Hitvalló nyilatkozat
(1955-56)
A Hitvalló Nyilatkozat 1955
tavaszán készült fiatal református lelkészek közreműködésével egy Budapest
környéki parókián. 1955 őszén a Budapesti Református Theológiai Akadémia
centenáriumán lett ismert a világkeresztyénség ottlévő képviselői előtt. 1956
nyarán az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottsága galyatetői tanácskozásán
hozták nyilvánosságra a külföldi egyházak képviselői, s ennek nyomán akkor
bejárta a világsajtót. Magyarországon eddig még nem jelent meg a Hitvalló
Nyilatkozat, de hivatkozás történik rá Péter János cikkében, az Ut 1956. október
7-13. számában és Kádár Imre: Egyház az idők viharaiban c. hírhedt könyvében
(Bp. 1957), valamint Kónya István: A "Keskeny úton" a "szolgáló egyház" felé
című 1988 decemberében megjelent könyvében (Akadémiai Kiadó, Bp.) a 221. kk.
lapokon. A teljes szöveget, mint a tárgyilagos történetírás meg nem kerülhető
dokumentumát a tabuk köréből kivonva az alábbiakban közreadjuk. (A Szerk.)
"Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz" (Zsid
13,8)
1. "Aki hisz a
Fiúban, örök élete van:
aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem lsten
haragja marad rajta"
(Jn 3,36).
Jézus Krisztus újjáteremtő
munkája az Ige által végződik el az emberben, és csak a Szentlélek munkálta
személyes hit által lesz gyümölcstermő valósággá. Noha hisszük, hogy Isten az Ő
általános kegyelme által a bűn által totálisan megromlott embervilágban
bizonyos ideiglenes megoldásokat nyújt, mégis valljuk, hogy gyökeres megoldást
csak az új teremtés ad, aminek részesei csak azok, akik Jézus Krisztus váltságát
személyes hit által elfogadják.
Hamisnak tartjuk tehát azt a
tanítást, mely szerint a megváltás erői úgy működnek a profán történelemben,
hogy ott egy állandó, pozitív irányú fejlődést idéznek elő. A történelmi
materializmus optimista fejlődés-hitének ez a szótériológiai szentesítése
igeellenes. Igeellenes tehát az a teológiai mezbe öltöztetett történetfilozófia,
amely szerint jelenlegi társadalmi rendünket a hivatalos egyházkormányzat több
nyilatkozatában a megváltás pozitív történeti hatásának, és ennek ilyen értelmű
igenlését a keresztyén hit tartalmává teszi. A Krisztusban való újrateremtés
kiteljesedésének irányát a szüntelen megújuló egyházban és nem bizonyos
politikai, gazdasági formák változásában látjuk. A megváltás nem Isten országává
növekedő profán történelmet, hanem egyre inkább kibontakozó üdvtörténelmet
eredményez.
2. "Elmenvén e széles
világra,
hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek"
(Mk 16,15).
Valljuk, hogy az egyház
azért van, hogy a világot evangélizálja. Az egyház a missziói szolgálatról soha,
semmi körülmények között nem mondhat le. Amennyiben lemond, létének értelmét
adja fel. E küldetés tartalmilag Isten élő Igéjének hirdetését jelenti, amelynek
középpontjában Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának ténye áll.
Ezt a szolgálatot be kell
töltenie az egyháznak, akár igényli a világ, akár nem. E feladatát be kell
töltenie akkor is, ha esetleg a világ, illetve az államhatalom akadályozná, vagy
egyenesen megtiltaná. Ebben az esetben kerülhet az egyház illegalitásba, s léphet
akaratlanul is a mártír egyház, a szenvedő egyház útjára. A Szentírásnak és
történelemnek egybehangzó tanítása az, hogy amikor az egyház komolyan vette
missziói küldetését, mindig üldözésben és szenvedésben volt része. A Krisztus
szenvedéseiben való részesülés az egyház kiváltsága, s ennek elkerülése
legtöbbször csak júdási úton, a Krisztus elárulása útján volt lehetséges.
