NEMZETI ÖSSZETARTOZÁSUNK GYÖKEREI

A népek emlékezete a saját múltjukról az irodalom, a művészet. Nem történészek, hanem szépírók, művészek tanítottak, tanítanak ma is történelmünkre. Amelyik korról nincs irodalmi mű, bármennyire is tanulságos volt eredményeiben, mára vonatkozó tanulságaiban nem tud tapasztalást, okulást nyújtani. Az embereknek igényük, hogy múlt felől is értsék a jelent, a múlt felől, amelynek ismerete nélkül helyesen gondolkodni a jelenről és a jövőről sem lehet.

Nemzeti irodalom, nemzeti történelem és múlt, nemzeti önismeret - egymáshoz szorosan kapcsolódó fogalmak.

Nem véletlen, hogy a határainkon túli magyarság múltjáról elsősorban nem a történészek alkották meg a bennünk élő képet, hanem írók, költők, festők, zeneszerzők Kemény Zsigmondtól, Arany Jánostól Ady Endrén, Kós Károlyon, Mikszáth Kálmánon át Bartók Béláig, Szervátiusz Jenőig…, akik Trianon után. a 2010-es állampolgársági törvény megszületéséig Magyarországon „határainkon túli magyaroknak” - sőt idegen állampolgároknak - számítottak volna .

A hajdani bölcsészhallgatók már a 60–as évek derekán hallgathatták Czine Mihály Tanár Úr gyötrődő kérdéseit a Kárpát-medence magyarságának összetartozásáról, annak szükségességéről. Ady Endrét idézve hitte és hirdette ”...a magyarság szükség és érték az emberiség és az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.”

De tudjuk jól, hogy a hivatalos politika és a hivatalos történelemkönyv erről egészen másképp vélekedett.

2010 májusában megtört a jég, az Országgyűlés június 4-ét az emlékezésen túl a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította.

Trianon után 91 esztendővel mit is tudunk gyökereinkről, arról a bizonyos közös történelmünkről? Ismerjük-e azokat az embereket, akiket a békediktátum idegen országok állampolgáraivá tett, akik magyarságunk értékeit hirdették, hirdetik szerte a nagyvilágban? A felnövekvő nemzedék, a mai ifjúság tudatában van-e gyökereinek jelentőségében, ismeri–e azokat?

Mi, pedagógusok - akikre rábízatott a jövendő nemzedék nevelése, oktatása -, tettük-e ebbéli kötelezettségünket?

Ilyenkor, az óesztendő végéhez közeledve illő és igazságos, hogy elősorolja az emlékezet legalább azokat, akik hozzájárultak e nép, e nemzet létéhez, védelméhez, jó hírének megőrzéséhez, jövőjének rendületlen hirdetéséhez. Azokat, akiknek életét, munkásságát az irodalomórákon tanítványaink elméjébe és szívébe oltottuk.

Károli Gáspár nyelvéről órákon át meséltünk, a Vizsolyi Biblia szépségét igyekeztünk felmutatni. A Zólyom várában született Balassi vitézről is nagy lelkesedéssel beszéltünk.

A horvát bán és dédapja Zrínyi Miklós honvédő bátorságát is ismeri minden magyar diák a Szigeti veszedelemből, annak archaikus nyelvét is megértik a jobbak, de horvátországi nyaralásra menvén Szigetvár hős védői a messzeségbe vesznek. Mikes Kelemen leveleiről is hallottak tőlünk, még a „Kedves Néném”-et is ismerni vélik, de azt már elfelejtették vagy meg sem jegyezték, hogy Zágon is magyar föld volt valaha...

Nagyszalonta Csonka tornya a felnőttekben is Arany Jánost idézi, a Hargitáról a mai nemzedéknek jó, ha Tamási és az ő Ábele eszébe jut, de az erdélyi havasok és azok magyar nyelvű lakói már nem. Kosztolányi Szabadkáját vagy Márai Kassáját megtalálják maturandusaink a térképen, ám Husztnak romvárát nem biztos, hogy jó helyen keresnék.

Talán az erdélyi irodalom szerencsésebb helyzetben van - néhány megszállott magyartanárnak köszönhetően -, fiataljaink talán ismerik Kós Károly köveit és könyveit, Áprily Lajos szelíd völgyeit, Dsida Jenő sírfeliratát és a Marosvásárhelyhez haláláig hűséges Székely János filozófiai bölcseleteit.

De a két világháború és napjaink Délvidékének és Felvidékének írói, költői kimaradtak a mai középiskolások tanulmányaiból. Nem a mi hibánk, hogy nem sikerült ezeket a gyökereket eddig megmutatnunk.

Mert a gyökereink feltárásával, azok megismertetésével bizony „törvényileg” bajban vagyunk!

Hisszük és reménykedve várjuk, hogy lesz egy valóban Nemzeti Alaptantervünk, amely a törvény szavával és erejével is helyére emeli a magyarság értékeit és szükségességét.

Addig is, mi a „szérűmunkások”, az eszmék hűséges betakarítói és újravetői belátásunk és hitünk szerint tesszük a ránk bízott feladatot: hirdetjük a magyarság megtartó erejét. Reményeink szerint nem hiába...

/ZE/