Egy hollandus Erdélyországban

APÁCZAI CSERE JÁNOS

Talán sütött a nap, amikor Apáczai Csere János összecókmókolódott 1648 tavaszán, szekérre ült, s elindult Erdélyből Hollandiába. Világbíró távolság ez akkoriban. Ha valaki útra kelt s visszatért a távoli földről, fejjel lett magasabb az otthonmaradottaknál. Apáczai tanulni ment Hollandiába, Geleji Katona István püspök küldte őt, forgolódjon, okosodjon a pápistaellenesek új országában. A kivívott szabadsággal jól sáfárkodtak a gazdagodó németalföldi polgárok, s az Erdélyből jött nyitott szemű, bölcsességre éhes magyarnak volt mit tanulnia. Tudós alkat, kamaszkorát könyvek között töltötte, otthona itt is a könyvtár, de Hollandiában nem csupán a tudomány bűvöli.

Új világ tárul csodálkozó szemei elé: polgárotthonok tisztasága, kikötőkben sürgölődő hajók sokasága, távoli földrészekről ideverődött emberek nyüzsgő forgataga, kereskedők tornyos áruhalmazai – a szorgalom s a munka megbecsülése, tisztelete. Háborús évtizedek után termékeny béke: itt a nincstelen hisz élete, sorsa jobbra fordultában. Itt nem a fejedelem parancsa, kancellária rendelete nógatja munkára az embereket, jobbágyot földesúri önkény robotra nem kötelez. Lehet dolgozni, lehet élni: szorgalmának mindenki maga élvezi gyümölcsét. Itt haszonnal jár a bölcsesség, érdemes tanulni mechanikát, fizikát, matematikát, csillagászatot, optikát, mindenféle tudományt: messzebbre merészkednek a hajók, gyorsabban dolgoznak a gépek, ha irányítóik gondolkodó emberek.

Apáczai tanul, gondolkodik. Nyitva a szeme.

Erdélyben évekig rágta a latin nyelvtanokat, megtanult minden grammatikai szabályt, özönét a rendhagyó főneveknek, igéknek, s most nap mint nap érzi: Hollandiában a sok agyát dohosító szabály semmit nem ér. Itt nyelveket azért tanulnak az emberek, hogy bátrabban indulhassanak új világok felé; ismerkednek latin, görög, héber szövegekkel, mert a megismerés csodálatos képességét ízlelgetik, s a tanulás e csodálatos képességet növeszti nagyra bennük. Az iskola itt életre nevel: szorgalmas munkára, gondolkodásra. S tudományokat anyanyelvükön tanulnak a hollandusok, így lesznek már fiatalon ismerősek a világ titokzatos, de megismerhető csodáiban. Iskolát nemcsak papok járnak, de tengerészek, kereskedők, hivatalnokok, minden rendű és rangú polgár, aki maga sorsa, országa emelkedése érdekében akar munkálkodni, élni.

A közjó itt mindennapi valóság, nem biblikus idézet.

Varázslatos világ öleli körül az ifjú Apáczai Csere Jánost. S a szerelem: Aletta van der Maet. A törékeny holland polgárlány igéző szemei is e boldog hollandus élethez kötözik az Erdélyből ideszabadult ifjú magyart. Hollandusként él Hollandiában.

Aztán 1653 tavaszán – ötévi távollét után – hazaindul. Mert hívja Erdély. Mert visszavárja a gyulafehérvári kollégium. Mert álmában magyarul mosolyog. Anyanyelvén írott tankönyvét, a Magyar Enciklopédiá-t  már nem tudja befejezni, az elkészült íveket a nyomdásznál Utrechtben hagyja, s indul; Erdély felé szekerezik feleségével, gyermekével az ifjú doktor, tudós Apáczai Csere János.

Erdély nem Hollandia. Itt a fejedelem parancsol, s hogy ki mit tehet, fejedelmi szava dönti el. Államéletben, iskolában az egyház vezetői, a hit bürokratái uralkodnak. Akik a szabályok engedelmes megtartásának, a hit gondolkodás nélküli tiszteletének köszönhetik magas méltóságukat. Ezt tanulták. Ezt tanítják. Apáczai osztálytanító lesz Gyulafehérvárott, s megszerzett nagy tudása helyett taníthatja az előírt tananyagot. Latin nyelvtani szabályokat!

Aki Erdélyben diák, a szabályokat jól megtanulja: évekig sulykolják fejébe megtartásuk fontosságát. A nyelvtan paragrafusait később tán elfelejti, de életreszólóan eszébe vési: a szabályokat tisztelni kell. Az életbenmaradás feltétele a szófogadás. „A tisztán logikus tisztán szamár” – mondja Apáczai. Az erdélyi iskolát járt ember tudja a latin szabályokat. De nem tud latinul gondolkodni. Magyarul sem, hisz anyanyelvén gondolkodni nem tanította senki sem.

A hollandus lelkű Apáczai nem akar tisztán szamarakat nevelni. Bemutatkozó beszédében a tudományok tanulásának fontosságáról beszél. Bölcsen, de nem okosan. A tudomány fontosságát hangsúlyozza olyan emberek körében, akiknek fejében nyelvtani szabályok, ódon regulák gyepes gyűjteménye helyettesíti a tudományt, tudást.

