"Életünk égő szövétnekhez hasonló,

mely majd lassabban, majd sebesebben, de szüntelenül fogy.

Boldog ki midőn létének e mulandóságára gondol,

azzal vigasztalhatja magát, hogy sokaknak világított."

(Báró Eötvös József)

  Magyartanítás a New York-i Columbia Egyetemen az ezerkilencszázhetvenes években

   Most, amikor évtizedek múltán visszaemlékezésemet írom, úgy tűnik nekem, hogy az Egyesült Államoknak - és az egész világnak - ezen az egyik legrangosabb egyetemén folyó magyar nyelv és irodalom oktatása soha nem részesült kellő figyelemben, az anyaországban a közvélemény szinte nem is tudott és ma sem tájékozott létezéséről. Pedig azt hiszem szükségtelen hangsúlyozni, milyen nagy fontossággal bír, hogy magyarságtudományi munka folyik az Egyesült Államok kulturális fővárosának intellektuális fellegvárában, amely - egyáltalán nem mellékesen - máig 57 Nobel-díjassal büszkélkedhet. Méltán lehetnénk büszkék arra, hogy mind a mai napig képviselve vagyunk ezen az egyetemen.

  A jelenlegi helyzetről természetszerűleg nem tudok beszámolni. Én csupán egy viszonylag rövid időszakról próbálhatok meg képet adni, az 1972-től 1979-ig ott folyó munkáról, abban a reményben, hogy talán sikerül felkelteni a kedves olvasó érdeklődését az akkoriban ott folyó ilyen irányú munka iránt.

   A Columbián akkor már nagy múltra tekintett vissza a magyar nyelv tanítása. Nagytudású magyar PhD fokozattal bíró nyelvészprofesszor vezetése alatt igen magas szintű oktatás folyt. Az ő távozásával a program vesztett jelentőségéből. Közvetlenül alkalmazásom előtt már egy magyar neurológus professzor felesége tanította nyelvünket alsó - és középfokon.

  Mikor a sors különös szeszélye folytán odakerültem a Nyelvészeti Tanszékre, mint fiatal tanár középiskolai magyar nyelv és irodalom oktatásra képesítő oklevéllel, a nyelv tanítása az Urál-Altaji nyelvekhez besorolt a finn-ugor oktatás keretein belül folyt három évig, hat szemeszteren keresztül, meglehetősen alacsony heti óraszámban, alsó-, közép- és felsőfokon. Egy kurzus három pontot ért.

 (A Columbián mindig is a nálunk nemrég elterjedt bolognai oktatási rendszert alkalmazták.) Rövid bemutatkozó beszélgetés után gyakorlatilag minden jelentkezőt fölvettek, akár elsőéves "college" diák volt, akár posztgraduális, PhD értekezését író felsőéves egyetemista volt. Az egyetem kapuja mindenki előtt nyitva állt (aki a borsos tandíjat meg tudta fizetni, vagy ösztöndíjas volt). Tehát olyanok is voltak, akik nem akartak diplomát és/vagy tudományos fokozatot szerezni, csupán valamilyen okból szerettek volna magyarul tanulni. (Erre később még visszatérek.)

Az oktatás feltételei sok szempontból nem voltak ideálisnak mondhatók. Egy, a Campuson kívüli, valaha jobb napokat látott bérház egyik kis - lakás céljaira épült - bérleményében folyt az oktatás. A hajdani nagyobbik szobában a finn, a kisebbikben a magyar nyelv tanítása. Az épületet később lebontották, ekkortól egy a Campuson levő épületben folyt a tanítás, hasonló beosztásban.  Ezt könnyebben lehetett megtalálni, és biztonságosabban lehetett megközelíteni. A költözés során egyébként szőrén-szálán eltűnt kopott szobánk egyetlen dísze és szemléltető eszköze: Teleki híres, a Kárpát medence etnikai viszonyait ábrázoló nagyméretű szemléltető térképe. A szobában volt néhány magyar témájú könyv, így Bibó írásainak (nyugati) kiadása is.  Tankönyvként az alsó két évfolyamon a Magyarországon erre a célra készült egyetlen forgalomban levő külföldieknek szánt nyelvkönyvet használtuk. (Én kezdetben a kezdő- és középfokon, majd a professzor halála után haladó fokon is tanítottam. A felső évfolyamon használtuk a Columbián megjelent magyar szöveggyűjteményt. De nem korlátozódtunk erre, verseket, újságcikkeket, kritikákat, elbeszéléseket, színdarabokat is olvastunk a hallgatók tudásszintjének és érdeklődésének megfelelően.

  A nyelvi laboratóriumot használhattuk (a tankönyv szövegét magnetofonra mondtam), és volt pár korábban készült beszédgyakorlat. Csoportos igénybevételére nem nagyon maradt idő, és a kellő szakmai anyag sem állt rendelkezésre. Magyarországon akkoriban ez az oktatási forma még gyermekcipőben járt; onnan segédanyagot nem várhattunk. Ambiciózus diákok egyénileg látogatták a laboratóriumot, főleg kiejtésük tökéletesítése céljából.

