ÁPRILY LAJOS

„Aligha van versolvasó ember, akit el ne bűvölne Áprily Lajos költészete, az a formatökély, amellyel egy tiszta lelkű, szerényen, sőt szemérmesen nagy műveltségű, egyértelmű világossággal gondolkodó és érző művészember kifejezi magát. Talán éppen a tisztaság az, ami elsősorban megragadja a lelket: tisztaság a lélekben, tisztaság a mondatokban, verssorokban, ritmusban, rímekben és életigényekben. Ebben a szinte testi élvezettel mondható költészetben nincs olyan érzés, amelyet bármelyik egészséges ösztönvilágú, lénye egészével tisztességes ember ne érezhetne; nincs olyan gondolat, amelyet egy valamelyest művelt európai ember ne gondolhatna; nincs benne se eszmei, se formai újdonság - és mégis a szenzáció élményét adja az olvasónak, és nagy hatások keltésének lehetőségét a versmondónak. Áprily költészetéről minden igazán emberséges, művelt és emelkedett lelkű, de soha verset nem író ember úgy érezheti, hogy ő is megírhatná, ha olyan nagyon jól tudna verset írni, mint Áprily.” – vallja Hegedűs Géza irodalomtörténész.

De ki is volt valójában ez az átlagemberek számára még ma is csak kevéssé ismert költő?

Erdélyi ember volt. Jékely Lajosként született Brassóban 1887. november 14-én református család gyermekeként.

Három éves, amikor szülei Parajdra költöznek. Ez a sóbányájáról híres erdélyi helység meghatározó lesz számára; itt cseperedik ifjúvá, itt érlelődnek életének első, meghatározó élményei.

Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi reáliskolában kezdi, majd – miután Kolozsvárra költöznek – az ottani református kollégium tanulója lesz. 1905-ben beiratkozik a kolozsvári egyetemre, magyar-német szakra. Az egyetem elvégzése után Nagyenyeden lesz középiskolai tanár. Közben alkalma van világot látni, Párizsban tölt egy esztendőt. Nagyenyeden kedvenc időtöltése a természetjárás. Diákjaival minden hétvégét a környező hegyekben tölt.

1911-ben, miután kinevezik a Bethlen Kollégium „rendes” tanárának, megházasodik. Felesége Schéfer Ida. 1913-ban megszületik Zoltán, 1914-ben Endre fia, majd 1920-ban Márta lánya.

Áprily a Nyugat első nemzedékének kortársa, sok mindenben hasonló hatások alatt fejlődik költői tehetsége. Semmivel sem kisebbrendű formaművész azoknál. Benne azonban nincsenek újító, irodalmi forradalmat tervező vagy szervező vágyak. Az ebben az időben szórványosan megjelenő versei esztétikai értékben egyenrangúak a nagyváradi Holnap, majd a budapesti Nyugat költészetének javával. Kezdetben kizárólag Erdélyhez tartozik, akkor is, amikor Erdély még Magyarország keleti része, akkor is, amikor Erdély Románia nyugati része. Kötettel azonban viszonylag későn - harmincnégy éves korában jelentkezik, amikor a királyi Romániában önálló arculatát alakítja az erdélyi magyar irodalom. 1921-ben megjelenik első kötete Falusi elégia címmel, 23-ban az Esti párbeszéd című második kötete. Ekkor már az Áprily költői nevet használja kötetei szerzőjeként. A két kötet Budapesten egy kötetben jelenik meg Versek címmel. Költészetét kezdettől végig áthatja az erdélyi táj és a görög mitológia élménye, s mindvégig mélységes köze marad a kemény moralitású protestantizmushoz.

1926-ban Kolozsvárra költöznek; abban a kollégiumban tanít, ahol egykor maga is tanult. Részt vesz a marosvécsi író-találkozón, majd ezt követően elvállalja az Erdélyi Helikon folyóirat szerkesztését.

1929-ben hosszas megfontolás után áttelepül Magyarországra; a Lónyai utcai református gimnázium tanára lesz. Itt tanít, közben szerkeszti Protestáns Szemle folyóiratot. Ekkor jelenik meg az Idahegyi pásztorok című verses drámája is.

1934-ben kinevezik a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatójának, s mint ilyen a következő évben Észak- és Nyugat-Európában féléves tanulmányi körutat tesz. Ezt követően jelenik meg A láthatatlan írás című kötete.

Kiváló tanár, iskolaigazgatónak is eszményi; egykori tanítványai mindig az elragadtatott szeretet hangján emlékeznek óráira is, intézkedéseire is. De ha szerkeszteni kell, ugyanilyen egyszerre fegyelmet tartó és szeretetreméltóan méltányos irodalomszervező. Úgy protestáns, hogy soha semmiféle vallási balítélete nincs, számára a hitvallás az önmagával szemben is szigorú erkölcsösséget, az emberek szeretetét, az embertelenség tagadását jelenti. Harmonikus és szelíd költészetében talán ezért oly gyakori az elégikus hang, sőt a régi értelemben vett kifejezett elégia. A természet, a családi élet, a kultúra pedig mintegy menedék a külvilág ellen. Tisztelt költő, ámbár soha semmiféle irodalmi körhöz nem tartozik. Helye voltaképpen a Nyugat körül lehetne, de idegen tőle a Nyugat viszonylagos polgári baloldalisága.