Növekvő aggodalommal látjuk
s bizonyosodunk meg afelől, hogy mikor egyházkormányzatunk beszüntette missziói
telepeinek működését, s a nem lelkészi személyek, az úgynevezett "laikus"
munkások mindennemű missziói szolgálatát eltiltotta, kihasználatlanul hagyta az
egyház és állam között 1948-ban kötött egyezményben foglalt lehetőségeket, s a
különféle missziók (gyermek, ifjúsági, pogány, cigány és iszákosmentő misszió)
teljes letiltását vagy igen nagyfokú korlátozását idézte elő. Mindezzel a mai
hivatalos egyházkormányzat az evangélizációs szolgálat tudatos és tervszerű
elgáncsolását tűzte ki célul. A legaggasztóbb az, hogy mindezeknek teológiai
magyarázatát is adva e felelőtlen tetteket úgy ünneplik, mint missziói
felfogásuk megújulását. Az egyház e missziói küldetésével egyet nem érthetünk, és
Krisztus Jézus parancsának engedelmeskedve, a tiltó rendelkezések ellenére a
missziói szolgálat bátor továbbfolytatását minden egyháztagra, különösen a
lelkipásztorra nézve kötelezőnek tartjuk.
3. "Minden lélek
engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak: mert nincsen hatalmasság, - hanem
csak Istentől:
és amely hatalmasságok vannak az Istentől rendeltettek"
(Rm 13.1);
"Istennek kell inkább engedni. hogynem az embereknek"
(Csel 5,29).
Hisszük, hogy jelen
politikai hatóságunk is Istentől rendelt hatóság, amelynek az őt megillető
tisztelettel, érte való imádsággal és mindazokban a dolgokban való
engedelmességgel tartozunk, amik Isten törvényével nem ellenkeznek. Tehát a
politikai reakciónak nem vagyunk hívei, sőt ellenezzük azt. A múlt
visszaállítására sóvárgó politikai ellenforradalom minden kísérletét ellenezzük.
Állampolgári kötelességeinket őszintén és örvendező szívvel teljesítjük.
Valljuk, hogy elmúlt társadalmi rendünk Isten igazságos ítélete folytán
megítéltetett, de valljuk, ugyancsak az Ige világosságánál, hogy a jelen állami
és társadalmi rend - mint mindegyik - magán hordozza a bűn bélyegeit, tehát
számos olyan vonása van, amit az egyház nem igenelhet. A hitben engedelmes
egyháznak a mindenkori államhatalom felé való prófétai szolgálatából következik,
hogy az állampolgárok javát és igazságot szolgáló tetteiben bátorító és biztató
igenléssel megerősítse a hatalmasságot, a hibákra, mulasztásokra, bűnökre
azonban újra és újra rámutasson, mint az állam gyógyulásra szoruló sebeire.
Aggodalommal látjuk, hogy
mai egyházkormányzatunk a prófétai szolgálatnak csak az első felét tölti be, a
másik felét teljesen elhallgatja, s ezáltal szolgálatának egyensúlya annyira
felborul, hogy a szolgáló egyház "kiszolgáló" egyházzá vált. E helyzetet csak
súlyosbítja és tetőzi az a körülmény, hogy egyházkormányzatunk olyan dolgokat is
igenel, amelyekre nézve tiltó prófétai szavát kellene hangoztatnia. Ezért
nemcsak arról van szó, hogy a világ felé való szolgálat egyensúlya felborult,
hanem arról is, hogy egyházunk - éppen szolgálata közben - az igazmondás érveit
látszik elveszíteni, megfeledkezvén az egyház Urának főpapi könyörgéséről:
"Szenteld meg őket a te igazságoddal: a te Igéd igazság" (Jn 17,17). Éppen ezért
szükségesnek látjuk emlékeztetni minden testvérünket, hogy amikor állami vagy
egyházi feletteseink előtt állunk, engedelmeskedjünk félelem nélkül Urunk
akaratának azzal, hogy beszédünkben és cselekedetünkben legyünk készen
félreértés és hamisság nélkül az "igen" és a "nem" megvallására egyaránt.
4. "Mindeneket vetett
az ő lábai alá és Őt tette mindeneknek felette az anyaszentegyháznak fejévé"
(Ef 1,22).
Az egyház belső életére
nézve valljuk, hogy egyetlen ura Jézus Krisztus. Egyedül az Ő szava tekintély.
Ezt a fontos elvet igyekeztek biztosítani és kifejezni reformátor őseink a
zsinat-presbiteri egyházalkotmány útján.
