Juvenes dum sumus

 Post jucundum juventutem

 Post molestam senectutem

A diákélet e jeles napját hazánkban - csakúgy, mint a szalagavatóét - a nagyszombati majd a selmecbányai egyetemisták, akadémisták honosították meg.

A lexikont fellapozva az alábbiakat olvashatjuk:

Nagyon gyorsan változó, helyét nem mindig pontosan felismerő világunkban (diákközösségeinkben) ez az ünnep is megkopott értékeiben, viszont egyre fényesebb lett külsőségeiben. Hisz ma már az érettségi vizsga sem azt jelenti, mint akár még 50 évvel ezelőtt - amikor még egyféle rangot adott a fiatalnak és a szülőnek egyaránt -, így a ballagás belső üzenetét sem ismerik, érzik igazán a mai diákok és az őket ünneplő környezetük.

Az ember életében teljesen természetesen, előre meghatározott, olykor már megszokott időben és módon érkeznek el kiemelkedő események, amelyek életének jelentős, felejthetetlen állomásai, s amelyek emlékezetesek maradnak egész életében. Ezek az ünnepek - legyen az születésnapi kerek évforduló, családi összejövetel örömteli vagy szomorú esemény alkalmából -, az ünneplés módja meghatározza későbbi életünket, de még a visszafelé ható emlékezetünket is. Ilyen ünnepi alkalomnak a részesei középiskolák végzős diákjai évről évre immár évszázadok óta.

De mit is jelentett, jelenthet még ma is ez a jellegzetes diákünnep?

Mint a latin eredetű szó is jelzi, a ballagás búcsúzás. A középiskolai tanulmányaik befejezése előtt a diákok búcsút vesznek a tanáraiktól, a társaiktól, a jól ismert falaktól. Az esemény ennyi, de a mögötte lévő érzelem, tartalom ennél sokkal több! A ballagás ünnepe ugyanis a már majdnem felnőtt diákok számára búcsúzás eddigi életüktől is, hisz bizonyos értelemben önmaguktól is búcsút vesznek a maturandusok.  Ez a nap – ha nem is beszélünk róla - számadás, leltár az elmúltakról, és előretekintés a jövendő felé.

Számtalan közösen megélt élmény - a tanórák izgalmai, egy-egy nehezebb dolgozat, kötelező olvasmány, memoriter felmondása, az izgalommal szervezett és várt osztálykirándulás, iskolai rendezvények -, a mindennapok feladatai, nehézségei tolulnak fel a diákok szívében, de tekintetük már a jövendőt fürkészi. És ez így van jól, hisz lezárultak a középiskolai esztendők, számot adhatnak tudásukról, az eltöltött évek termését betakaríthatják. De mindezt azzal a céllal és feladattal, hogy azt egy sokkal nagyobb, sokkal több kihívással teli nagy csűrbe hordhassák majd be, hogy az elkövetkezendő években az igazi aratásra is felkészültek lehessenek.

Kérdések sokasodnak ilyenkor a szívekben. Az öröm perceiben is aggódva vetődik fel tanár és szülő, de még a tanítvány lelkében is a tépelődő kérdések sora. Mit is adott az a bizonyos Alma Mater a négy esztendőn át? Az Alma Mater valóban „Felnevelő Édesanya” volt-e? Mit és milyen értékeket visznek magukkal az őket fölnevelő középiskolából az előttük álló hosszú útra a mai diákok? Visznek-e értékeket? Ismerik-e az érték szót, az anyagi javak értékén túl?

Gyötrelmes és töprengő gondolatok ezek, amelyeket a búcsúének és a lázas ünneplés igyekszik eltakarni, elhessenteni, de a gondolatok, az érzések az igazi pedagógus fejében, lelkében ott vannak, amikor végigtekint ünneplőbe öltözött diákjain. Mert mi az, ami változó világunkban is állandó, értékálló, amire építeni lehet? Kaptak-e ilyen ismereteket a mai maturandusok? Az egyes tanórákon megtanulták a tudományok alapjait, de megtanultak-e dönteni jó és rossz között? Képesek-e felismerni a jót és a rosszat? Az ifjúkorból kilépve megtalálják-e az értékeket?

 Hosszú évszázadok óta minden érettségiző, ballagó diák magán viseli az ifjúság hármas nagy ajándékát: az értelem, a szépség és a mosoly (a szeretet) lehetőségét. Ezekre, a tulajdonságokra egész életünkben nagy szükségünk van! És a most oly vágyott világba kilépve, ezekkel, az adottságokkal jól kell kufárkodni! De megtanulták-e tőlünk, tanáraiktól ennek a módját? Láttak–e tőlünk követendő példát? Volt-e érték és mérték a négy esztendő alatt? Meg tudják-e becsülni a későbbiekben is a tudást, a tudás hatalmát, vagy csak boldogulni akarnak? Az értelem mellett meglátják-e a világ szépségeit? Volt-e az iskolában olyan élményük, ami megtanította őket rácsodálkozni a világra, a természetre, akár egyetlen fűszálra? Tisztában vannak-e a szeretet, a mosoly hatalmával, erejével? Megtanítottuk-e őket mindezekre? Megérezték-e már a szüleik iránti őszinte szeretetet a saját oldalukról is? Tudnak-e adni is, és nem csupán elfogadni? Tudják-e hogy mi a különbség a szerelem és a szeretet között?

 A tanórákon, az iskolai ünnepségeken kaptak–e elég lelki útravalót a „cselekvő hazaszeretet” vállalásához, s ha kell, annak megéléséhez? Büszke, felemelt fejű és tiszta lelkiismeretű, a múltunkat is ismerő és a jövőbe felelősen tekintő állampolgárai lesznek-e a hazának, vagy csak itt élő, ideszületett lakói ennek az országnak, a Kárpát-medencének?

 Az igazi tanári szemek sokat látnak, messzire tekintenek. Az igazi Alma Mater minden pedagógusa egész pályája során érzi és tudja (ezért ennek szellemében tanít és nevel), hogy mint jó tükörben, a tanítványokban a megszerzett tudás mellett ott vannak a tanítóik gyengeségei, hibái, mulasztásai, vétkei. De az igazi tanári szemek azt is látni vélik, hogy munkájuk nem volt hiábavaló, gondolkodó, szeretetreméltó és szeretni képes fiatalok nőttek fel példájuk nyomán. Olyan fiatalok, akik 2010 tavaszán is megértik Kölcsey Ferenc Parainesisének szellemiségét, annak gondolatait: „Minden, ami felfelé nem hág, az lefelé süllyed." Kölcsey ugyanis azokhoz a fiatalokhoz szól ma is, akik nem akarnak beletörődni a süllyedésbe, hanem készek megküzdeni a maguk, a közösségük, hazánk, Magyarország emelkedéséért. Azaz egy „emelkedő nemzet” leendő polgáraihoz!

Ha mindezeket megérezte, megértette tanár, szülő és diák, akkor ma is méltók a ballagás régi nemes ünnepének átélésére.