MAGYAR NYELV

12. évfolyam

AZ ANYANYELVI MŰVELTSÉG ALAPJAI

Az anyanyelv szerepe az ember életében, a társadalomban és a kommunikációban

 A nyelv gondolataink, érzelmeink kifejezésének eszköze, az emberiség alapvető fontosságú alkotása; de egyben társadalmi jelenség is: feladata az emberiség már megszerzett ismereteinek átörökítése nemzedékről nemzedékre, s az emberek társadalmi érintkezésének szolgálata.

E feladat a nyelv használata során, a beszéd révén valósul meg. A nyelv a beszéd alapja, a beszéd a nyelv alkalmazása; vagyis: a nyelv eszközkészlet, a beszéd eszközhasználat.

A Földön ma ismert nyelvek száma kb. 3000. A világon a 3 legnagyobb nyelv: a kínai, az angol, a hindi.  A magyar nyelv a 47. ebben a sorrendben.

Az ANYANYELV: az a nyelv, amelyet az ember gyermekkorában – rendszerint elsőként - tanul meg (anyjától). Az ember általában legjobban az anyanyelven beszél. Az anyanyelv a nemzethez, a családhoz, a legszorosabb emberi közösséghez tartozás alapja.

A NEMZETI NYELV: történelmileg kialakult tartós emberi közösség közös nyelve (közös eredet, közös hagyományok).

A nyelv - az anyanyelv - az alapja az egyes ember beszédtevékenységének. Attól kezdve, hogy megtanulunk beszélni, életünk végéig a nyelv segítségével adjuk társaink tudtára különféle mondanivalónkat, kommunikálunk élőszóban vagy írásban.

A nyelvtudás abban áll, hogy kellő nagyságú szókészlet birtokában képesek vagyunk a nyelv szabályrendszerének árnyalt alkalmazására. Az idegen nyelv tanulásakor az anyanyelv az alapnyelv.

A NYELV                                             A BESZÉD

- a beszéd alapja.                                - a nyelv alkalmazása

- eszközkészlet: a kommunikációt            - eszközhasználat

   szolgáló jel- és szabályrendszer

- hagyományos                                   - aktuális

- passzív                                            - aktív

- független az egyéntől                         - függ az egyéntől

- társadalmi jelenség, a társadalom         - a nyelv használata: mindig egyéni

  (nemzet) alkotása: kollektív alkotás

A nyelveket különféle szempontok szerint csoportosíthatjuk:

a.)   Nyelvtípusok szerint – vagyis azt vizsgálva, hogy az egyes nyelvekben milyen eszközökkel történik a szavak mondatbeli viszonyítása (pl. hogyan fejezi az igeidőt, az igemódot, a többes számot stb.) – három fő nyelvtípust különböztetünk meg:

–  elszigetelő (izoláló): csak egytagú szavaik vannak, a szavak mondatba kerülve nem kapnak toldalékot; a mondatbeli viszonyítást szórenddel, segédszókkal, hanglejtéssel, hangsúllyal stb, fejezik ki (kínai, vietnami, maláji stb.),

–  hajlító (flektáló): a mondatbeli viszonyítást a szótő hangalakjának vagy hangszínének megváltozása - (Vater-Väter) - jelzi (német, angol és részben az orosz),

–  ragasztó (agglutináló): fő nyelvtani kifejező eszköze a toldalék, amelyből többféle is kerülhet a szótő után (bátor+talan+ság+ból). A toldalék mindig jól elkülöníthető a szótőtől. (finnugor nyelvek)

Tiszta egynemű nyelvtípusok nincsenek, de jellegükben valamelyik csoportba mindegyik nyelv beilleszthető.

A magyar nyelv agglutináló.

b.)   Eredet szerint az egyes nyelvek között nyelvrokonság mutatható ki, ez alapján a nyelvek nyelvcsaládokba sorolhatók.

Európa nyelvei többségükben az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartoznak.

Ennek főbb ágai:

–  Újlatin: olasz, francia, spanyol, portugál, román stb.

–  Germán: német, angol, holland; svéd, dán stb.

–  Balti szláv: orosz, ukrán, belorusz; lengyel, cseh, szlovák; bolgár, horvát, szlovén, szerb; lett, litván stb.

A magyar nyelv az uráli nyelvcsalád tagja.

A nyelvi változások

A nyelv használatban létezik, s a használat folyamán változik. Csak a holt nyelvek változatlanok, az élő nyelvek folyamatosan változnak. A nyelvi változás általában zökkenőmentes folyamat, és annyira lassú, hogy a nyelvet használó ember többnyire észre sem veszi.

A nyelv azért változik, mert változik a világ, az ember (a történelmi viszonyok, az életkörülmények a műveltség, a gondolkodásmód stb.) Ha a nyelv nem követné, tükrözné a változásokat, akkor sorra elveszítené funkcióit, s alkalmatlanná válna szerepére.

A történeti nyelvészet külső (nyelven kívüli) és belső (gondolkodásbeli, nyelven belüli) okokat ír le a nyelvi változásokkal kapcsolatban.

Külső okok: - az anyagi, szellemi műveltség (életmód) változása,

                      - társadalmi, történelmi, politikai változás,

                      - szokások változása,

                      - tudatos nyelvi ráhatások.

Belső okok:  - képzettársítás, névátvitel gyakoribbá válása

                      - a hangtani, nyelvtani szerkezet belső mozgásai,

                      - a külső okok belső nyelvi következményei.

Eredmény:    - a nyelvi közlés gyorsulása,

                      - spontán szókeletkezés, szókihalás,

                      - megszólítás, névadás változása,

                      - szokatlan átalakulások elterjedése.

A nyelvi változás rendszerint egy személytől, csoporttól, területről indul el, s ha arra alkalmasak a feltételek, az érintkezés, a beszéd, a kommunikáció révén elterjed az egész nyelvközösségben.

Az egyetlen embertől elinduló változatot hapax legomenonnak (egyszer mondott; egyetlen helyen előforduló adatnak) nevezzük.

A nyelvi változásokat, először a szókészletben, az ehhez kapcsolódó frazeológiai egységekben (állandósult szókapcsolatokban) vesszük észre. A hangtani, alaktani és nyelvtani változások nehezebben észrevehetők, és többnyire csak tudományos megközelítéssel követhetők nyomon.

A nyelvi változás rendszerint csak akkor ver gyökeret a nyelvben, ha az a beszélő közösség által ismert, meglevő rendszerbe beleilleszthető.

Természetesen a nyelvi változás nem korlátlan. A korlátok a nyelvhasználók érdekét szolgálják, és a nyelv rendszere állítja fel azokat. A nyelvhasználók érdeke, hogy a lehető legteljesebben és legvilágosabban megértsék egymást. Ezért a nyelvi változás nem lehet nagyon gyors és a nyelvi rendszer alapjait érintő. Ez esetben ugyanis nem értenék meg egymást már a szülők és a gyermekek generációi sem, s a szülők nem tudnák átadni, megtanítani az anyanyelvet gyermekeiknek. A nyelvtörténeti tanúságok szerint a nyelvi változások több száz év távlatában sem olyan gyorsak, hogy ne jelentenének megértést. A magyar nyelv első nyelvemlékei csaknem ezer év távolságban vannak tőlünk, s ha az akkori írás mai szemmel való olvasásának nehézségét nem számítjuk, a szavak, mondatok többsége érthető. A 12. századi Halotti beszédet vagy a 13. századi Ómagyar Mária-siralom szövegét ma is elég jól értjük, pedig 7-8 évszázaddal korábbi nyelvállapotot és műveltséget tükröznek.

A nyelvi változás mellett tehát legalább annyira fontos tényező a nyelvi állandóság.

A nyelv és idő kapcsolatában tehát kettős (ellentétes) mozgást figyelhetünk meg: részben a nyelv egészére, teljességére kiterjedő állandóságot, a hagyományokhoz való ragaszkodást, folyamatosságot, részben pedig a nyelvi megújulást, változást, a nyelvi lehetőségek, funkciók bővülését.

A nyelvfejlődés tehát kettős irányú folyamat szintézise.

A közlésfolyamat tényezői és céljai

A beszéd képessége és a tagolt nyelv minden embercsoport jellemző sajátossága. Eddig még nem találtak olyan népcsoportot, amelynek ne lett volna nyelve. A nyelv minden ismert népnek a kifejezés és az egymással való kölcsönös érintkezés eszköze.

A NYELVI KOMMUNIKÁCIÓ - közlésfolyamat - a nyelvi jelrendszernek az emberi érintkezésben való szándékos és kölcsönös felhasználása (információátvitel, információcsere).

A nyelvi kommunikáció valójában választások és döntések sorozata, közlésfolyamat. A közlésfolyamat alapvetően társas tevékenység.

A közlésfolyamat tényezői:

-         a beszélő (közlő, jeladó) és a hallgató (címzett, jelvevő), akik egymással kölcsönhatásban áll­nak;

-         a kapcsolattartásnak valamilyen közege, csatornája (a hanghullámokat közvetítő levegő, a tele­fonvonal, a nyomtatott könyv stb.);

-         a megértéshez szükség van a kódra, a mindkét fél által ismert nyelvre (egyéb jelrendszerek is közrejátszhatnak: kézmozdulat, arcjáték);

-         a beszédhelyzet, a beszélők között kialakult pillanatnyi viszonyt befolyáso1ó tényező;

-         a közlemény, az üzenet (részben vagy egészében közös ismeretekre van szükség);

Az üzenet kommunikációs funkciói:

-         érzelem, akarat kifejezése

-         tájékoztatás, közlés

-         érdeklődés, tájékozódás

-         felhívás, a hallgató befolyásolása

 Kommunikáció csak akkor jön létre, ha a kommunikáció tényezői közül egy sem hiányzik.

A jó kommunikációs készség és a helyes, igényes anyanyelvhasználat tulajdonképpen a társadalmi érvényesülés alapja.

A beszéd a kommunikáció egyik fontos, de nem egyetlen eleme. A gesztusnak, a mimikának, a testtartásnak, a járásnak stb. is fontos szerepe van a kifejezésben.

A kommunikációnak tehát két jelentős eszközrendszere van:

–  verbális kommunikáció: a szóhoz kötött kifejezés,

–  metakommunikáció: a szavakon túli, ill. azzal párhuzamosan ható egyéb kifejező megnyilatkozások (öltözködés, testtartás,, arc- és szemjáték, a távolságtartás stb.)

