A csend

Talán a csend hiányzik leginkább mostanában. Nem a némaság, a döbbenet, a torokba szorult hangok, hanem a nyugodt, békés, termékeny csend, amihez idő kell, ami összeszedettséget ad, ami lehetővé teszi, hogy figyeljünk magunkra, egymásra, végiggondoljuk a világ dolgait, benne a magunkéit, és felismerjük a különbséget lényeges és lényegtelen között.

Új Bábelben élünk, gondolom. Olyan korban, amelyben mindenki megnyilvánulni igyekszik, függetlenül attól, van-e mondanivalója, viszont egyre hangosabban, kiabálva, mintha maga a beszéd lenne a létezés fundamentuma. S e hangzavarban már szinte semmi és senki sem érthető, a párbeszéd párhuzamos monológokká alakul, az együttélés egymás mellett éléssé.

Kétségbeesés ez a javából. Tünet. Válságtünet.

Bajaink gyökere vélhetően a ránk kényszerített versenyben keresendő. A késztetésben, hogy versenyt fussunk az idővel, környezetünkkel, önnönmagunkkal is. Úgy fest, a megszerezhető és megszerzendő javak kacsalábon forgó világát egyre nagyobb sebességre kapcsolják, ahol a puszta talpon maradás is emberfeletti erőfeszítést igényel.

Télbe fordulván, az ünnepek közeledtével régi szagos, ízes csendek jutnak az eszembe.

Lassan járó idő, hajdani disznótorok, a fogóemberek után a konyhában maradt enyhe pálinkaszag.

Hideg reggelek, dérlepte határ, melyet a varjak vettek birtokukba, magányosan strázsáló tengeriszárak, füstölgő kémények.

Az, hogy ilyenkor, karácsony havában, esténként az ég alját lestük, hogy pirosan izzik-e, főzik-e már az angyalok az égben a szaloncukrot. Akkortájt Mikulás is csak egy volt. Éjjel járt, titokban, akkor, amikor mindenki aludt.

Mindennek megvolt az ideje. A ház kifényesítésének éppúgy, mint a temetőbe menésnek, a sírok rendbetételének, a rokonságnál teendő tiszteletnek. Hosszú esti beszélgetéseknek, szomszédolásoknak, ünnepeknek.

Télbe fordulván, az ünnepek közeledtével azon merengek, vajon tényleg végleg eltűnt-e ez a világ? Nem gondolom. Még akkor sem, ha októbertől Mikulások vigyorognak ránk a kirakatokból. Ha képesek vagyunk hátrébb lépni, időnként elhallgatni, talán megtaníthatjuk gyermekeinknek, hogy a szeretethez, a törődéshez idő kell, a másik megértéséhez pedig csend, s a maradandó értékek a legritkább esetben megvásárolhatók, akkor kiderülhet, nem a világ forog velünk, mi rohangálunk körbe-körbe terméketlenül és vég nélkül.

Télbe fordulván, az ünnepek közeledtével egyre gyakrabban jutnak eszembe T. S. Eliot sorai: „Taníts minket törődni, nem törődni / Taníts meg ülni csöndesen.”

/Brém-Nagy Ferenc/