Születés

  Történt egyszer, hogy az anyaméhben fiúikrek fogantak. Teltek a hetek, és a fiúcskák növekedtek. Ahogy növekedett a tudatuk, úgy nőtt az örömük is:

— Mondd, nem nagyszerű, hogy fogantattunk? Nem csodálatos, hogy élünk?

Az ikrek elkezdték felfedezni világukat. Amikor megtalálták a magzatzsinórt, amely összekötötte őket anyjukkal, és eljuttatta hozzájuk a táplálékot, énekeltek az örömtől:

— Milyen nagy anyánk szeretete, hogy megosztja velünk saját életét!

Ahogy azonban telt-múlt az idő, és a hetekből hónapok lettek, az ikrek hirtelen észrevették, mennyire megváltoztak:

— Mit jelentsen ez? — kérdezte az egyik.

Ez azt jelenti — felelte a másik —, hogy tartózkodásunk ebben a világban a végéhez közeledik.

— De én egyáltalán nem akarok elmenni innen — viszonozta az első — szeretnék mindig itt maradni!

— Csakhogy nincs más választásunk — felelte a másik.

— Talán van élet a születés után is!

— Milyen lehet az? — kérdezte kétkedve az első. — El fogjuk veszíteni az életet jelentő magzatzsinórt, és a’ nélkül hogyan élhetnénk? Azonkívül mások is elhagyták már ezt az anyaméhet, és senki sem tért ide vissza, hogy megmondja nekünk, van-e élet a születés után. Nem a születés a vég?!

Egyikük mély bánatba merült, és így szólt:

— Ha a fogantatás a születéssel végződik, mi értelme van az életnek az anyaméhben? Értelmetlen az egész, Talán még anya sem létezik.

— De kell, hogy legyen! — tiltakozott a másik. — Különben hogyan kerültünk volna ide? És hogyan maradhattunk volna másképpen életben?

—  Láttad-e valaha anyánkat? — kérdezte az első. — Talán csak a képzeletünkben létezik! Mi gondoljuk ki magunknak, mert így jobban megérthetjük életünket.

Így teltek az utolsó napok az anyaméhben, telve kérdések özönével és nagy félelemmel. Végül is elérkezett a születés pillanata, amikor az ikrek elhagyták addigi világukat, és kinyílt a szemük. Tele tüdőből felordítottak.

Amit láttak, meghaladta legmerészebb elképzelésüket is…

/ ? /