A közlésrendszernek kb. a 7 %-a verbális, 38 %-a vokális (hangszín, hanglejtés stb.), 55 %-a nem verbális. (Akinek jó beleérző képessége van, az pontosan tudja követni egy másik ember nem verbális jelzéseit is, és össze tudja vetni azokat a szóbeli jelzésekkel.)

A metakommunikációban sokszor a rejtett, s nemegyszer a lényegi mondanivaló fejeződik ki. A metakommunikatív megnyilatkozásokat tudatalatti és ösztönös magatartásformák befolyásolják. Gyakran előfordul, hogy a verbális közlésnek az ellentettjét fejezi ki a vele való párhuzamos metakommunikációs jelzés. (Nemet mondok, de igen sugárzok. A „kedves vevőt” utálja az eladó. „Kis aranyos” a szemtelen gyerek.)

A metakommunikációs jelzések egy része velünk született, öröklött, más részük szerzett, tanult jelzésekből áll. (Az érzelem velünk született jelzésrendszer, minden kultúra ugyanazt a gesztusokat használja kifejezésére.)

Vannak gesztusok, amelyek kultúránként el is térhetnek (Bulgária-nem/igen)

Kommunikálni bármely jelrendszerben lehet. Az emberek csupán gesztusokkal is megértik egymást. A kommunikációnak egy sajátos formája az állatok egymással és az emberrel folytatott „beszéde”. Minden állatfajtának van jelrendszere; pl. az éhség, a fájdalom, a félelem kifejezését, sőt a jókedv, a gondoskodás megnyilvánulásait is megfigyelhetjük jelrendszerükben. Kémiai, vizuális vagy hallható jeleket tudnak adni és kapni.

Az állatok „beszéde” és az emberi nyelv összehasonlítása:

"Állatok nyelve":                                      Emberi nyelv:

- tagolatlan                                           - tagolt

- zárt (bizonyos helyzetekhez kötött)         - nyitott (végtelen számú jelzésre képes)

- öröklött, ösztönös, biológiai indíttatású     - tanult (csak a beszéd képessége öröklött)

(veszélyérzet, éhség, fajfenntartás)                     

- a kifejezés a meghatározó funkció            - az ábrázolás a meghatározó funkció

- információátadás                                   - információcsere

Közös vonás: a jeladás, illetve a jelek vételének képessége; a jelzés: információátadás.

A jelek, jelrendszerek és a nyelvi jel

A jel: érzékszerveinkkel felfogható olyan tárgy vagy jelenség, amely valóságon túli viszonyt hordoz.

 Ilyen értelemben jelként értelmezzük: 

- a természeti jelenségeket, tüneteket (villámlás, dörgés stb.)

-  az emberi viselkedés bizonyos megnyilvánulásait (pirulás, elsápadás)

-  a beszédet kísérő nem nyelvi kifejezőeszközöket, a gesztusokat: (arcjáték, kézmozdulat, testtartás, testhelyzet stb.)

A jelek jellemző sajátosságai: 

-  érzékszerveinkkel fölfoghatók,

-  jelentést tudatosítunk nekik,

-  a valóság egyes jelenségeit idézik fel,

-  közösségiek (egy adott közösség jelként fogadja el),

-  rendszert alkotnak (jeltár + szabályrendszer),

-  az emberi érintkezésben valósulnak meg.

A jelölő és a jelölt dolog viszonya alapján a jeleket a következő képpen csoportosítjuk:

- ikonikus jelről beszélünk, ha a jelölt dolog vagy fogalom és az azt jelölő kép, rajz stb. között hasonlóságon alapul a kapcsolat.

- indexikus a jel, ha a jelölt érintkezésben van az adott dologgal, jelenséggel. Pl.: a tűz indexe a füst, mert a tűz következménye a füst.

- szimbolikus jelről van szó, ha a jelölő és jelölt közötti kapcsolat kizárólag közös emberi szokáson alapul.

Eredetük szerint vannak:

- természetes jelek (hulló falevelek, villámlás, láz stb.)

-  mesterséges jelek:   - nem nyelvi jelek (kotta, grafikon, vegyjelek stb.)

                                   - nyelvi jelek (szavak, mondatok stb.)

A legismertebb jelrendszerek:

-   a rövidítés jelrendszere (Morse-jelek, zászló-jelek stb.)

-   a tudományok jelrendszerei (Periódusus-rendszer, a matematika jelrendszerei stb.)

-   a művészetek jelrendszerei (hangjegyek, balett-koreográfia, stb.)

-   a hétköznapok jelrendszerei (meghajlás, kalapemelés, ajándékvirág stb.)

-   a nyelvek jelrendszerei (magyar nyelv, orosz nyelv, kínai nyelv stb.)

A legegyetemesebb, legáltalánosabb, leggyakrabban használt jelrendszer a nyelv.

A nyelvi jelek alapvetően szimbolikus természetűek; a jelölő és jelölt kapcsolata szokásszerű; megállapodáson alapul. Csak a hangutánzó és a hangulatfestő szavak hangsora és a jelentése között van okszerű kapcsolat

A nyelv az emberi beszéd eszközeinek rendszere.

Minden nyelv jelelemekből (hangok) felépülő jelekből (szavak, toldalékok) és az ezeket összekapcsoló szabályokból áll.

Minden nyelvnek van szótára (jelkészlete, szókészlete), a szavak, a mondatok összekapcsolódására vonatkozó szabályrendszere (nyelvtana), és az alkalmazást mutató hagyományrendje.

A magyar nyelv rokonsága; a finnugor nyelvrokonság bizonyítékai

Nyelvrokonság: az egy nyelvcsaládba tartozó nyelvek közös ős- vagy alapnyelvből származnak. Ebből az alapnyelvből önálló nyelvek fejlődtek ki, ám ősi vonásokat is megőriztek. A magyar nyelv az uráli nyelvcsalád finnugor nyelvcsoportjának ugor ágához tartozik.

A magyar nyelv finnugor rokonságát a XVIII. század végén fedezték fel

A finnugor nyelvrokonságot először 1740-ben Norvégiában kutató Sajnovics János bizonyította be. Koppenhágában megjelent könyvében a nyelvtani szerkezetek egyezését, a ragozási rendszerek és a toldalékok egyezését bizonyította.

Ezzel a rokonsággal azonban még századunkban is fenntartásokkal éltek. Vámbéry Ármin a magyar nyelv török jövevényszavait vélte eredetieknek, a török-magyar nyelvrokonságot hangoztatta. Mivel a honfoglaló magyarság társadalmi összetétele a törökökéhez volt hasonlatos, az összehasonlító nyelvtudomány bizonyítékai ugyanakkor a finnugor rokonságot támasztották alá, a magyar-török rokonság hívei azt hangoztatták, hogy a magyar nép eredete török, a magyar nyelvé pedig finnugor, s a magyarság e finnugor nyelvhez nyelvcsere útján jutott.

A XX. században merült fel a sumer-magyar nyelvrokonság kérdése. A sumér nép kihalt, de a nyelv fennmaradt. Hívei véletlen hangalaki hasonlóságokra építik fel „bizonyítékaikat” – naiv, tudománytalan módszerekkel.

Uráli alapnyelv:

I.  Finnugor alapnyelv:

     1. Ugor alapnyelv:

          a.) Ősmagyar:             - magyar

          b.) Ős obi-ugor:           - manysi (vogul)

                                          - chanti (osztyák)

     2. Finn-permi alapnyelv:

          a.)  Permi alapnyelv:     - zürjén (komi)

                                           - votják (udmurt)

           b.) Volgai alapnyelv:     - cseremisz (mari)

                                           - mordvin

                                           - (lapp)

           c.) Finn alapnyelv:        - finn

                                            - karjalai

                                            - észt

                                            - vót

                                            - lív

                                            - vepsze

 II.  Szamojéd alapnyelv:

      1. Északi szamojéd alapnyelv: - nyenyec

                                               - enyec

                                               - nganaszan

      2. Déli szamojéd alapnyelv:     - szölkup

A nyelvrokonság megállapítása:

Összehasonlító nyelvtudomány: a mai nyelvek hangtani, szótani, nyelvtani elemeinek összehasonlítása

A régészet, a néprajz, a növényföldrajz és a történettudomány megállapították, hogy a finnugor népek életmódja az őshazában gyűjtögető, halászó, vadászó életmód volt. Ezt támasztják alá finnugor eredetű állatneveink: menyét, róka, lúd. Bőrruhájukat öv, szíj, szalag tartotta össze.

Az összehasonlító nyelvtudomány megszületése előtt két nyelv rokonságát hasonló hangzású, egymáshoz közel álló jelentésű szavakkal próbálták igazolni. Ilyen szavak azonban szinte minden nyelvben szép számmal akadnak. A német Haus is hasonlít a magyar házhoz, a kínai nü is a magyar nőhöz, jelentésük is azonos, mégsem rokonok.

Bizonyítékok:

1.  A szabályos hangmegfelelések:

2.  Az ősi szókészlet hasonlósága:

Kb. 700-800 lehet azoknak a szavaknak a száma, amelyek a finnugor-ugor korból származnak. Ezeknek a szavaknak a nagy része kezdetleges tárgyfogalmakra, tulajdonságokra, cselekvésekre utal.

Igék: él, hal, megy, kel, fél, fon, szül, ül, jön, nyom, von

Testrészek: váll, mell, láb, kéz, fej, homlok, szem, száj, torok, szív

Rokonságnevek: apa, atya, anya, fiú, lány, vő, meny, nő, rokon, árva

A természet jelenségei: ég, menny, éj, hajnal, fény, villám, hold, év, nyár, tél ősz, jég, tó,

Növénynevek: fa, gyökér, ág, vessző, nyír, hárs, fűz, fenyő, szil, fagyal

Állatnevek: fogoly, fajd, lúd, daru, holló, varjú, fecske, méh, hangya, nyű

Melléknevek: nagy, hosszú, vékony, sovány, meleg, langyos, nyers, új, ifjú, agg, jó

Számnevek: kettő, három, hat, húsz, harminc, száz, első, második

Névmások: én, te, ő, mi, ti, ki?, mi?, ez, az

3.  Nyelvtani elemek közös sajátosságai:

A rokon nyelvek mind agglutináló nyelvek.

A birtokos személyjelek és az igei személyragok személyes névmásból alakultak ki; pl., magyar: ház, házam, házad; finn: talo, taloni

A birtokos személyjelek kifejezik a birtokos és a birtok számát; pl. magyar házaimban; finn taloissani

A határozórendszerre jellemző az irányhármasság (hol – honnan – hová?)