S mintha nem csupán az iskolaszerkezet megváltoztatására gondolna a lelkes hollandus Erdélyországban; így beszél: „Akik azt sugdossák közöttetek, hogy az ősök szokásán nem kell változtatni, azoknak tudniuk kellene, hogy az ősi szokásokhoz való ragaszkodás semmi más, mint a tévedések káros belénkrögződése. Figyeljenek az ilyenek azokra a változásokra, melyek napról napra szemünk láttára születnek mind a politikai és házi életben, mind az egyházban és másutt – az iskolákban is.”

Elhangzott a gyulafehérvári kollégiumban, 1654. január 11-én!

Ez idő tájt már nyomták Utrechtben a Magyar Enciklopédiá-t, amelynek 1655-ben megjelent szövegében, a történeti eseményeket elbeszélő részben így ír Apáczai: „Károly angliai királynak a parlamentum fejszével véseté fejét. És azóltától fogva királyt soha nem akarnak álltatni.”

Erdélyben vagyunk, II. Rákóczi György fejedelem erőszakos uralkodásának utolsó éveiben.

Magyar Enciklopédia, Tizedik rész: „A titulus nélkül való tyrannus az, aki az országot maga megadása előtt csalárdsággal avagy erővel hajtja maga alá. Ennek akármely közember ellene állhat, és csak módját ejthesse, szabad megölni, mindaddig, míg a nép és a polgári társaság meggyőzettetvén, az ő méltóságát őneki nem engedi.”

Lehet, hogy II. Rákóczi György fejét is fejszével kellene törzsétől elválasztani népének, országának megkönnyebbülésére, szabadulására?

1655. szeptember 24-én a fejedelem jelenlétében Apáczai nyilvános vitára kényszerül. Ellenfele Basirius Izsák professzor, a gyulafehérvári kollégium igazgatója. A lefejezett Károly angol király idemenekült gyóntatója.

Kéziratos töredékek, jegyzőkönyvi kivonatok tudósítanak e vitáról. Basirius gyűlölte a forradalmas eszméket füstölgő independenseket, a puritánusok radikálisait, akik merészek voltak lefejezni a felkent királyt! Ügyes szónoki fogással elmosta a különbséget az egyház megtisztítását szorgalmazó presbiteriánusok s a társadalmi felfordulást kívánó independensek között: a szabályszegők, a változást akarók felforgatják az iskolát, aztán az egyházat, aztán az országot, s végtére – mint Angliában – itt is porba hull az uralkodó feje.

Okos érvekkel védekezett Apáczai, a Bibliából merített bölcs idézetekkel. De nem hitvita volt ez, amelyben a bölcsebb s felkészültebb tudósé a pálma. A fejedelem végig sem hallgatta Apáczai érvelését, aki bizonyítani kívánta, milyen hatalmas a különbség presbiteriánusok s independensek között. Apáczai teológiai különbségről beszélt. A fejedelem – uralkodó volt, nem hittudós – a politikai azonosságot érzékelte; a veszélyt, amely megingathatja trónját, ha megsokasodnak ingatag birodalmában az önállóan gondolkodó emberek. Nem sokat teketóriázik, teológiai bölcsességeket mérlegelni nincs türelme. Vádol: „A presbiteriánizmus út az independentizmushoz.”

Tanártársai körében, ellenségek gyűrűjében áll Apáczai. Fejjel magasodik látóhatáruk fölé szelleme; egyedül van. „Kegyelmes uram, természetesen így mondják” – ennyit válaszol a tajtékzó fejedelemnek.

Természetesen így mondják. Védekezik? Vádol? Vagy lelkében e pillanatban világosodik meg a rettentő gondolat: aki Erdélyben új eszmékről beszél, aki a rárakódott szennytől kívánja egyházát megtisztítani, aki szófogadás helyett gondolkodásra akarja nevelni a fiatalokat – aki gondolkodik, az mindegy, minek nevezi magát, okos teológus érvekkel hogyan sáncolja körül felvilágosult szellemét, mondja magát akár presbiteriánusnak, akár independensnek, a fejedelmi önkény számára egyként kárhozatos, veszélyes ember.

Fortiustól tanulta: „Az az erős vitéz, ki ellenségeinek fegyvert mer ajánlani.”

Ha Gyulafehérvárott nem taníthat, tanít máshol. Kolozsvárra megy, iskolát teremt a semmiből. 1656. november 20-án tanárok s hallgatók népes gyülekezete előtt az iskolák fölöttébb szükséges voltáról és a magyaroknál való barbár állapotuk okairól beszél. Magánórákat tart, ír, vitairatot szerkeszt, tervezetet készít, amelyben egy létesítendő erdélyi egyetem körvonalai bontakoznak, s költségvetést mellékel, bizonyítani: ugyanannyi pénzből gazdálkodva több hallgatót s nagyobb tudásra nevelne Kolozsvárott, mint tették korábban a költséges gyulafehérvári kollégiumban az idegen professzorok.

„…minden gondolatomat az a vágy foglalta le, hogy segítsek szülőhazámon.”

Tanított: gondolatokból épített templomot.

Amikor meghalt, hadsereg maradt állva mögötte: gondolkodó magyarok. Maroknyi sereg: a jövő lehetősége.

/Szigethy Gábor/