A PEDAGÓGIA ETIKÁJA, AZ ETIKA PEDAGÓGIÁJA

 Továbbgondolásra szánt témánk az emberiség - így benne az emberi oktató-nevelőmunka - évezredes sarkkövének egyik alapvető kérdése: az erkölcs, az etika fontossága a mindenapjainkban, az iskolákban; az erkölcs, az etika megjelenése, hiánya a közoktatásban.

De miért fontos napjainkban és miért volt fontos évezredeken át az emberi közösségeket összetartó vagy éppen szétziláló erkölcsi normák megléte vagy éppen hiánya? Azért, mert az erkölcs, az etika  azon normák, szabályok, parancsok, értékítéletek összessége, melyek magatartásunkat, cselekedeteinket gyakorlatilag szabályozzák a „jó” keresése és megtalálása érdekében magunk és mások javára.

Az emberiségnek szinte az írásbeliséggel egy időben igénye volt, hogy írásban is rögzítse azokat az etikai előírásokat - erkölcsi törvényeket -, amelyek szabályozták a közösségek tagjainak együttélését. Gondoljunk például a Tízparancsolatra vagy hazai történelmünk legrégebbi törvénykönyveire (István király törvényeire)! Ezek a ma már erkölcsi törvényeknek számító alapkövetelmények a jogalkotás gyökerei is egyben, és épen működő közösségben, társadalomban az etika és a törvények egymással tökéletes összhangban vannak.

Ahhoz, hogy legkisebb közösségtől (a családtól) a legnagyobbig (a társadalomig, az emberiségig) érvényesülhessen az etika (az emberi együttélés emberhez méltó módja), ahhoz azt meg kell tanulni, az ismereteket el kell sajátítani. Ezért fontos az iskola szerepe, mintája.

A tankötelezettség megkezdéséig a család a minta, a példa; akár autodidakta módon is, de a szülők adják meg gyermekeik számára az etika alapjait. Ennek ellenére vannak etikai alapértékek, amelyeknek mindenhol, minden esetben érvényesülniük kellene a „cicomásan barokkos kastélylakóktól” az „alvégi szegénysorsosokig”. Ezért meghatározó az életünkben a jó iskola, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Mert az iskola megtanítja a különböző tudományokat, ismereteket oktat, de a jó iskola a jellemünket, az értékrendünket, az etikus magatartásunkat is megalapozza egy egész életre.

Az igazán „etikus”, azaz minőségi iskola elengedhetetlen, sürgető célként szerepel még ma is minden, a pályáját hivatásszerűen szerető pedagógus elképzeléseiben.

De milyennek kellene lennie a XXI. században a jó iskolának, ahol az etika nem csupán tantárgy, hanem áthatja az okató-nevelőmunka minden mozzanatát?

A gyakorlatban a mai oktatási rendszer, a mai iskolák, a mai tantestületek sokkal rosszabb helyzetben vannak mind anyagi, mind etikai megítélés szempontjából, mint akár a két világháború közötti időszakban, amikor gróf Klebelsberg Kuno valóban erkölcsi feladatának tekintette az oktató-nevelő-kutatómunka felemelését hazánkban.

 Ahhoz, hogy etikus, minőségi oktatásról, nevelésről beszélhessünk az oktatás bármely fokán, az oktatási intézmények anyagi függetlenségét kell/kellett volna megteremteni. A fejkvóta-rendszer bevezetése a minőségi munkát eleve törölte az oktatás minden szintjén az óvodától az egyetemekig. A vezetők, az igazgatók, rajtuk keresztül a tantestületek pedagógusai állásukat féltve számtalan esetben „normasértésbe” kényszerülnek (félnek a diákok lemorzsolódásától), azaz feladják saját korábbi értékrendjüket, pedagógiai elvárásaikat, az oktató-nevelőmunka már régen nem a tankönyvek lapjaira leírt tanulás-tanítás-nevelés pedagógiai élménye, sokkal inkább gyötrő, eredménytelen feladat. Mi ez, ha nem az etikus pedagógusmagatartás megtiprása?

 A jelenlegi közoktatási rendszer morális válságának másik oka az ún. „kompetencia alapú”-nak nevezett oktatás bevezetése, sulykolása. Józanésszel is könnyű belátni, hogy ismeret és tudás nélkül nincsenek kompetenciák. Ismereteket és biztos tudást kellene adnia minden iskolatípusnak egy egységes Nemzeti Alaptantervet szem előtt tartva (az egyes iskolák ettől csak minimálisan és a feldolgozás módjában térhetnének el, ezzel nem csorbulna a Nyugat- Európában és a Távol-Keleten is bevált pedagógiai tanszabadság). Tehát egységes, számonkérhetően biztos tudásalapra lenne szükség a XXI. századi magyar iskolákban is. Ezután kerülhetne sor a kompetencia fejlesztésére. Ugyanis ez utóbbi, a ma oly divatos terminus technicus a megszerzett ismereteknek a gyakorlatban való alkalmazását jelenti, a tudásból kialakult képességek, készségek, jártasságok automatikussá válását. Így a tanév végi országos „kompetenciamérések” sem mérik a valós tudást; a diák, a pedagógus számára nem jelentenek visszacsatolást, objektív értékelést. Valójában - időt, pénzt nem kímélve - elvesznek a minőségi munka rangjából, a pedagógiai munka moralitásából.
 Az igazi pedagógus (az óvónőtől az egyetemi tanárig) nem ezért választotta ezt a hivatást, diplomáját megvédve nem erre tett esküt, hanem a minőségi munkára. Kimondatlanul, de a mai hazai közoktatási rendszer eljutott önmaga feladásáig, az etikus, minőségi iskola már csak néhány oktatási intézmény jelzője, a többségében cél és belső összetartó erő nélküli alkalomszerű közösségek élnek egymás mellett, ahol az erkölcsi értékek már-már ismeretlenek.