Finnugor elemből származik a – k többesjel, a középfok – bb jele, az igei idő- és módjelek, a névszói állítmány megléte és a jelző és a jelzett szó sorrendje.

A magyar nyelvemlékek

Őseink a vándorlások idejéből a török eredetű rovásírást hoztak magukkal. A rovásírásban alkalmazott jelek egy-egy hangot vagy szótagot jelöltek. A rovásírás a székelyek között a XVI. Századig használatban volt. Ez az írásmód azonban hosszabb szövegek írására nem volt alkalmas, így a X. század előtti ősmagyar kor írásbeli emlékek hiányában nyelvemléktelen. A X. század utáni ómagyar kor, majd az ezt követő  középmagyar és az újmagyar kor már nyelvemlékes szakasz nyelvünk történetében. A kialakult keresztény egyház nyelve a latin volt, tehát a latin betűs írást használták. A latin szövegekbe magyar szavak, kifejezések, mondattöredékek kerültek, majd rövidebb-hosszabb szövegrészletek is.

Nyelvemlékeink közös jellemzői:

–  írott forrásból származnak,

–  mivel hosszú ideig nem beszélhetünk egységes irodalmi nyelvről, így legtöbbször írójuk nyelvjárásának állapotát tükrözik,

–  írásmódjuk nem egységes; még ugyanabban a szövegben is találkozunk eltérésekkel,

–  a legrégibb nyelvemlékek olvasata, a kiejtés, ill. a hangzás is tudományos viták tárgya.

A legismertebb nyelvemléktípusaink:

I.  Szórványemlékek:

Idegen nyelvű szövegbe foglalt magyar szavak, rendszerint tulajdonnevek (személynevek, földrajzi nevek). Bíborban született Konstantin bizánci császár A birodalom kormányzásáról című műve kb. 50 magyar szót tartalmaz (Tisza, Maros, Álmos, Árpád, stb.)

Legismertebb az 1055-ben latin nyelven írt Tihanyi alapítólevél, amelynek magyar nyelvű mondattöredéke: feheruuaru rea meneh hodu utu rea. (Fehérvárra menő hadiútra). Ez az első magyar nyelven írt fennmaradt mondattöredék.

II. Kéziratos szövegemlékek:

Hosszabb, kerekebb közleményt, gondolatsort fejeznek ki magyar nyelven. Egyházi jellegűek a vallásos himnuszok, prédikációk és legendák; világi tárgyúak a különböző fennmaradt levelek, lajstromok és bírósági iratok. A XV. század közepéig csak latin nyelvű kódexeink ( kézzel írott, többnyire vallásos tárgyú könyvek) vannak, ezekben latin környezetben, vendégszövegként találhatók meg a magyar szövegemlékek.

-     Az első összefüggő magyar szövegemlék a Halotti beszéd és könyörgés, amely az 1192-1195 közötti időből maradt fent a Pray-kódexben (a nevét Pray György történetíróról kapta, aki 1770-ben ismertette e nyelvemléket). A Halotti beszéd 32 sorból álló papi búcsúztató és ima. E nyelvemlék valójában szabad fordítása a magyar szöveget követő latin sírbeszédnek.

-     A második összefüggő magyar szövegemlékünk az Ómagyar Mária-siralom, amely egy latin nyelvű himnusz művészi fordítása. A vers 1300 körül Észak-Itáliában született: a Sermones című kódexben fedezték fel 1922-ben Belgiumban, a leuveni egyetemi könyvtárban (Lőveni-kódex). 1982 óta az Országos Széchenyi Könyvtárban őrzik, mert a magyar nép megvásárolta azt. A 37 soros magyar vers 132 szót tartalmaz.

-     Az első eredeti magyar nyelvű kódexek elvesztek, csak másolataik maradtak meg. A legrégibb a Jókai-kódex (az eredeti 1372-1400 között íródhatott, a másolat 1448-ban készült). Ez a kódex Assisi Szent Ferenc életéről szól.

-     A Margit-legenda szintén másolatban maradt ránk, 1510-ben másolta Ráskay Lea domonkos-rendi apáca a margitszigeti kolostorban. A legenda Árpádházi Szent Margit életét (IV. Béla leánya) mutatja be.

III. Szó- és kifejezéskészletet rögzítő nyelvemlékek:

A latin szövegekbe a sorok közé vagy a lap széléra írt magyar nyelvű magyarázatok. A szójegyzékek valójában a szótárak ősei, fogalomkörök szerint csoportosított latin szavak magyar fordításai. Legrégibb a Königsbergi-töredék, mely szójegyzék a XIV. század közepéről; kb. 100 magyar szót tartalmaz.

IV.  Nyomtatott szövegemlékek:

Az első magyar nyelvű Sylvester János nyelvkönyve, amely 1527-ben jelent meg Krakkóban. 1539-ben Sárváron pedig kinyomtatták Sylvester János latin-magyar nyelvtanát. Károlyi Gáspár bibliafordítása, az ún. Vizsolyi  Biblia 1590-ben jelent meg nyomtatásban.

A nyelv területi és társadalmi tagolódása

Nyelvünk egészét, azaz minden magyarul beszélő ember minden nyelvi megnyilatkozásának összes elemet nemzeti nyelvünk foglalja magába.

A NEMZETI NYELV: történelmileg kialakult tartós emberi közösség közös nyelve (közös eredet, közös hagyományok).

A nemzeti nyelv kialakulását szükségessé tettek és előmozdították: a társadalmi-gazdasági változások (polgárosodás, nemzette válás, szabadabb helyváltoztatás, városiasodás).
Az egységes nemzeti nyelv - vidékenként, foglalkozási áganként stb. – bizonyos fokú eltéréseket is mutat: a nemzeti nyelv rétegeződik, különféle változatokban el.

A nemzeti nyelv rétegeződése a nyelvet használó közösség tagolódásával függ össze (az emberek kisebb-nagyobb közösségeknek tagjai; eltérőek a szokásaik, normáik, más a nyelvhasználatuk is). A nyelvi rétegek (nyelvváltozatok) nem különülnek el mereven egymástól, hatnak egymásra, az egyes ember nyelvhasználatában pedig összefonódnak.

Minden ember több nyelvváltozatot használ a kommunikáció körülményeitől függően. (Az egyén válogat a nyelvi eszközökből a tudása, kora, ismeretei, érdeklődési köre alapján.)

A NEMZETI NYELV TAGOLÓDÁSA:

A) Normatív nyelvváltozatok:

a) Az irodalmi nyelv - amelyet legnagyobb íróink, költőink, politikusaink alakítottak ki - a nemzeti nyelvünk legigényesebb, csiszolt, országszerte legegységesebb változata. Ma is merít a nyelvjárásokból és a csoportnyelvekből.

b) A köznyelv: a magyarul beszélők közös nyelve. A mai magyar nyelv legszélesebb rétege. A korábbi területi változatok egységesüléséből vált a nemzeti nyelv központi változatává és ezzel együtt követendő mintává, normává.

Az alacsonyabb rendű köznyelvet, a bizalmas társalgási stílust szlengnek nevezzük. Napjainkban szinte minden korosztály nyelvhasználatában megfigyelhető.

B) Területi, földrajzi tagolódás szerint nyelvjárásokat (dialektusokat) különböztetünk meg.

A nyelvjárásoknak csak a nyelvterület egy-egy részére jellemző sajátosságaik vannak. A magyar nyelvjárások a köznyelvtől különböznek hangzókészletükben, szókincsükben (részben) és nyelvtani rendszerükben (kis mértékben).

A mai magyar nyelv nagyobb nyelvjárási egységei: a nyugati, a dunántúli, a dél-alföldi, az északi (palóc), az észak-keleti, a mezőségi, a székely és a csángó.

Nyelvjárásaink mai formájukban is nemzeti nyelvünk szerves alkotórészei: gazdagítják, színezik nyelvünket.

C) A társadalmi rétegzettség (életmód, foglalkozás stb.) szerint csoportnyelvekről (szociolektusokról) beszélhetünk:

a.) szaknyelvek (főleg foglalkozások szerint; írott és beszélt változatok)

b.) hobbinyelvek (sportágak nyelve, játékok nyelve stb.)

c.) életkori nyelvváltozatok (gyermeknyelv, diáknyelv, ifjúsági nyelv, katonai nyelv)

d.) argó (tolvajnyelv, jassznyelv)

A csoportnyelvek elsősorban szó- és kifejezéskészletükben térnek el az irodalmi és a köznyelvtől.

A tömegkommunikáció és a nyelvhasználat

 A XX. század a tömegkommunikáció forradalmának időszaka volt.

A tömegkommunikáció az a jelenség, amikor egy ember szól sokakhoz valamilyen közvetítőeszköz segítségével. A közvetítőeszköz lehet írás, elektronikus vagy digitális jelsugárzás (írás, hang vagy kép átvitele).

A tömegkommunikáció tehát közvetett (közvetítő eszköz segítségével), felülről lefelé (egy embertől vagy hatalmi központból az emberekhez), egy irányban ható, tömeges (sokakhoz eljutó) kommunikáció. (Ezzel szemben a személyes kommunikáció közvetlen, oda-vissza irányú és nem tömeges.)

A tömegkommunikációs üzenetnek aktuálisnak (időszerűnek, fontosnak), publikusnak (a nyilvánosság számára jelentősnek) és periodikusnak (meghatározott időnként jelentkezőnek) kell lennie.

Az informatikai társadalomban megváltozott kommunikációs lehetőségek a személyes és a tömegkommunikáció keveredését hozták létre. Ezek közül legfontosabb az internet (világháló, személyes honlap, személyes adatgyűjtés), az online újság, az e-mail és az sms. Ezt nevezzük új médiának. A számítógéphez és az új médiához való viszonyt az interaktivitás határozza meg.

Az interaktivitás cselekvés, amelynek során a felhasználó döntéseivel befolyásolja, alakítja a kommunikáció menetét.

Az emberiség története leírható a tömegkommunikáció történetével. Az őskorban már volt személyes kommunikáció, de még nem volt tömegkommunikáció. Az ókorban a falakra festett üzenetek már a tömegkommunikáció előképei.

A tömegkommunikáció első kiugró lépését mégis az olcsó és gyors sokszorosítás, Gutenberg találmánya, a nyomda (1450) jelentette. Az 1450-től kezdődött időszak a nyomtatás révén az írástudás és olvasás terjedését jelentette (Gutenberg galaxis).