1942-ben – mivel nagy honvágya van Erdély után – földet vesz, és boronaházat építtet magának Parajdon, és ideiglenes visszaköltözik oda. De az időt visszaforgatni nem lehet; nem találja meg azt, amit keresett: a gyermekkor hangulatát. Ezért a következő évben visszatér Magyarországra, és miután nyugdíjazását kéri, a Visegrád melletti Szentgyörgypusztán vásárol telket, és építkezésbe kezd. Itt telepszik le, távol a városi zajtól, a természet közvetlen közelében.

Immár nyugdíjasként állást vállal a Református Conventnél, de ez a munka már inkább csak hobby számára; valójában most már csak az irodalomnak él. Egyre népszerűbb. Olvassák, szeretik; a pedagógust és szerkesztőt tisztelik, és annyira mindenkié, akiben emberséges érzelmek élnek, hogy senki sem mondhatja a magáénak. Verseskönyveinek mindig sikere van, de sem irodalmi szenzációt, sem ellentmondást nem keltenek egyik oldalon sem.

A szovjet megszállás után egy ideig sajátos helyzetbe kerül. A személyi kultusz irodalomra is ránehezedő dogmatizmusa nem tud mit kezdeni ezzel a szépséggel politizáló, lelke összhangját hibátlan, évezredek formai örökségét mindenki számára érthetően felhasználó, lírává csiszoló költészettel. Úgy is mondhatjuk, hogy vagy egy évtizedig ,,mellőzött".

Mellőzött, de nem kirekesztett; látszólag idegen, akit mégsem tekintenek ellenségnek vagy akár csak visszahúzó erőnek. Ez a viszonylagos mellőzöttség bontakoztatja ki a tehetsége jellegéből következő kitűnő műfordítót. És egész kultúránk sokat köszönhet annak, hogy Áprily Lajos vagy egy évtizeden át kénytelen műfordításból megélni. A kiadók szinte versengenek érte. A klasszikus orosz és a modern szovjet költészetnek ő az egyik legfontosabb - és legszínvonalasabb - tolmácsa. Így született meg Puskin Anyeginjének remekmívű modern fordítása. Ez a magyar Anyegin méltóan sorakozik Áprily többi műfordítói főműve - Ibsen Peer Gyntje és Schiller Wallensteinje - mellé. Ezeken kívül kötetre menő sokaságát tolmácsolja a világirodalomnak.

Költészetének közértékelésében döntő fordulat áll be 1957-ben. Ekkor végre megjelenik Ábel füstje című gyűjteményes kötete, amelynek kétharmada gondos válogatás valamennyi korábbi verseskönyvéből, egyharmada azonban az újabb verseknek sora, amelyeket a háború borzalmai és a ,,mellőzöttség" lélekbeli nyugalma idején írt.

És a kritika egyszerre egyöntetűen elámul: az immár hetvenéves poétában felfedezik korunk egyik legnagyobb magyar költőjét. És még több mint tíz év adatott neki, hogy élvezhesse a nyugodt dicsőséget. Megkap minden elismerést, 1962-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntetik ki, 64-ben megjelenik válogatott műfordításainak kötete az Aranyszarvas, majd ezt követően még három másik kötete is napvilágot lát (Fecskék, őzek farkasok, jelentés a völgyből, A kor falára).

Szelíd, derűs, dicsőséggel teljes öregkort élhet családi körben (felesége 1961-ben hal meg), a természet ölén. Most már az egész irodalom számára nyilvánvaló, hogy lírájában azt a színvonalas, kulturált benső összhangot fogalmazta meg, amelyre minden emberséges ember vágyakozik, és amelynek eléréséhez még segítséget is ad az Áprily-versek olvasása.

1967. augusztus 6-án – néhány hónappal 80. születésnapja előtt – a halál véglegesen elnémította a XX. század magyar költészetének ezt a legvonzóbb egyéniségét, aki szerényen és mégis önérzettel így jellemezte önmagát: „Ember voltam, remegő, daloló.”

Áprily ma már beletartozik klasszikus költőink névsorába, visegrádi sírjához ki-kijárnak hajdani tanítványai, verseinek kedvelői, egykori barátai, hogy tiszteletadóan idézzék fel hibátlan művészetét és szeretetre méltó emberségességét. Ma már kimondhatjuk: az egyik legnagyobb költő és a legnagyszerűbb ember volt. Szerénysége ma már nem tiltakozhatik.

/PPL/