A haladó kurzushoz ideális hátteret biztosított az egyetemi (Buttler) könyvtár igen gazdag magyar nyelvű anyaga. Az ország iránt érdeklődőknek angol nyelvű magyar tárgyú kiadványok sokasága is rendelkezésére állt. A könyvtár fejlesztését az évtized elején anyagi okok miatt visszafogták, de addigra már itt létrejött az egyik legszínvonalasabb magyar könyvgyűjtemény az Egyesült Államokban.  Erre az időszakra esett a Püski Könyvesház megjelenése és felvirágzása New York (ekkor még létező) magyar negyedében, ahol szinte minden régi és új magyar kiadvány beszerezhető volt a világ bármely részéből.

Erre annál is inkább szűkség volt, mert az akkori magyar hivatalos vezetés egyáltalán nem támogatta a programot - még erkölcsileg sem -, sőt hivatalosan tudomást sem vett a létezéséről. Ennek - a nyilvánvaló negatívum mellett - annyi haszna legalább volt, hogy "ideológiai befolyásolást" - amely nélkül itthon még egy óvoda sem létezhetett - meg sem kísérel(het)tek; az oktatás szabadsága valóban korlátlan volt.

Ami a hallgatói csoport összetételét illeti, nos, az mindig rendkívül heterogén volt.

  Az 56-os forradalom utáni példátlan rokonszenv hullám, amelyhez hasonló utoljára Kossuth látogatása idején volt tapasztalható, már érezhetően csillapodóban volt. A "kádári konszolidáció" természetesen nem váltott ki hasonló rokonszenvet (bár bizonyos fokú, korlátozott  érdeklődést azért igen). Ennek megfelelően a legnagyobb létszámú csoportot akkor (s valószínűleg mindig is, erre vonatkozóan nem áll rendelkezésemre statisztika) a magyar származásúak jelentették. Persze itt is több réteg vált el egymástól. Másod-, harmad-, sokad- generációs magyarok, akiknek tudásszintje (amennyiben beszélhettünk ilyenről) nagyon eltérő volt, attól függően, hogy milyen szinten ismerték a nyelvet.

   Ez a tudás nagyban függött a szülők, nagyszülők korától, műveltségi szintjétől, attól, hogy képesek voltak-e, egyáltalán akarták-e átörökíteni a nyelvet és a kultúrát; olyan helyen laktak-e, ahol magyar közösségi élet volt (hétvégi iskola, cserkészet, stb.).

Akik szórványban éltek, s akiknek csak távolabbi rokonai voltak (esetleg Magyarországon), azoknak erre kevesebb esélyük volt. Aki többször, hosszabb időt töltött Magyarországon, esetleg kisgyermekként ott élt, annak nyelvtudása és főleg kiejtése sokkal jobb volt, mint az olyanoké, akik soha nem jártak ott. Nem volt ritka a magyarul igen jól beszélő analfabéta, aki írni, olvasni szeretett volna meg tanulni.

Azután akadtak olyanok is, akik (igaz elenyésző számban) mint gólyák "idetévedtek", s gondolták, a kötelező második nyelvként miért ne próbáljanak egy számukra teljesen ismeretlen, egzotikus nyelvvel megismerkedni. Az ilyenek olykor szinte még azt sem tudták, hol van Magyarország. Valóban tökéletes kezdők voltak minden szempontból.

Akadtak olyanok, akik kedvesük vagy házastársuk kedvéért szerettek volna magyarul tudni, s párjuknak sem kedve, sem türelme, sem adottsága nem volt a tanításhoz.

Be kellett nekik bizonyítani, hogy a magyar megtanítható.

Az már az első alkalommal világos volt előttem, hogy ennyire eltérő szinten álló tanulókat lehetetlen homogén csoportként kezelni és oktatni. Már csak azért sem, mert mindig akadt valaki, aki napközben nem ért rá, amikor viszont a túlnyomó többség akart órát venni. Így aztán rengeteg "személyre szabott" különórát adtam, egyéni igényekhez, adottságokhoz alkalmazkodva. Célom az volt, hogy senkit ne érjen csalódás, mindenki azt kapja, amit elvárt. Úgy érzem, hogy ezt a célt sikerült teljesítenem. Tanítványaim ezt nagy örömmel fogadták, elégedettek voltak, és hálából nagy szorgalommal vetették bele magukat a nyelvtanulásba.