A XIX. század végi találmányok (gramofon, telefon, telefonhírmondó) már jelezték a XX. századi médiaforradalmat, amelyet a rádió, a film és a televízió teljesített be. A rádió, a film és a televízió megjelenésekor a társadalomtudósok rájöttek arra, hogy ezek az eszközök igazi tömeghatásra képesek. A több érzéket is egyszerre megragadó televízió pedig a XX. század végére átrendezte az emberek életét, kulturális szokásaikat. A média általános szocializációs (társadalomba való belenövést segítő) intézménnyé vált. Sok tekintetben a család és az iskola helyére lépett, a jelen nemzedéket sokszor "képernyő nemzedéknek" nevezik. A médiából származó információ, a médiaszöveg óriási tömegek számára jelent újfajta folklórt, hiedelmet, szokást, kultúrát, nemcsak eligazodást, tájékozódást, hanem műveltséget is. (Médiaszövegnek nevezünk minden, a tömegkommunikációs folyamatban közvetített produktumot (hír, időjárás jelentés, tudósítás, beszélgetés, show, szappanopera - amely azért "szappan”, mert az amerikai kereskedelmi televíziókban eleinte szappanreklámok között vetítették).

A televízió térhódításával megjósolták a Gutenberg-galaxis (az olvasáskultúra) végét, s azt, hogy a világ a képi információk szárnyalásának eredményeként egy "globális faluvá" válik. A globalizációt a XX. század végén a számítógépes (informatikai) forradalom gyorsítja fel. Ennek nyelvi következménye az (amerikai) angol nyelv általános közvetítő nyelvvé válásának a folyamatát.

A tömegkommunikáció értelemszerűen sokféleképpen hat a nyelvre, nyelvhasználatra. Mivel a tömegkommunikáció általában egyközpontú, a "hivatalos”, a központi nyelvváltozatban beszél. Magyarországon a rádió és a televízió a (pesti) köznyelvet használják.

Vannak országok, ahol nagyobb a nyelvjárási különbség. Ezekben az országokban vannak nyelvjárásban író, illetve beszélő tömegkommunikációs eszközök (pl. Svájcban az egyes kantonok nyelvjárásában megjelennek újságok, megszólalnak rádióadók).

Magyarországon a közszolgálati rádió (Magyar Rádió) és televíziók (Magyar Televízió, Duna Televízió) törekednek a mintának tekinthető köznyelvi nyelvhasználatra. A bemondókat, riportereket nyelvi képzésben részesítik; a Magyar Rádióban mikrofonengedély is van. A kereskedelmi rádiók és televíziók nyelvhasználata rendszerint kötetlenebb. Egyes rádió- és tévéadások műsorvezetői olykor nyelvi botrányt is okoznak.

A médiakutatók szerint a tömegkommunikáció az informatika hatására gyökeresen átalakul. Az új média lehetőséget kínál a személyre szóló, időkorláttól független, nyelvileg, kulturálisan sokrétű, sőt interaktív (tudatos, cselekvésre ösztönző) médiafogyasztásra. Ám ezekkel a lehetőségekkel a sokoldalú, művelt személyiségeknek élni kell tudni, egyébként az új média világa is csak az egysíkú kép-, szöveg- és érzelemvilágnak kedvez.

A magyar hang- és betűrendszer; a magánhangzók és a mássalhangzók

Minden nyelv hangrendszere meghatározott számú hangból áll. Ezek alkotják beszédünk értelmes hangsorait, a szavakat.

A nyelvtudomány különbséget tesz hang és fonéma között.

A hang: beszédünk legkisebb, tovább már nem bontható eleme; egy adott szövegben hallható beszédhang, melynek önálló jelentése nincs.

A fonéma: a nyelv legkisebb eleme; olyan jelelem, melynek a szavak jelentésének megkülönböztetése a legfőbb szerepe.

A mai magyar nyelvben 39 beszédhangot - 14 magánhangzót és 25 mássalhangzót különböztetünk meg. A 39 hangot 40 betűvel jelöljük. ( j - ly)

A köznyelvi hangállományban 43 hang fordul elő, de a nyelvjárási hangállomány még ennél is gazdagabb.

A magyar betűket egy, két vagy három írásjeggyel jelöljük. (a, d, s, cs, gy, dz, dzs, stb.)

A beszédhangokat a hangképző szervek működtetésével hozzuk létre.

A hangképző szerveink: a tüdő, a légcső, a gégefő a hangszalagokkal, a garat, az orröreg és a szájüreg (ajkak, fogak, nyelv, szájpadlás).

A hangképzés nélkülözhetetlen tényezője a tüdőből kiáramló levegő.

A magyar nyelv hangjait két nagy csoportra osztjuk: magánhangzókra és mássalhangzókra.

A magánhangzók képzésekor a hangszalagokat megrezegtető levegő akadály nélkül távozik a szájüregből, és tiszta zenei hang, un. zönge keletkezik.

A szájüreg hangképző szervei módosítják a zöngét, ezért a magánhangzók képzésében igen fontos szerepe van a nyelvmozgatásnak, az ajakműködésnek és a kiejtés időtartamának.

A magánhangzókat a következőképpen csoportosíthatjuk:

-   Kiejtésük időtartalma alapján lehetnek: rövidek vagy hosszúak.

-   A nyelv függőleges mozgása alapján legalsó, alsó, középső vagy felső nyelvállásúak.

-   A nyelv vízszintes mozgása szerint előlképzettek (magasak) vagy hátul képzettek (mélyek).

-   Az ajakműködéstől függően beszélhetünk ajakkerekítéses vagy ajakkerekítés nélküli (ajakréses) magánhangzókról.

A szavakban a magánhangzóknak szótagalkotó erejük van. A mássalhangzók a magyar nyelvben nem alkotnak szótagot; a szótag szerkezetében csak a magánhangzókhoz társulnak.

A mássalhangzók képzésekor a levegő akadályba ütközik a szájüregben vagy a gégefőben (h hang), és az akadály leküzdése közben zörej keletkezeik.

A levegő útjába kerülő akadályok jellege, a képzés helye szerint megkülönböztetünk ajakhangokat, foghangokat, szájpadláshangokat és gégehangot.

Az akadályok mellett a hangszalagok működése is befolyásolja a mássalhangzók képzését: ha a hangszalagok rezegnek, akkor zöngés mássalhangzó jön létre; ha nyugalmi, rezgés nélküli állapotban vannak, akkor zöngétlen mássalhangzó keletkezik.

A képzés módja szerint zárhangokat (felpattanó, orrhang), réshangokat, zár-réshangokat és pergő hangot különböztetünk meg

Kiejtésük időtertama szerint a mássalhangzók is lehetnek rövidek ill. hosszúak.

A szóelemek (morfémák) fajtái; szerepük a szóalak felépítésében, a szószerkezetek alkotásában

A szóelemek (morfémák): nyelvi jelrendszernek azok az elemei, melyek érzékelhető hangtestből állnak és jelentés fűződik hozzájuk. A morfémákból szerkesztett jelek (szószerkezetek = szintagmák) épülnek fel. A morfémákat jelentésük, alaktani viselkedésük és mondatbeli szerepük szerint szófaji csoportokba soroljuk.

Egy szó lehet:
- a  szókészlet egy tagja → szótári szó
- a mondat egyik építőeleme → szóalak

A mondatban a szóalak nem egyetlen morfémából áll, hanem ezek kapcsolatából.
A szótári szó tehát a nyelv, a szóalak pedig a beszéd egysége.

A morfémákat alaki önállóságuk szerint szokás csoportosítani. Így a morféma lehet:

- szabad morféma: az a szóelem, amelynek önálló alakja és önálló jelentése van, ezért önmagában, más morféma társulása nélkül is megjelenhet a mondatban.

- félszabad morféma: önálló alakú, de járulékos jelentésű szóelem. Jellemzője, hogy önállóan nem fordul elő, csak egy szabad morfémával együtt lehet mondatrész. Alaki önállóságuk és viszonyító jelentésük miatt álszóknak is nevezzük őket. Ilyenek pl. a névelők, a névutók, stb.

- kötött morféma: az a szóelem, amelynek alakja és jelentése is járulékos, csak szabad morfémával együtt fordulhat elő, azzal alkot szóalakot. Ilyenek a toldalékmorfémák: -gat, -ban, -k.

A szóelemek két nagy csoportja:

1. A szótő vagy tőmorféma, amely a szó jelentésének magvát hordozza.

A szótövek típusai:
- az abszolút szótő: az a nyelvi jel, amely tovább már nem bontható
- a relatív szótő: az a nyelvi jel, amely akkor marad, ha egy szóból eltávolítjuk a szóvégi toldalékot.

2. A toldalékmorféma, amely a mondatban önállóan nem fordul elő; feladata a jelentésváltoztatás, jelentésmódosítás vagy a mondatbeli viszonyok jelölése.

a.) A toldalékok első helyén, közvetlenül a szótő után a képzők állnak.

Képzők szerepe:
- új jelentésű szótári szót hozhatnak létre
- megváltoztathatják a szó szófaját és ezzel mondatbeli szerepét.

Képzőkhöz kapcsolódhat újabb képző. Rendszerint nem zárják le a szóalakot, hanem új szótövet hoznak létre. Előttük jelek és ragok nem állhatnak, utánuk azonban igen.

b.) A jelek a képzők után és a rag előtt helyezkednek el. Nem hoznak létre új szótári szót, nem változtatják meg a mondatbeli szerepét sem, de egy-egy nyelvtani jelentésmozzanattal gazdagítják a szótőben kifejezett jelentéstartalmat, és hangsúlyozzák a szó szófaji jellegét.
Egynél több is járulhat a tőhöz, de utánuk csak ragok következhetnek.

c.) A ragok a szóalak zárómorfémái, nem követheti őket más morféma, és egy ragnál többet nem tartalmazhat egy szóalak sem.
Meghatározzák a szóalak mondatbeli szerepét.

Egy szó általános modellje:

(igekötő) + szótő + képző + jel + rag

A beszéd egyik legfőbb jellemzője, hogy a hangokat nem elszigetelten, hanem egy összefüggő folyamat részeként mondjuk és halljuk. A folyamatos beszédben ez egymás mellé kerülő hangok különböző módon befolyásolják egymást.

A magánhangzók egymásra hatásának törvényszerűségei:

A hangrend:

A magyar szavakban előforduló magas és mély magánhangzók szabályos elrendeződését hangrendnek nevezzük. A hangrend a finnugor nyelvek jellemző sajátossága. Az eredeti és egyszerű szavainkban csak magas vagy csak mély magánhangzók fordulnak elő, azaz

–  magas hangrendűek: férfi, feleség, lélek, fenyő, gyökér, nevet, első stb.