Az ezen való változtatás messze túlmutat az iskolák lehetőségein.. Az oktatási-nevelési rendszer teljes megújítása természetesen nem múlik a pályájukat féltőn szerető pedagógusok hitén és szakmai elkötelezettségén. Ők „csak” szorító igényként jelezhetik a változtatás szükségességét, várják a felelős döntéseket a jövő nemzedéke érdekében.

Ha elfogadjuk, hogy az etika nem más, mint a jóra való törekvés, a jó keresése és megtalálása cselekedeteink, magatartásunk által, akkor egyértelmű, hogy a pedagógusoknak stratégiai feladatot - fogalmazhatunk fennkölten is -, a TEREMTŐHÖZ hasonló, EMBERNEVELŐ feladatot szán évezredek óta minden épen gondolkodó társadalom. Hisz a jót és a rosszat meg kell tanulni felismerni, meg kell tanítani a morális alapokat, az elvárásokat, meggyőző példát kell felmutatni napról napra. Erre a nemes feladatra csak hivatását szerető, magas szakmai tudással rendelkező, egyenes gerincű tanárember képes. A hitelesség, a megalapozottan kivívott tekintély talán egyetlen hivatás esetében sem annyira fontos, mint a pedagógus esetében. Mit is jelent ez? Emberi tartást, hivatásszeretetet és szakmai felkészültséget. Mert a tudományát jól ismerő, a diákokat szerető pedagógust - Tolsztojtól is tudjuk - hitelesként, tekintélyként fogadják el a tanítványai és azok szülei egyaránt. Azaz hallgatnak a szavára, példának tekintik, általa a tudományát is megszeretik, a kedvéért megtanulják. (Ki-ki gondoljon vissza iskolai éveire, meghatározó tanáraira, vesse össze saját értékrendjével, akár pályaválasztásával is!)

Az elsődleges kihívása a magára valamit is adni kívánó oktatási rendszernek, azon belül az iskolának: olyan tantestületi közösségeket létrehozni, amelyek vezetőivel az élen példák, értékek és egyfajta társadalmi zsinórmértékek lehetnek egy –egy lokális közösség számára. Tartalmában ez már etikusan működő iskola lehetne - természetesen a fentebb vázolt, magasabb rendű törvényi változtatásokat is életbe léptetve (a fejkvóta és a kompetencia fogalmának újraértelmezésével).

Az általános, de alapvető elvárásokon túl szólni kell az etika, mint iskolai tantárgy oktatásának szükségességéről is.

 A mai viszonylag megengedő közoktatási törvény szabadságot ad az iskoláknak, hogy pedagógiai programjukban a megszabott órakeretet hogyan osztják fel (természetesen az alaptárgyakat rögzíti), de az etika sorsáról nincs határozott előírás az ún. „Kerettantervben”. Emberismeret és etika, társadalomismeret és etika, ill. társadalomismeret tantárgyak szerepelnek a tantárgyi lehetőségek között. Sőt, az is megengedhető a mai szabályozás szerint, hogy a tárgy oktatásához szükséges 37 órát (heti 1 óra egy évben) integrálják valamelyik alaptárgyhoz. A kényelmesebb iskolák eleve a társadalomismeretet választják, amit a történelemórák számának növelésére használnak fel. Mint történelemtanár örvendenék a többletórának, de az etika tantárgy mellőzésekor felemelem a szavam. A jövő nemzedékéért is felelős pedagógus, oktatáspolitikus a közoktatás kötelező részének tartja az etika tantárgyat, annak megfelelő tanórai oktatását. A ma is hatályos Érettségi Vizsgaszabályzat korrekt követelményrendszert dolgozott ki e területen is, csak éppen a  megfelelő kötelező óraszám  nincs törvényileg mellérendelve.

Az iskolai gyakorlatban ez azt jelenti, hogy manapság még a fizikatanárnak is meg kell küzdenie a kellő és szükséges óraszámért egy-egy középiskolában, így érthetővé válik az etika tantárgy szinte automatikus háttérbeszorítása.

Pedig az etika tudománya, s így a tantárgy is alapja minden más ismeretnek (más tudományt szinte lehetetlen ismerete nélkül tanítani, korrekt és igényes társadalomban ez az oktatás egyik premisszája), meghatározó eszköze annak a pedagógiai munkának, amit embernevelésnek nevezünk. Erre a feladatra természetesen szakképzett, jól képzett tanárok, az oktató-nevelőmunka egészéért felelős igazgatók kellenek, akik a korábban említett hitelességgel, hivatásuk iránti elkötelezettséggel rendelkeznek. Ők az „etikus”, a minőségi iskola tanárai.

A társadalom számára nem mindegy, hogy a diákok milyen iskolákból kerülnek ki. Nem mindegy, hogyan kerülnek ki az iskolákból. Nem mindegy, hogy  kaptak-e ott etikai tudást  és magatartást, meghatározó értékrendet, morális tartást.  Olyan tudást és értékrendet, amely méltó a XXI. század iskolájához, az abból kikerülő mindenkori tanítványokhoz, hisz későbbi életükben ők fogják alkotni a jövő társadalmát.

És egyáltalán nem mindegy, hogy ez a társadalom milyen lesz!

/ZE/