Itt kell szót ejtenem egy másik konglomerátumról: a magyar kultúrát megismerni kívánó tudósjelöltekről. Akiknek leendő karrierjéhez elengedhetetlen volt a magyar nyelv valamilyen szintű ismerete. Ezek is nagy szorgalommal és kitartással merültek a tanulásba, csakhogy igen eltérő képességekkel. Az ambiciózus történész palánta nem feltétlenül nyelvtehetség, márpedig a Monarchia történetének tanulmányozásához illik tűrhetően olvasni magyarul. A "nyelvészzseni" viszont, aki már több nyelv birtokában kezd magyarul tanulni, pláne aki a finnugor nyelvekre specializálódott, akinél a határtalan tudásvágy óriási kitartással és hihetetlen nyelvérzékkel párosult, könnyedén birkózik meg ezzel a nehéz nyelvvel is. (Örömmel írhatom: ilyen "Mezzofanti"-t is sikerült felfedeznem, ma régi európai egyetem elismert tanszékvezető professzora, finnugor szakértőként világszerte megbecsülésnek örvend.)

Az ifjú tudósjelöltek szisztematikusan törekedtek a nyelv feltérképezésére, nyelvtanának megismerésére, ami nem mindig bizonyult könnyű feladatnak, különösen akkor nem, ha indogermán nyelvek talajáról közelítették és próbálták megérteni az azoktól gyökeresen eltérő nyelvtanunkat. Egy külföldiek számára készült, jól használható leíró magyar nyelvtani kiadvány bizony nagyon jó szolgálatot tehetett volna. Sajnos a külföldi, népszerű nyelviskolák anyaga - például a Berlitzé -, rendkívül gyenge, lényegében használhatatlan volt. Igazán jó segédkönyvek híján az anyanyelvű közlő számára teljesen természetes beszédhelyzetben volt, hogy váratlan kérdés érkezett, különösen igekötőkre vonatkozólag, hogy "de miért mondják ezt így", amire nem lehetett azt felelni, hogy "csak", jóllehet logikus nyelvtani magyarázat nem mindig kínálkozott azonnal. Ennek ellenére mindenre "kapásból" kellett válaszolnom, amit én legjobb tudásom szerint meg is tettem.

Kimondott segítséget jelentett viszont, hogy a Columbia Amerikai Nyelvi Programjában tökéletesíthettem az angol tudásomat a tanítással párhuzamosan, ahol remek tanárok kísérletezték ki az akkor úttörő jelentőségű, forradalminak számító új módszereket a nyelvoktatásban, s ahol a világ minden részéből voltak tanulók. Ezek a pedagógusok akkor kikísérletezett új módszereiket azóta tankönyvekbe foglalták, amelyekből azóta is tanítják az angolt külföldieknek a hatalmas ország egész területén, sőt világszerte, így Magyarországon is alkalmazzák módszereiket, melyeket igyekeztem ellesni, és amit csak lehetett, alkalmazni nyelvünk tanítása során.

  Az eddigiekből talán valamennyire érzékelhető, milyen nagy volt a kihívás, milyen szép, érdekes, de nehéz és összetett feladatom volt, amelyben a nyelvtanítás persze missziós munkát is jelentett; az ország népének, irodalmának, kultúrájának, történelmének, zenéjének folklórjának megismertetése és népszerűsítése ennek elválaszthatatlan része volt. Engem mindig meghatott az irántunk való érdeklődés, boldogan adtam át ismereteimet, "osztogattam kincseimet". Szerencsére a metropolisz pezsgő életében sok magyar esemény is volt, zenei- és filmfesztiválok, előadások a Kelet-közép Európai Intézetben nemzetközi hírű, kiváló előadókkal (sok esetben magyar ellenzékiekkel).  Mindezekről az eseményekről nem mulasztottam el értesíteni a hallgatóságot, és az évek során sokan, örömmel vettek részt ezeken az rendezvényeken.

Nekem pedig nagy örömet szerzett, mikor a nemzetközi szinkrontolmács, a háziasszony magyar recepteket próbált ki, az elismert zongoraművésznő magyarul beszélt, a mama sírt örömében, hogy lánya magyarul írt neki, a fotómodell a Lilaruhás nőért lelkesedett, az Amerikában született fiatallal  elolvastuk  Az ember tragédiáját, a könyvtárosnő Babits verset tudott lefordítani angolra, a fekete kislány megértette azoknak a népdalok szövegét, amelyekre táncolt, a történész hallgató végül a washingtoni Kongresszusi Könyvtár (a világ legnagyobb könyvtára) magyar részlegének szakértő vezetője lett.

Ha erre gondolok, úgy érzem, munkám nem volt hiábavaló.

Bárcsak lelkesíteni tudná ez az írás az újabb generációt, hogy öregbítsék ők is jó hírünket, népszerűsítsék gazdag kultúránkat külföldön.

 Hiszen világítótorony sok van szerte a nagyvilágban. De akad-e mindegyikbe toronyőr?

 Higgyék el érdemes vállalni a feladatot!

 / Latin János Gaszton /