–  mély hangrendűek: homlok, anya, magyar, tavasz, orom, olvas, három stb.

–  vegyes hangrendű szavak magas és mély magánhangzók is tartalmaznak.

A vegyes hangrendű szavaink többsége

–  idegen eredetű (tinta, kréta, kávé, rádió stb.) vagy

–  összetétellel vált vegyes hangrendűvé (színház, munkagép, gépgyár, hangtörvény stb.)

A hangrend törvénye az összetett szavakra nem vonatkozik.

A magánhangzó-illeszkedés

A hangrend törvényszerűsége a szavak tőalakjához járuló végződésekre (képző, jel, rag) is vonatkozik:

–  a magas hangrendű szavakhoz magas hangrendű (hegyen),

–  a mély hangrendűhöz mély hangrendű (olvasnak),

–  a vegyes hangrendűekhez általában mély hangrendű toldalék illeszkedik (világnak).

Az összetett szavak az utótag hangrendjének megfelelően kapnak toldalékot (Tündérországban).

A mássalhangzók egymásra hatásának törvényszerűségei:

>    Hasonulásról beszélünk, ha egy szóban (esetleg szavak határán) az egymás melletti mássalhangzók közül az egyiknek a kiejtése a másik hatására megváltozik, a másikhoz hasonló lesz, hozzá hasonul. A hasonulásnak két fő fajtáját különböztetjük meg: a részleges és a teljes hasonulást.

1. Részleges a hasonulás, ha két egymás mellett álló mássalhangzó közül az első egy eltérő vonásában, tehát részben (részlegesen) hasonlóvá válik a másodikhoz. A részleges hasonulás csak a kiejtésben érvényesül, írásban nem jelöljük.

     -  zöngésség szerinti részleges hasonulás (a hangszalagok működése változik): a második hang zöngéssé (vasban) vagy zöngétlenné (tűzhet) teszi az előtte állót.

     -  a képzés helye szerint részleges hasonulás: az –n hang képzésének helye változik meg, ha utána ajakhang (b, p, m) következik (azonban, színpad).

2. Teljes hasonulás. Két egymás mellé kerülő különböző képzésű mássalhangzó teljesen hasonlóvá, azonossá válik. Fő típusai:

      -  mássalhangzó + .-val, -vel, -vá, -vé (kézzel, karddal naggyá, széppé)

      -  s, sz, z, d végű igék + j (végezzünk, eddzék)

      -  ez, az mutató névmás + határozórag v. képző (ebben, annak, akkora, efféle)

Többnyire írásban jelölt, de lehet írásban jelöletlen is:

◦ írásban jelölt: a kiejtés elve érvényesül (naggyá, végezzünk, ebben, akkora)

◦ írásban jelöletlen: a szóelemzés elve érvényesül (anyja, beszélj, egészség)

>   Összeolvadás. Két különböző képzésű (többféle képzési mozzanatban eltérő) mássalhangzó a kiejtésben egy harmadik hosszú hanggá olvad össze. (Írásban általában nem jelöljük.)

Írásban:     ejtésben:

T+sz      >      cc        pl.: metsz >  mecc

N+j        >      nny      pl.: kenjük > kennyük

>   Rövidülés. A rövid mássalhangzó szomszédságában (előtte vagy utána) levő hosszú mássalhangzót röviden ejtjük.

Írásban:            ejtésben:

Otthon          >     othon

Mondd meg    >     mond meg

>    Hangkivetés. Ha a szó belsejében (esetleg szavak határán) kettőnél több mássalhangzó torlódik össze, akkor a hangcsoport középső tagja (különösen, ha az d vagy v) az ejtésben kiesik (mondta, küldte, rajzszeg, mondd meg stb.).

Néha írásban is jelöljük: bólingat és a tekinget.

A szókincsbővülés, a szóalkotás lehetőségei; a szóalkotás ritkább módjai

Egy nyelvközösség alapverően két módon szokott nevet adni egy-egy új dolognak és jelenségnek: szókölcsönzéssel vagy belső erőből. (Belső erőből: teremt, azaz előzmény nélkül hoz létre új hangsort, vagy alkot, azaz már meglévő elemek felhasználásával alkot szavakat)

A szóteremtés legősibb, de ma is elevenen élő módja a hangutánzás és a hangulatfestés.

A hangutánzó szó hangalakja jellegzetes hangokat, zörejeket utánoz (csobog, ciripel, brummog, cincog stb.)

A hangulatfestő szavak cselekvéseket ábrázolnak vagy tulajdonságokat jellemeznek hangzásukkal (biceg, libeg, pipogya, bársonyos stb.)

A szóalkotás leggyakoribb módja

-  a szóképzés: az alapszóhoz képzőt illesztünk, s ilyenkor képzett szó, vagyis származékszó jön létre,

- a szóösszetétel: két szót mint elő és utótagot kapcsolunk össze. Többszörösen összetett szó keletkezik, ha az előtag vagy utótag már maga is összetett szó. Az összetett szó szófaját az utótag szabja meg.

Az előtag és utótag nyelvtani viszonya alapján mellérendelő és alárendelő összetett szavakról beszélünk.

Mellérendelő összetett szavak a következő módon jöhetnek létre:

-         kettőzéssel, vagyis változatlan, esetleg némileg megváltozott szóismétléssel (alig-alig, körös-körül, folyton-folyvást stb.)

-         ikerítéssel, amikor egy-egy szót saját játszi változatával kapcsoljuk össze (cseng-bong, mendemonda, csigabiga, tarkabarka stb.)

-         valódi mellérendelő összetétellel, amikor két önálló jelentésű és alakú szót fűzünk össze (hírnév, búbánat, jön-megy, ázik-fázik stb.)

Alárendelő összetett szavakról beszélünk minden olyan összetétel estében, amikor az előtag mondattani értelemben alá van rendelve az utótagnak. Eszerint megkülönböztetünk:

-         alanyos összetett szavakat (mennydörög)

-         tárgyas összetett szavakat (igazmondó)

-         határozós összetett szavak (színdús)

-         jelzős összetett szavak (drágakő)

Az alárendelő összetett szavak jelöltek vagy jelöletlenek aszerint, hogy tartalmaznak-e olyan ragot, amely megmutatja, milyen mondatrészviszonyt fejez ki az előtag:

–         jelölt: jótáll, hazánkfia stb.,

–         jelöletlen: szénégető, könyvcím stb.

Az alárendelő összetett szavak sajátos csoportját képezik a jelentéssűrítő összetételek. A jelentéssűrítő összetételek csak többszavas szerkezettel értelmezhetők, szószerkezetileg nem elemezhetők; az összetétel két tagja között meghatározhatatlan viszony van. (vámvizsgálat, hófehér.)

A szóalkotásnak vannak ritkábban alkalmazott módjai is. Ilyenek:

Mozaikszó-alkotás: a többszavas nevek elemeinek kezdőbetűiből betűszók alakulnak ki (BKV, MTI, gmk stb.).

Rövid vagy rövidített szavakból, szó eleji betűcsoportokból jönnek létre a szóösszevonások (Kermi, trafó stb.)

Szóhasadásról beszélünk, ha egy szónak két alakváltozata él, s ezeknek a változatoknak a jelentése is elkülönült az idők folyamán (nevel és növel, család és cseléd)

Szóvegyülésről akkor beszélünk, ha két rokon jelentésű szó hangalakjának keveredésével jön létre új szó (csokor és bokréta > csokréta)

Az elvonás az a mód, amikor egy szóból egy addig nem létező alapszót vonunk el (kapál > kapa; vádol > vád; képviselő > képvisel stb.)

A mondat fogalma; jellemző sajátosságai

A MONDAT a beszéd és az írás legkisebb egysége; rendszerint nem önmagában áll, hanem egy nagyobb egységnek, a szövegnek láncszemnyi részeként. Minimális közlemény, amely a kommunikációs folyamatot egy közlésmozzanattal (tájékoztató, felhívó vagy kifejező szereppel) építi tovább. Ez a tény erősen befolyásolja az egyes mondat tartalmát és szerkesztettségét.

A mondat egy adott közlésfolyamatban kapcsolatot teremt a beszélő, a hallgató és a valóság között. A mondatban kifejeződik a beszélőnek a valósághoz való viszonya és abbéli szándéka, hogy a beszédével valamilyen hatást akar tenni a hallgatóra.

A mondatokban a kifejeződő tartalom és a beszélő szándéka együtt jelenik meg:

–         a tartalom: a mondatot alkotó nyelvi jelek jelentésének összessége + az egyéni nyelvhasználatból eredő másodlagos jelentés.

–         a szándék az, amit a beszélő a mondat megalkotásával meg akar valósítani (pl. tájékoztat, felhív, érzel­met fejez ki; kér, visszautasít stb.)

–         a szándékolt hatás: a hallgató befolyásolására is törekszik a beszélő (elgondolkodtatja, cselekvésre ösz­tönzi stb.)

A mondat lényeges (de nem kötelező) tulajdonsága a szerkesztettsége: a nyelvi eszközök összekapcsolása a nyelv szabályainak és a beszédhelyzetnek megfelelően. A mondatokat a szavak összefűzésével alkotjuk, de vannak egy szóból álló mondatok is.

A mondatokat a beszélő szándéka, valamint minőségük és szerkezetük szerint osztályozzuk.

1.  A beszélőnek a valósághoz való viszonya és a beszélő szándéka, a mondanivalója erősen hat a mondatok nyelvi megformálásának módjára. Az ezen alapuló eltérő kifejezésmód a modalitás. A modalitás szerint a mondat lehet:

–         kijelentő (nyugodt hangú közlés)

–         felkiáltó (emeltebb hangú, érzelmet is kifejező közlés)

–         kérdő (eldöntendő kérdés vagy kiegészítendő kérdés)

–         felszólító (határozott kívánság, akarat, parancs)

–         óhajtó (kevésbé határozott kívánság, vágy)

2.  A mondat logikai minősége szerinti osztályozás a mondatokat két csoportba, az állító és a tagadó mondatok csoportjába sorolja. Mindkét csoport tartalma lehet: közlés, kérdés vagy kívánság. A tagadó felszólító mondatot tiltó mondatnak nevezzük.

A magyar nyelv sajátossága a kétszeres vagy többszörös tagadás. A tagadó mondatban a tagadószón (tagadó igén) kívül tagadó névmás (senki, semmi) vagy tagadó határozószó (sehol, soha, semmikor, stb.) is előfordul - ezzel nyomatékos tagadást fejezünk ki. (Nem hazudtam. Soha nem hazudtam. Soha sehol senkinek sem hazudtam.)

