Amire megtanultunk figyelni...

Egy indián ellátogatott New Yorkba a barátjához. Sétálni indultak a Broadway-n. Nehezen viselte a járművek zaját az utcákon özönlő tömeg moraját. Egyszer csak megtorpant, megragadta a barátja karját, és a fülébe súgta:

- Hallod te is, amit én hallok?

- Persze. Hallom az autók dudálását, a buszok dübörgését, a gyalogosok beszédfoszlányait...

- Nem, nem. Itt valahol egy tücsök ciripel.

- Lehetetlenség. Biztosan tévedsz, a belvárosban, sajnos, már régen nincsenek tücskök. De ha ide is tévedt volna egy, ebben a zajban úgysem hallaná az ember - felelte türelmetlenül a városi ember.

Az indián széthajtotta az egyik ház falára kúszó csenevész vadszőlő leveleit, s egy kis tücsök lapult ott mögöttük.

- Persze. Nektek egyszerűen kifinomultabb a hallásotok... - jegyezte meg józanul a barátja.

- Nem érted, miről van szó - volt a válasz. - Adj egy 50 centes érmét!

Amikor megkapta, a földre ejtette a pénzt. A körülöttük tolongó járókelők közül többen megtorpantak, még azok is, akik néhány lépéssel arrébb voltak már, és kíváncsian keresték szemükkel a járdán az érmét.

- Érted már - kérdezte az indián a barátját. - Ennek a pénzdarabnak a csörrenése sem hangosabb, mint a tücsök ciripelése, s ezeknek az embereknek füle ezt mégis meghallotta. Tudod, az ember mindig azt hallja meg, amire megtanult figyelni...

/H. Hamdorf-Ruddies nyomán/