Petőfi Sándor

A NEMZETGYŰLÉSHEZ

Ott álltok a teremnek küszöbén,

Melyből a nemzet sorsa jön ki majd,

Megálljatok, ne lépjetek be még,

Hallgassátok ki intő szózatom...

Egy ember szól, de milliók nevében!

Az a hon, melyet őseink szereztek

Verítékökkel s szívök vérivel,

Az a hon többé nincs meg, csak neve

Bolyong közöttünk, mint a temetőbül

Éjféli órán visszajött kísértet...

Az a hon többé nincs meg, falait

Elmorzsolák a múlt kor férgei,

S az új vihar szétfújta födelét,

S lakói most az ég alatt tanyáznak,

Mint a vadállat és mind a madár.

Mit őseink egy ezredév előtt

Tevének, azt kell tenni most tinektek:

Bármily erővel, bármily áldozattal,

Bár mind egy szálig elvesztek belé,

Hazát kell nektek is teremteni!

Egy új hazát, mely szebb a réginél

És tartósabb is, kell alkotnotok,

Egy új hazát, ahol ne légyenek

Kiváltságok kevély nagy tornyai,

Sötét barlangok, denevértanyák,

Egy új hazát, hol minden szögletig

Eljusson a nap s tiszta levegő,

Hogy minden ember lásson s ép legyen.

Nem mondom  én: a régi épületnek

Dobjátok félre mindenik kövét,

De nézzetek meg minden darabot, mit

Alapnak vesztek, s amely porhatag már,

Vessétek azt el kérlelhetetlenül,

Bármily szent emlék van csatolva hozzá,

Mert jaj a háznak, mely alapba' gyönge,

Mert fáradástok akkor hasztalan lesz,

Egy perc jöhet, s az épület ledől,

S rossz gazda, aki mindig újra épít,

S ma vagy holnap, de végre tönkre jut.

Számot vetett-e mindenik magával,

Minő dologra szánta el magát?

Nagy a dicsőség, melyet mindegyik

Szerezhet itten, de tudjátok-e,

Csak nagy munkáért jár ez a dicsőség!

Akit nem égő honfiérzelem

És tiszta szándék vezetett ide,

Kit a hiúság, vagy silány önérdek

Csábít e helyre, az szentségtelen

Lábbal ne lépjen e szentelt küszöbre,

Mert hogyha egyszer átlép és kijő majd,

Átok s gyalázat lesz kísérete,

Mellyel haza s később a sírba megy. -

Ti, kik szívébül bálványistenek

Ki nemszoríták az igaz nagy istent,

Kiknek szívében a honszeretet

Mint szentegyházi oltárlámpa ég,

Eredjetek be és munkáljatok,

Legyen munkátok oly nagy, oly szerencsés,

Hogy bámultában, majd ha látni fogják,

Megálljon rajta a világ szeme,

A bennlakókat vallja boldognak

És istenítse, akik építették!