3.  A mondatok szerkezet szerinti csoportosítása:

MONDAT:

-  TAGOLATLAN

-  TAGOLT:  -  HIÁNYOS

                 -  TELJES:

                       -   EGYSZERŰ: - tő

                                             - bővített

                       -   ÖSSZETETT: 

                              -  ALÁRENDELŐ: -  állítmányi

                                                      -  alanyi

                                                      -  tárgyi

                                                      -  határozói              

                                                      -  jelzői

                                         Sajátos jelentéstartalmú:

                                                       -  feltételes (ha)

                                                       -  hasonlító (mint)

                                                       -  megengedő (bár)

                                                       -  következményes (úgy…, hogy)

                              -  MELLÉRENDELŐ:  -  kapcsolatos

                                                          -  ellentétes

                                                          -  választó

                                                          -  magyarázó

                                                          -  következtető

                           -   TÖBBSZÖRÖSEN ÖSSZETETT

A tagolt teljes mondatokban a mondat legfontosabb részét tartalmazó alany-állítmányi (predikatív) szerkezet nyelvtanilag és szerkezetileg is kifejezett, megszerkesztett: Szép az idő.

A tagolatlan mondatokban az alany-állítmányi rész nincs nyelvileg kifejezve, és nem is egészíthető ki pontosan, de a kommunikációs feladatát (tájékoztatás, kifejezés, felhívás) a tagolatlan mondat is betölti, mert az adott helyzetben kiegészítődik. (Ilyenek az indulatszók, felkiáltások, megszólítások, vezényszavak stb.)

A tagolt mondatok gyakran hiányos szerkezetűek, azaz a két fő mondatrész egyike vagy mindkettő hiányzik.

Az egyszerű mondat szerkezetileg lehet tő- és bővített mondat.

Az összetett mondatban egynél több alanyi-állítmányi szerkezet van; bonyolultabb valóságviszonyokat ábrázol.

A mondatok – mint nyelvi elemekből szerkesztett egységek – mondatrészekből épülnek fel. Ezek: az alany, az állítmány, a tárgy, a határozók és a jelzők.

A mondatrészek a mondatokban szerkezeteket, vagyis szintagmákat alkotnak. A legtöbb mondat szerkezetek szövedéke. Ezeket a szövedékeket viszonyító eszközök: ragok, névutók, névelők, kötőszók tartják össze. A mondatbeli szerkezetek különböző fajtájúak.

A mondat pillérei: az állítmány és az alany, szorosan összekapcsolódnak, szerkezetüket HOZZÁRENDELŐ SZERKEZETnek nevezzük. A két fő mondatreszt számban és személyben egyeztetni kell. Az alanyi és állítmányi szintagma mindig a mondat legfelső szintjén helyezkedik el.

Az állítmány bővítményei: a tárgy és a határozók. Ezek a bővítmények az állítmánnyal képeznek szintagmát (szerkezetet). Az állítmányt alaptagnak, a tárgyat vagy határozót meghatározó tagnak (determináns) nevezzük. A tárgy és a határozó a mondat következő szintjén, a második szinten helyezkednek el, s miután az állítmánynak bővítményei, alárendeltjei – azzal ALÁRENDELŐ SZERKEZETet alkotnak. Az alanynak is lehetnek bővítményei (pl.: jelző), amelyekkel az alany mint alaptag képez alárendelő szerkezetet.

Előfordul, hogy ugyanahhoz az alaptaghoz több azonos mondatrész kapcsolódik, mint meghatározó tag (az állítmánynak több tárgya vagy határozója van), ezek a mondat azonos szintjén elhelyezkedő azonos, felsorolást tartalmazó mondatrészek MELLÉRENDELŐ SZERKEZETek (tejet, vajat, sajtot vettek) vagy közömbös viszonyban lévő különböző határozós szerkezetek. Mellérendelő szerkezet az alany-állítmányi szintagmában (a hozzárendelő szintagmában) is előfordul, hiszen egy mondaton belül több alany is tartozhat ugyanahhoz az állítmányhoz, vagy egy alanyra több állítás is vonatkozhat.

Ágrajznak nevezzük azt az ábrát, amellyel a mondatbeli viszonyokat, szerkezeteket ábrázoljuk.

A mondatok többszintesek lehetnek attól függően, hogy a mondat melyik szintjén elhelyezkedő alaptaghoz kapcsolódnak azzal újabb alárendelő szerkezetet létrehozó bővítmények. Mellérendelő szerkezetek a mondat minden szintjén előfordulhatnak.

Az egyszerű mondat bővítményei

A tárgy

A tárgy az a mondatrész, amely kifejezi, hogy a cselekvés mire irányul, vagy mit hoz létre. Kérdése: kit?, mit?, kiket?, miket? + a cselekvést jelentő szó.

Azt a tárgyat, amelyre a cselekvés irányul, iránytárgynak nevezzük. ( Meglátta a várat. Mindenki Őt faggatta.)

Az a tárgy, amelyet a cselekvés létrehoz, eredménytárgy. ( Vadvirágból bokrétát kötött.)

A tárgy legtöbbször a tárgyas igével kifejezett igei állítmány bővítménye, (Az üres kulacsot tarsolyába tolta.), de bármely olyan mondatrésznek lehet tárgya, amely tárgyas igéből képzett igenévvel van kifejezve. (A vezetéket megérinteni tilos!)

A tárgyat főnévvel vagy főnévként használt más névszóval fejezzük ki. (Látom a könyvet. Szépeket mond neki. Kérdezni restell. Sokat beszél.)

A tárgy ragja –t, de az egyes szám 1. és 2. személyű birtokos személyjeles névszó, továbbá az egyes szám 1. és 2. személyű személyes és visszaható névmás ragtalanul is lehet tárgy. (Kérem a könyvem. Add a kezed! Engem keresnek. Szégyellem magam.)

A főnévi igenév mint tárgy sohasem kap ragot. (Elkezdett az eső cseperészni.)

Határozatlan tárgy mellett alanyi, határozott tárgy mellett tárgyas ragozású az igealak.

A határozók

A határozó a cselekvés, történés, létezés helyét, idejét, módféle, állapotféle körülményeit határozza meg.

Határozóink sajátossága a háromirányúság. Ha pl. helyviszonyról van szó, a határozó képes kifejezni, hogy a cselekvés honnan indul ki, hol játszódik le, merre, ill. meddig tart.

A határozó alakja lehet ragos névszó (Hajón megyek Pestre.), névutós névszó (Az üst alatt tűz égett.), határozói igenév (Sietve jött elém.), valóságos határozószó („Óh, a szárnyas idő hirtelen elrepül.”), személyes névmás ragos vagy névutós alakja (Nálam volt a könyved.).

A kettős határozó a cselekvés kiinduló- és végpontjára utal (reggeltől estig).

A határozók fajtái:

1. Helyféle határozók

--helyhatározó [hol? honnan? meddig?] (Magyarországon élek. )

--képes helyhatározó [hol? honnan? meddig?] (Szöget ütött a fejébe a gondolat. )

2.Időféle határozók

--időhatározó [mióta? mikor? meddig?] (Reggel óta nem ettem. Tegnap jöttem. Estig maradok.)

--számhatározó [hányszor?] (Már kétszer győztünk.)

3. Módféle határozók

--módhatározó (arra mutat rá, hogy az alany hogyan végzi a cselekvést)[hogyan?] (Futólag mesélte. Hajladozva szedte az epret.)

--eszközhatározó [kivel? mivel? ki által?] (Szekérrel érkeztek. Barátom révén ismertem meg.)

--fok-és mértékhatározó (a cselekvés intenzitására utal) [mennyire? milyen mértékben?] (Átlagon felül okos. Százszámra volt a gomba.)

--tekintethatározó [mire nézve? milyen értelemben?] (Érzelmileg eltávolodtak. Általában igazad van.)

--körülményhatározó [hogyan?] (A metróépítés kapcsán felmerült, hogy lebontják a házat.)

--okhatározó [miért? mi okból ?] (Betegség miatt hiányoztam.)

--célhatározó [miért? mi célból?] (Gyógyszerért mentem. Menjetek az utcára sírni!)

4. Állapotféle határozók

--állapothatározó (az alanyban vagy a tárgyban megnevezett személy, dolog állapotára utal) [hogyan? milyen állapotban? miként?] (Indulóban vagyunk. Vendégként vagyok itt.)

--társhatározó [kivel? mivel? mivel együtt?] (Cigánnyal, borral, nővel érkezem. )

--eredethatározó [kitől ? mitől? miből?] (Nem lesz kutyából szalonna. )

--eredményhatározó [mivé?] („Béna koldussá ne tégy engem!”)

5. Állandó határozó (Bizonyos igékhez, névszókhoz hagyományosan mindig azonos, szótárilag meghatározott vonzatszerű határozó járul.) [miből? minek?] (Nem tanultam az első kalandból. Rögtön nekiesett a csomagnak.)

6. Egyéb határozók

--részeshatározó (azt a személyt nevezi, meg akinek a javára vagy kárára történik valami) [kinek? minek?] (Pistinek adtam a könyvet. Édesanyám számára tettem el.)

--hasonlító határozó (azt jelöli meg, akihez, amihez hasonlítunk valamit) [kinél? minél?] (Magasabb lettél mindenkinél.)

-- komplex határozók több körülményt együttesen fejeznek ki.(Vendégségbe megyünk. - cél-és helyhatározó).

A jelzők

A jelző megjelöli alaptagjának, a jelzett szónak minőségét, mennyiségét, birtokosát, illetve utólag értelmezheti az alaptagban kifejezettet.

A jelző fajtái:

1. Minőségjelző az alaptagban kifejezett dolog tulajdonságát fejezi ki.

--minősítő jelző [melyik?] (A szorgalmas diák jól felelt a vizsgán.)

--kijelölő jelző [milyen? miféle? mekkora?] (A főmagasságú herceg tréfálkozott.) [melyik? hányadik?] (A kecskeméti követ van itt.)

A minőségjelző általában nem egyeztetett jelzett szavával, nem veszi föl annak ragját, jelét. Kivétel a főnévi mutató névmás (Ennek a fiúnak adtam.) jelzői szerepben.

A minőségjelző szófaja: a leggyakrabban melléknév, melléknévi igenév, melléknévi névmás, főnév, főnévi névmás, sorszámnév.

