A „Márciusi Lélek” üzenete

A Marosvásárhelyen  élt filozófus-költő, Székely János fogalmazta meg az emberiség évezredes történelmének egyik alapigazságát : „A hatalom természetes végső határa az a pont, ameddig az alattvalók hűsége kitart!” – szól  a pontosan metsző állítás a Caligula helytartója című drámában.

Ennek az állításnak a bizonysága a „művelt emberiség” történelme.

Az alattvalók hűsége és rettegése tartotta össze évszázadokon át a Római Birodalmat éppen úgy, mint a büszke császár, Napóleon impériumát. De a közeli 20. századból is hozhatunk számos példát. Hiszen hatalomra juthatott volna-e akár a nácizmus, akár a kommunizmus, ha nincs az alattvalók hűsége, rettegése?

Ez alól a mi Kárpát-medencei történelmünk sem kivétel! Európa közepén ez a maroknyi nép évezredes történelme során megérte a megalázó meghunyászkodás számos esendő és rettentő példáját. A mongol tatárhadtól a török rabigán át a Habsburg, majd a szovjet megszállásig megtapasztalhattuk őseink vérével az elnyomatás iszonyát. De mint ahogy a hatalmasnak hitt Római Birodalom is elbukott, Napóleon dicsősége is szertefoszlott. Szertefoszlott éppen úgy, mint a megdönthetetlennek vélt nácizmus, és vele együtt annak sorstársa, a kommunizmus is…

Vajon hogyan is történhettek ezek a hatalmas fordulatok? Pontosan úgy, ahogy a Székely János-i állítás mondja. Az alattvalók, akik egy pontig kitartottak, mert féltek vagy féltették a megszerzett javaikat, egyszerre rádöbbentek a mindenkori hatalom, a diktatúra – legyen az császárság vagy köztársaságnak álcázott egyeduralom - álságos voltára, legtöbbször a hitegető, kétszínű politikájára. És ilyenkor a felismerés felért egy sorsfordulóval, mert a felismerés kinyitotta a szemeket, kiegyenesítette a gerinceket, elszállt a rettegés, s vele együtt a hűség - és a mindenkori hatalom ebbe beleroppant.

Így volt ez 162 évvel ezelőtt, ama híres március 15-én, itt Európa közepén, amikor a költő és a dal fölemeltette a magyarság fejét és szívét.

Több mint másfél százada mi, magyarok mutattuk meg a nagyvilágnak, hogy a legnagyobb hatalommal, az akkori Habsburg Birodalommal is szembe lehet szállni. Más népek történelmi sorsfordulóit, a hatalom megroppantását jószimatú diplomaták, katonák serege is segített előkészíteni és eldönteni. A mi nemzeti ébredésünket, eddigi legnagyobb sorsfordulónkat, legnagyobb forradalmunkat egyetlen vers, egyetlen fiatalember lángoló szavai tették hirtelen naggyá. Egyetlen vers varázsolta a József-napi vásár tömegét forradalommá Pesten és a Rákos-mezején.

A költő - most már ne fukarkodjunk a nevével sem - Petőfi Sándor már 1848. március 13-án, a bécsi forradalom hírére fölemelte a fejét és szívét, és lelkesedéssel szervezni kezdte a Pilvaxban a hatalom ellen a lehetséges megmozdulást, a magyarsághoz méltó ellenállást. A Pilvax Kávéház akkori ifjúsága, ahogy ma emlegetjük őket, „a márciusi ifjak - Jókai, Irinyi, Vasvári - alig néhány óra alatt döntöttek; döntöttek a nemzet, a haza sorsáról. Az egyetemi ifjúság sem habozott a kérésnek, felszólításnak eleget tenni. Délután már ott szorongtak a Nemzeti Múzeum előtt az egyetemisták és mellettük a pesti polgárok, és a rákosi vásárról becsődült szűrökbe és gubákba öltözött vásárosok is. E vásári tömeg előtt dördült el újra és újra a kérdés:

„Rabok legyünk vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok!”

A felszólító kérdés, mint a villám hasított át a tömegen. A harmadik szakasztól már tízezrek ismételték a jólismert refrént. Dacos elszántsággal szakadt föl a szívekből, aztán meg a torkokból az évszázados keserűség. Petőfi bátorsága, a vers igazmondása alig pár óra alatt átalakította az emberek lelkét. Az addig földre szegzett tekintetek egyre följebb emelkedtek, és pár óra múlva már a Helytartótanáccsal és a megriadt osztrák helyőrséggel is farkasszemet néztek…

Mert mi is történt ama tavaszváró pesti napon, több mint másfélszázada? Nem más, mint az, hogy egy függetlenségétől, magyarságától megfosztott nemzet szíve egyszerre dobbant, feladta megfélemlített rettegését és hűségét, és ettől a zsarnokság megremegett. Az addig legyőzhetetlennek hitt Habsburg Birodalom megroppant. Az eseményeket és az eredményeket ismerjük a történelemórákról: örömben, tavaszi újjászületésben magasra szárnyalt a magyar szabadság háromszínű zászlaja, megszületett az első felelős, független magyar kormány, lázas törvényalkotás kezdődhetett magyar földön közel négy évszázad elnyomatása után.

Igaz, a fellobbant szabadságvágyat másfél esztendő hősies küzdelme után eltiporta a túlerő, az osztrák-orosz szövetség katonai fölénye. Az ország vérzett és gyászolt. Siratta halott-hős fiait, a honvédeket és a tábornokokat, az elvesztett szabadságot és a költőt.

Az eltelt 162 év alatti kavargó, oly sokszor megaláztatott sorsunk nem más volt, mint emlékezés 1848 márciusának hőseire. Mert a 12 pont követelése, Petőfi Sándor buzdítása, erkölcsi paranccsá vált minden igaz magyar ember szívében. Az eltelt 162 év azt is bebizonyította, hogy ahol nincs igazság, ott hiába győz a fegyver. Bebizonyosodott, hogy a felemelt lélek, a bátran kimondott szó, a felvetett fő képes a legkeményebbnek tűnő hatalmat is megroppantani.

 A márciusi ifjak és Petőfi Sándor hitét és küzdelmét nem lehetett eltiporni. Március idusa évről évre arra kell, hogy emlékeztessen bennünket, magyarokat, hogy amíg él ez a maroknyi nép Európa közepén, mindig lesz, aki küzdeni fog a nemzeti vívmányokért, az elvesztettek visszaszerzéséért, a megőrzöttek meghaladásáért.

 „Március zsoltára” adjon ennek a nemzetnek ma is hitet, erőt és tartást ahhoz, hogy - legyenek a körülmények bármilyen mostohák is - mindig emelt fővel járhassunk, és emelkedett szívvel élhessünk!

/ ZE /