Az
utolsó mese
Volt egyszer egy elvarázsolt királyfi, aki egy tündérszép
királykisasszony kezére pályázott. De csak úgy kaphatta meg, ha előbb legyőzi a
hétfejű sárkányt, felépíti a kacsalábon forgó kastélyt, s felébreszti és
megnevetteti a befalazott, alvó királykisasszonyt. Sok-sok vesződség, kaland,
hőstett, utazás és munka árán legyőzte hát a hétfejű sárkányt, felépítette a
kacsalábon forgó kastélyt, és felébresztette az alvó királykisasszonyt. No, az
mindjárt elmosolyodott, s megtartották a lakodalmat.
Aztán, hogy ez is véget ért, leültek egymással szemben, és
mosolyogtak.
De eltelt egy nap, s még egy, még egy. Már az első is igen
hosszú volt, mert sok órából állt, az órák meg sok percből, a percek sok
másodpercből.
- Hát most mihez fogjunk? - kérdezte a királyfi.
- Most boldogok vagyunk - mondta a felesége.
- Igaz is.
De három nap múlva a királykisasszony szólalt meg.
- Mit is csinálunk most? - azt kérdi.
- Hát boldogok vagyunk - mondta az ura.
- Vagy úgy, persze.
Megint mosolyogtak egymásra egy napig, de akkor egyszerre
felállt mind a kettő.
- No csak.
- Van egy ötletem - mondta a királyfi. - Befalazlak és
elaltatlak megint.
- Jó!
- Lerombolom a kacsalábon forgó kastélyt, és föltámasztom a
hétfejű sárkányt. Hogy újra legyen mit építenem, és legyen kit legyőznöm.
Neki is fogott mindjárt. Csakhogy ez nem volt már olyan
egyszerű. Sem a sok vesződség, még több hőstett, sem kaland, jövés-menés árán
sem bírta lerombolni a kastélyt - mert az mindig elfordult előle a kacsalábakon
-, még kevésbé bírta helyére tenni a sárkány levágott hét fejét, s nem lehetett
a királykisasszonyt sem befalazni, elaltatni többé.
Teltek a napok, amikből hónapok lettek és rövid esztendők, s
így küszködtek...
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
/Ottlik Géza/