2. Mennyiségjelző az alaptagban megjelölt dolog mennyiségét fejezi ki.[hány? mennyi?]

A mennyiségjelző szófaja: számnév, számnévi névmás, melléknév (összes foga, arasznyi emberke), mértéket, mennyiséget jelentő főnév (liter bor, kiló kenyér, mázsa szén, üveg sör)

Alakja nem veszi föl a jelzett szó toldalékát, nem egyeztetjük, és megelőzi a jelzett szót.

3. Birtokos jelző az alaptagban megnevezett személy vagy dolog birtokosát fejezi ki.  Az alaptag a birtokszó, a jelző a birtokos szó..[kinek-a…? minek-a…? valamije, valakije?] (Csák Máté földjén; a könyvek tulajdonosa)

Birtokos jelző szófaja: főnév vagy főnévi névmás, vagy főnévi értékben álló más szófaj (Éhe a szónak).

A birtokos jelző rendszerint megelőzi a jelzett szót.(Dózsa népe), de ha a birtokot ki akarjuk emelni, akkor utána is állhat (Selyem felhői sápadt, türkisz égnek…).

A birtokos jelző lehet ragos vagy ragtalan, alaptagja viszont birtokos személyjellel van ellátva (Ez a kettőnk titka.).

A birtokos jelzős szerkezetlánc utolsó tagja általában ragos (A ház udvarának a kerítésoszlopa elkészült.).

A birtokos szerkezet jelzett szaván, a birtokszón mindig jelölve van a szintagmatikus viszony birtokos személyjellel.

4. Az értelmező jelző mindig alaptagja - az értelmezett szó - után áll, vele számban, viszonyrag, birtokjel és névutó tekintetében is megegyezik. Az értelmező jelző utólag értelmezi a jelzett szóban megjelölt dolgot.

Tartalmi szempontból minőség-, mennyiség-, illetve birtokos jelzőnek felel meg, ilyenné át is alakítható.

--minőségjelzőnek megfeleltethető értelmező (Láttam két nagy szemét, bogárzót.)

--mennyiségjelzőnek megfelelő értelmező (Vettem húst is, két kilót.)

--birtokos jelzőnek megfelelő értelmező (A csapat, a miénk most jól ált.)

Az értelmezős szerkezetben rendszerint mind az értelmezettre, mind az értelmezőre külön hangsúly esik, az értelmező új hangsúlyszakaszt kezd, és szünet választja el az értelmezett szótól. Írásban ilyenkor vesszőt teszünk az értelmező elé.

A névszók jellemző sajátosságai

A névszók élőlényeket, élettelen tárgyakat vagy elvont dolgokat (főnevek), ezek milyensé­gét (melléknevek) vagy mennyiségét (számnevek) nevezik meg; illetve a főnevet, melléknevet és számnevet alkalmilag helyettesítik (névmások).

A főnév

A főnevek élőlények, élettelen tárgyak vagy elvont dolgok megnevezései. A mondatban minden mondatrész szerepét betölthetik.

Fajtái:

>  A köznevek mindig általánosítás eredményei, tehát általános fogalmat neveznek meg: több hasonló élőlény vagy dolog nevét jelölik.

Típusai:

a.)     egyedi név: hasonló élőlények, tárgyak közös neve (leány, könyv, város stb.)

b.)     gyűjtőnév: több élőlényből vagy dologból álló csoportot nevez meg (nép, közönség, se­reg stb.)

c.)     anyagnév: valamely anyag megnevezése (levegő, vas, cukor stb.)

>  A tulajdonnév egyes élőlényeknek vagy élettelen dolgoknak saját, más élőlényektől vagy dol­goktól megkülönböztető neve. Gyakran nem csupán egy szó, hanem több szóból álló szószerke­zet, amelynek tagjai együtt töltik be ezt a feladatot.

Típusai:

a.)     személynevek (Péter, Petőfi, Nagy Sándor stb.)

b.)     állatnevek (Bodri, Lompos,  stb.)

c.)     földrajzi nevek, csillagnevek (Bükk, Ózd, Fiastyúk stb.)

d.)     intézménynevek (Bródy Imre Műszaki Középiskola, Magyar Tudományos Akadé­mia stb.)

e.)     szellemi, képzőművészeti, zenei alkotások nevei; áru- és márkanevek (A kőszívű ember fiai, Suzuki, Majális, Amodent stb.)

f.)       kitüntetések és díjak neve (Corvin-lánc, Széchenyi-díj, Magyar Köztársaság Nagyke­resztje stb.)

A közneveket kis, a tulajdonneveket nagy kezdőbetűvel írjuk. A tulajdonnevek gyakran köznévi eredetűek (Kovács, Szabó), de tulajdonnév is válhat köznévvé (röntgen, rekamié). A tulaj­donneve­ket néha többes számban is használjuk (Adyk, Petőfik); a lekicsinylő értelemben használt tulajdon­nevet kis kezdőbetűvel és (ha két szóból áll) egybeírjuk (háryjánosok, kisjánosok).

A melléknév

A melléknév valakinek vagy valaminek a tulajdonságát, minőségét jelöli. Az egymással összehasonlított tulajdonságok különböző mértékének, illetve fokának a jelölésére is alkalmas:

–    alapfok (zöld, szép stb.)

–    középfok: két összehasonlított tulajdonság közül a nagyobb mértékűt jelöli (zöldebb, szebb stb.)

–    felsőfok: több összehasonlított tulajdonság közül a legnagyobb mértékűt jelöli (legzöldebb, leg­szebb stb.)

–    ritkán túlzó fokot is használunk (legeslegzöldebb, legeslegszebb stb.)

A melléknév a mondatban többnyire jelző; a jelzett szó előtt ragtalan (új könyvet), értelme­zőként azonban követi a jelzett szót, és felveszi annak toldalékait (könyvet vettem, újat). A mellék­név szemléletesebbé, kifejezőbbé teszi a stílust.

A számnév

A számnév a főnévvel kifejezhető személyek, dolgok mennyiségét, sorrendi helyét, a mennyiség hányadát fejezi ki.

A mondatban rendszerint jelző szerepét tölti be.

Fajtái:

>  a határozott számnév: megszámlálható mennyiséget jelöl. Lehet:

      –  tőszámnév (öt, száz, millió stb.)

      –  sorszámnév (ötödik, ezredik, másod(szülött) stb.)

      -  törtszámnév (harmad, huszad, (tőszámnévi jelzővel: öt nyolcad stb.)

>  a határozatlan számnév megszámlálatlan, hozzávetőleges mennyiséget jelöl: sok, öt-hat, százez­rek stb.

Az egyik leggyakoribb hiba a tőszámnév használata sorszámnév helyett.

A névmások

A névmás a mondatban a helyettesített szófajnak megfelelő mondatrész szerepét tölti be; főnevet, melléknevet és számnevet helyettesíthet.

Fajtái:

>  Csak főnevet helyettesítő névmások:

      –    Személyes névmás (én, te, mi, stb.)

      –    Visszaható névmás (magam, magad, stb.)

      –    Kölcsönös névmás (egymás)

      –    Birtokos névmás (enyém, tieid, stb.)

>  Főnevet, melléknevet és számnevet helyettesítő névmások:

    –    Mutató névmás (főnévi: ez, az, emez, amaz, ugyanez, ugyanaz; melléknévi: ilyen, olyan, emilyen, amolyan, ugyanilyen, ugyanolyan; számnévi: ennyi, annyi, emennyi, amannyi, ugyanennyi, ugyanannyi)

      –    Kérdő névmás (főnévi: ki? mi?; melléknévi: milyen? mekkora?; számnévi: mennyi? hány? hányadik?)

      –    Vonatkozó névmás (főnévi: aki, ami; melléknévi: amilyen, amekkora; számnévi: amennyi, ahány, ahányadik)

      –    Határozatlan névmás (főnévi: valaki, némelyik; melléknévi: valamilyen, némi; szám­névi: valahány, egypár)

     –    Általános névmás (főnévi: akárki, senki, semmi; melléknévi: akármilyen, akármek­kora; számnévi: akárhány, akármennyi, akárhányadik)

>  A személyes névmást csak hangsúlyos helyzetben tesszük ki: az én barátom, a te kutyád stb.

>  Az igei személyragok a magyar nyelvben pontosan megjelölik a személyt is, ezért a szemé­lyes névmást csak akkor használjuk, ha külön hangsúlyt kap: én mondtam, te is ott voltál stb.

>  A mutató névmás használatakor hiba az eztet, aztat szóalak használata; felesleges a tárgyrag kettőzése.

>  A vonatkozó névmás kialakulása: az + ki > a’ki > aki. A rövidebb alakok különösen a régi ma­gyar irodalmi nyelvben és a közmondásokban gyakoriak: Ki mint vet, úgy arat.

>  Az aki vonatkozó névmás személyre utal, az amely már megnevezett dologra, az ami pedig még meg nem nevezett dologra vonatkozik.

A szöveg fogalma, a szöveg ismertető jegyei; szerepe az írott és a szóbeli közlésben

A kommunikáció létformája a szöveg. Megvalósítja a beszélő és a hallgató közötti kommunikációs kapcsolatot: a teljesség és lezártság érzését keltve jeleníti meg a beszélő gondolatát.

A SZÖVEG: a legmagasabb szintű nyelvi egység; egymással összefüggő mondatok sorából tudatosan szerkesztett egész. Alapvető meghatározója: a szövegösszefüggés és a beszédhelyzet.

Tartalma: mindig valamilyen közlemény; szerepe minden esetben valamilyen üzenet közvetítése (tájékoztatás; a hallgató befolyásolása, személyes tartalom kifejezése).

Terjedelme: egy mondattól a végtelen hosszú szövegig. Mindig az adott téma és a körülmények döntik el az adott szöveg terjedelmét. (Például: Fűre lépni tilos! Egy mondat, de szöveg. Kommunikációs kapcsolatot valósít meg: a jelzésadó befolyásolja partnert, a kommunikációs kapcsolatot lezárja /nem kér véleményt, feltételezi a tiltás nyomán megvalósuló cselekvést/, miközben a lezárással a közlés teljessége is megvalósul.)

Megformáltsága nélkülözhetetlen követelmény (kerekség, lezártság). A szöveg a jobb áttekinthetőség és értelmezhetőség érdekében kisebb egységekre tagolódik: mondatokra, gyakran bekezdésekre is; a hosszabb szövegek fejezetekre stb. Az egyes részek, elemek összetartozását kohéziónak nevezzük.

A globális (átfogó) kohézió: a szövegösszetartó erő a szöveg egészére vagy nagyobb részére, jelentésbeli egységére vonatkozik. Ebben fő meghatározó elem a téma és a témahálózat (a kulcsszavak, a mű egészére vonatkozó előre- és visszautalások, az ismétlődések). Egy-egy bekezdés váza a témára vonatkozó egyértelmű tételmondat.

