A kegyelem

Te mit teszel, ha a buszon a lábadra lépnek? Vagy valaki eléd tolakodik a pénztárnál? Ha a tömegben lökdösődni kezdenek?

Nekem - bár általában nem lépek más lábára, és nem tolakodom mások elé - legtöbbször átcikázik az agyamon: te szemét, te pofátlan, te agresszív, hát csak eddig jutottál? Azaz, nem mutatom ki agressziómat, de belül fortyogok, és lenézem azt, aki vétett ellenem.

Vannak azonban pillanatok, amikor sem agresszív válaszaim, sem agresszív gondolataim nincsenek. Ki tudok szállni abból a játszmából, amelyben a pénztárnál, a buszon vagy a tömegben eddig részt vettem. Ha nem is szeretettel, de tárgyilagosan vizsgálom a helyzetet, többé nem vagyok az "örök jelen" foglya.

Azt hiszem, az isteni kegyelem igazából nem is az, hogy ki tudok lépni a helyzetből, hanem az, hogy megtapasztalhatom, rájöhetek, hogy ki lehet lépni.

Rájöhetek, hogy ami eddig történt, nem volt szükségszerű. Meríthetek a valahol létező harmonikus világból, örök igazságból, mennyei, angyali gondviselésből, rendből, türelemből. Az isteni kegyelem tulajdonképpen nem a "jóság”, hanem az a tény, hogy a jót, az önmagamban szunnyadó rendet és a belém kódolt békességet megtalálhatom. És hogy szabadon választhatok.

Kegyelem az, ha a rossz levegőjű városból kilépve az erdőkben nyugalmat találhatok, ha a legnagyobb káoszban és reménytelenségben egyszer csak újra megtalálom az elvesztett életfonalat. Ha erőt kapok ahhoz, hogy rendetlen szobámat és rendetlen gondolataimat rendbe szedjem. Ha nem aprózom el magam, és képes vagyok egyetlen dologra koncentrálni. Ha van annyi nyugalom és higgadtság bennem, hogy meg tudom ítélni: mi jó, mi rossz, ki hiteles és ki nem. Ha tudatosítani tudom, ha megélem és mással is meg tudom értetni, hogy egyetlen igazság létezik: az, ami valóban VAN, amit valóban gondolunk. Az a gondolat, amit egyedül Isten lát.

A kegyelem nem kevesebb, mint hogy megtanulhatunk Isten szemével nézni.

Magunkra is, másokra is.

/Sárosdi Kristóf/