Hamisnak kell tehát bélyegeznünk az egyházon belül minden diktatorikus
klikk-uralmat, amely Krisztus uraságának megrablását jelenti. Mikor pedig
jelenlegi egyházkormányzatunk a világban használatos megfélemlítő módszerekkel
igyekszik döntéseit az egyházban érvényesíteni, valamint a gyülekezetek nyílt
ellenállása ellenére, minden reformátori örökséget megcsúfolva egyeseket
hatalmi úton erőszakolnak rá a gyülekezetekre, másokat pedig, mivel az
egyházkormányzat által hirdetetteket nem helyeslik vagy azt kritikával illetik,
erőszakkal és koholt vádak alapján eltávolítanak, áthelyeznek, állásuktól
megfosztanak, mindezzel csak azt bizonyítják naponként, hogy a "hamis" utat
választották. Döntéseikkel szemben ellenvéleménynek nincs helye, s ha valaki
mégis megkockáztatná, azt szektásnak, rendbontónak, sőt államellenes egyénnek
tüntetik fel. Súlyosbítja a helyzetet, hogy nem csupán adminisztratív
egyházkormányzati döntések diktatorikus keresztülviteléről van szó, hanem egy
új, igen sok tekintetben kérdéses teológiát is, mint a Szentírás egyedül
érvényes és aktuális magyarázatát igyekeznek a lelkipásztorokkal elfogadtatni, s
az ahhoz való viszonyulásuktól teszik függővé szolgálatukat.
Egyházi vezetésünk
fentiekben vázolt csoport-jellegével függ össze az is, hogy a
világkeresztyénséggel való kapcsolatok fenntartása is kizárólag e szűk körű
klikk hatáskörébe tartozik. Ennek eredményeképpen a világ egyházainak
találkozóira készült hozzászólások is csak ennek a terroruralmat gyakorló
klikknek véleményét tükrözik, és nem tekinthetők a magyar keresztyénség egésze
bizonyságtételének, noha arra tartanak igényt. Ugyancsak a fenti okok
következtében az itt járó külföldi látogatóknak nincs módjuk a valóságos egyházi
helyzet megismerésére. Ezért úgynevezett "ökumenikus" szolgálatunk a
világkeresztyénséggel való testvéri közösség gyakorlása helyett sokkal inkább
annak félrevezetésévé, hamis bizonyságtételévé vált.
Meg kell még jegyeznünk,
hogy ez a klikk-rendszer alkalmat ad a hatalommal való anyagi visszaélésekre is.
Így áll elő az a helyzet, hogy míg a legtöbb lelkész fizetése alig éri el a
létminimumot, ugyanakkor egyes vezető tisztségekben álló egyházi személyek
aránytalanul, feleslegesen magas díjazásban részesülnek, s főképp olyanok, akik
régi és újabb erkölcstelenségeikről is országszerte hírhedtek. Semmiképpen nem
indokolt az a pazarlás, amellyel egyházkormányzatunk a hivatalos fogadásokat,
lakomákat, utazgatásait véghez viszi. Ez a fényűző pazarlás lehet az
államhatalom politikai érdekeiért buzgólkodó személyek reprezentálása, de
semmiképp sem arról a Jézus Krisztusról való bizonyságtevés, akinek a fejét nem
volt hova lehajtania, s aki gazdag lévén szegénnyé lett érettünk.
Ilyen körülmények között meg
kell vallanunk, hogy mai egyházkormányzatunk döntéseit nem tudjuk minden esetben
az egyház döntéseinek elfogadni. Ezért az engedelmességet nem tartjuk feltétlen
kötelezőnek, sőt utat nyitunk annak a lehetőségnek is, hogy mai
egyházkormányzatunknak való feltétlen engedelmesség sok esetben a Jézus
Krisztussal szemben tanúsított engedetlenség is lehet. Különösen áll ez ott,
ahol a "vezetés" az igehirdetés irányítására vonatkozik, s rajta kívülálló célok
s programok hirdetésével annak lezüllesztését jelenti.
Mindezekkel való
együttműködés leghatározottabb megtagadásán túl kötelezve érezzük magunkat arra,
hogy a zsinat-presbiteri elv, az anyagi ügyek tisztaságának ellenőrzése és az
igehirdetés szabadsága érdekében szót emeljünk, és az Istentől nekünk adott erő
és lehetőség szerint ezekért munkálkodjunk. Kérjük minden testvérünket, hogy
egyházpolitikai döntéseikben ekképpen cselekedjenek, s a tanácsért hozzájuk
fordulókat ezek értelmében világosítsák fel.
"Megáll az Istennek erős fundamentuma, melynek pecsétje ez:
Ismeri az Úr az övéit:
Álljon el a hamisságtól minden, aki Krisztus nevét vallja"
(2Tim 2,19).
Bárczay Gyula
Debreczeni István
Dizsery Sándor
Hegedűs Loránt
Molnár Miklós
Németh Géza
Pánczél Tivadar
Pásztor János
Szabó Zoltán
(Confessio, 1989/2,
118-121.o)