölcsesség-e ez ma is?

 Pilátus nem talált benne semmit; küzdött, hogy megmentse, s mégis pálcát tört fölötte a közvélemény felelősségére. (Ő legalább megmosta kezét, de a mai világban már ezt sem tartják szükségesnek a hatalmasok, amikor engednek a tömegigénynek.)

 De még saját tanítványai is elhagyták...! Csodálkozunk? Talán még meg is ítéljük őket...? Tud-e mutatni valaki egy mártírt az elmúlt évszázadok történelmében, aki mellett a halála órájában kitartottak a hívei?!

 Jézus halálát nem egyedi, különös gonosztettek okozták, hanem maga az ember, az ember természete, amelyben épp úgy egyek vagyunk az Ő gyilkosaival, mint ahogy egyek vagyunk velük testünk alkatában és élettani működésében is. Jézust az ember ölte meg, az ember, aki én vagyok, aki Te vagy, s akik minden lélegzetvételünkkel ugyanezt tesszük, ami Őt keresztre vitte: engedjük, sőt elősegítjük, hogy Ő elveszítse a csatát, MERT NEM ÁLLUNK MELLÉJE.

 Krisztus szenvedő testébe ma is minden nap beverünk egy éles, fájó szeget, mert ma sem ismerjük fel saját érdekeinket, s így tesszük ma is minden napunkat nagypéntekké.

/ PPL /