A lineáris kohézió (egyenes vonalú, egymást követő): a kisebb szövegelemek belső összefüggését, a szövegben való folyamatos előrehaladást jelenti. Az alkotóelemek belső összefüggését, a szövegben való folyamatos előrehaladást jelenti. Alkotóelemei: a grammatikai kapcsolóelemek – kötőszók, rámutató szók (névmások, határozószók), egyéb nyelvtani viszonyító elemek (személyrag, személyjel). A szöveg két alapformája: az élőbeszéd és az írás.

AZ ÉLŐBESZÉD meghatározó „eszköze” a hang, mely időbeli akusztikus jelenség. Hatóköre szűkebb, mint az írott szövegé: pillanatnyi és helyhez kötött. Sokkal személyesebb jellegű, inkább ösztönös, mint tudatos gondolkodás eredménye, ami azt eredményezi, hogy kevésbé megszerkesztett, olykor pongyolább, darabosabb.

AZ ÍROTT SZÖVEG meghatározó nyelvi eleme a betű. Térbeli, vizuális jelenség; időben és térben kevésbé korlátozott, ezáltal sokkal személytelenebb jellegű. A tágabb időbeli határok lehetővé teszik a megfontoltabb, tudatosabb gondolkodást, ezért egy írott szöveget mindig bonyolultabb, de ugyanakkor szabályosabb, szabatosabb, tömörebb szerkesztésmód jellemez mint egy élőbeszédet.

A szövegösszefüggés nyelvtani és jelentésbeli mutatói

A kommunikáció létformája a szöveg. Megvalósítja a beszélő és a hallgató közötti kommunikációs kapcsolatot; a teljesség és lezártság érzését keltve jeleníti meg a beszélő gondolatát.

A szöveg, az akaratot, gondolatot, érzelmet, szándékot közlő megnyilatkozás:

–  a nyelv és a beszéd legnagyobb egysége,

–  azonos témára vonatkozó mondatok láncolata;

–  a kommunikációs kapcsolat lezárt, teljes egysége.

A szöveg nem azonos a mondatok véletlenszerű halmazával; a szöveg mondatai tartalmilag és szerkezetileg egységet alkotnak, azaz a szöveg szerkesztmény.

A szöveg mondatainak összetartozását, láncszerű összekapcsolódását a szövegösszetartó erő (kohézió) biztosítja.

A szövegösszetartó erőt (kohéziót) a szövegösszefüggés (kontextus) három síkja adja:

1.  nyelvtani (grammatikai) összekapcsoltság

2.  jelentésbeli kapcsolatok

3.  a nyelven kívüli, valósághoz (szituációhoz) kapcsolódó elemek

A szövegösszetartó erő hatósugara:

-  a szöveg egészének vagy nagyobb részének egységét teremti meg az átfogó, a globális kohézió a tartalmi- jelentésbeli kapcsolóelemekkel;

-  a kisebb szövegelemek belső összefüggését, a szövegben való folyamatos előrehaladást a lineáris kohézió a grammatikai kapcsolóelemekkel.

A szöveg tulajdonképpen: szerkezetek szerkezete. A bekezdések belső szerkezete, elrendeződése adja a szöveg mikroszerkezetét. A mikroszövegek szerveződéséből jön létre a szöveg makroszerkezete (a jelentésbeli kapcsolatok segítségével); azt a következő szövegegységek alkotják: bevezetés – főrész (vagy kifejtő rész) – befejezés.

A szövegösszefüggés nyelvtani (grammatikai) kapcsolóelemei:

1. A határozott névelő. (Pontosan utal a már előbb megnevezett dologra, jelenségre, fogalomra.)

2. A kötőszók. (A mondategységeket /tagmondatokat/ egymáshoz viszonyítják, és a mondategészet a szövegbe bekapcsolják.)

3. A névmások. (Többféle nyelvtani szereppel rendelkeznek. A névmás más névszókat helyettesítő szó, elvont jelentése van, csak a szövegkörnyezetben kapja meg aktuális jelentését. Helyettesítő, tömörítő forma, segítségével elkerülhetjük a szóismétlést.)

4. Ragok és jelek rendszere. (Mondattá fűzik a szavakat, meghatározzák a szavak mondatbeli szerepét, eszközei az egyeztetésnek /pl.: alany – állítmány egyeztetése/).

5. A határozószók és a névutók  (szintén utaló és viszonyító feladatot látnak el: Ne úgy csináld, hanem így! – mutatta a kezével.) 

6. A szórend és a mondatfonetikai eszközök, főként a hangsúly.  (A szórenddel és a hangsúllyal kiemelünk valamit, s annak adjuk a főszerepet.)

7. Az új közléselem (réma), és az ismert rész (téma).  (Minden mondatban arányosan jelenik meg; ami az egyik mondatban új elem, az a következő mondatban már ismert részként jelentkezik. Ez a jelenség szintén összefügg a hangsúlyozással – mindig az új elem kap nyomatékot.)

A szövegösszefüggés jelentésbeli kapcsolóelemei:

A szöveget a nyelvtani kapcsolóelemei mellett a közös jelentés, a téma azonossága teszi összefüggővé. A jelentésszintű kapcsolóelemeket az ismétlődés gazdag, bonyolult jelentésbeli rendszere alkotja.

1. Szó és szószerkezet ismétlése jelentéstani szempontból összefogja a szöveget. Az ismétlés jelenthet tartalmi megerősítést, de színezhetik az ismétlést más-más hangulat, érzelmi töltés, illetve egyazon érzés árnyalatai, fokozatai. Ilyen jellegűek a versek refrénjei: "Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!"

2.  Az ismétlés további formái:

    -  részleges ismétlés: "Szép vagy, alföld, legalább nekem szép."

    -  változat: "Elsők, legjobbak, legkiválóbbak mi vagyunk!"

    -  párhuzam: "Itt boruljon rám a szemfödél, itt domborodjék a sír is fölöttem!"

    -  ellentét: "Itt élned, halnod kell."

3.  A rokonértelműség az ismétlés sajátos formája. Az ilyen szavak jelentése azonos vagy csak árnyalati, fokozatbeli eltérésben különböznek, így lehetőséget adnak az unalmasság, az egyhangúság elkerülésére.

4.  A nemfogalom és a fajfogalom felváltó használata (állat - madár - veréb)

5.  A felsorolás összetartó erő lehet, ha a valóságot halmazként értelmezzük, és felsoroljuk a halmaz elemeit. (Ebben az esetben a rész és az egész viszonya a felsorolás alapja.):  "Add ki a jussomat: pénzt, paripát, fegyvert!"

6.  A logikai - tartalmi elrendeződés: a tagmondatok és mindatrészek logikai-tartalmi elrendezése során ok-okozat, általános-konkrét, előzmény-következmény, időrend, figyelem felkeltése-oldása szerkesztési alapszabályokra épülnek fel szövegeink. (Tegnap a magyarórán - mivel nem készültem - egyest kaptam.)

7. Magyarázó - kiegészítő közbevetések is szerepet játszhatnak a jelentésbeli összefüggés megvalósításában; ezeket általában zárójellel, két gondolatjellel vagy két vessző közé téve szerkesztjük be a mondatba.

A nyilvános beszéd, a szónoki beszéd jellemzői, megszólalás felelőssége

A szónoklat tudománya a retorika.

Az előadói stílus a közéleti stílus egyik változata. Önálló stílusréteggé teszi sajátos kommu­nikációs helyzete: mindig nyilvános, ezért sokféleképpen szabályozott, igényes nyelvhasználat és természeténél fogva mindig élőszó.

A szónoki beszéd kifejezésének kétféle értelmezését ismerjük:

–  szűkebb értelemben: nagyobb hallgatóság számára készült, élőszóban elmondott prózai műfaj. Ilyenek: pl. a politikai, törvényszéki, ünnepi, egyházi beszédek.

–  tágabb értelemben: minden olyan beszéd, amelyek az ember társadalmi életének gyakorlata alakított ki, és amelyre a beszélő ember előre felkészül, amelynek meghatározott formája és szerkezete van.

A szónoki beszéd célja kettős: meggyőzés és cselekvésre buzdítás. A szónoki beszéd ha­tása, azaz az általa létrehozott gondolati és lélektani folyamat annál dinamikusabb, minél jobban gyönyörködtet a beszéd, minél szebb a nyelvezete, ha logikai felépítése tiszta, világos; előadás­módja kellemes, meggyőző.

Az előadói stílusréteg legfontosabb műfajai: a tárgyalás, a hozzászólás, a felszólalás, az előadás, az alkalmi ünnepi beszéd, de ide tartozik a vitában való részvétel is.

A beszédírás szakaszai:

>  A legelső feladat az anyaggyűjtés. Ezalatt a szerző meghatározza beszéde tárgyát, összegyűjti és kiválogatja hozzá a legfontosabb, legmegfelelőbb tényeket, adatokat, forrásmunkákat, idé­zeteket. Az anyaggyűjtéshez belső és külső források állnak rendelkezésre. Belső források: a szónok saját tapasztalata (önkéntelen tapasztalás, tudatos tapasztalás, megfigyelés, kísérlet); külső források: mások tapasztalata (írásos források, élőszavas források). Minden felhaszná­landó anyagot ellenőrizni kell! (Nem kötelező minden egybegyűjtött adatot felhasználnunk.)

>  Az anyaggyűjtést követi a dolgozat vázlatszerű megszerkesztése a következő szempontok figye­lembevételével:

     A szónoki beszéd bevezetése három részből áll:

        -    a hallgatók jóindulatának megnyerése,

        -    a téma kitűzése,

        -    a tárgyalás menetének megjelölése.

     A tárgyalásnak két fő része van:

        -    az első részben a szónok elbeszéli az előzményeket, tájékoztatja a hallgatókat,

        -    a második rész a bizonyítás, amelyben az ellenfél érveit cáfolja, és saját mondanivaló­ját kifejti.

    A befejezés

        -    első szakasza a mondanivaló lényegét foglalja össze,

        -    a második szakasz az érzelmeket indítja meg,

        -    a harmadik pedig az értelmi és érzelmi momentumok együttesével a hallgatókat tettre buzdítja.

>    Az elkészített és átgondolt vázlat alapján a szónoki beszéd készre szerkesztése. A szavak és kifejezések megválasztásának legfőbb szempontja, hogy a hallgató első hallásra megértse a mondanivalót. Elengedhetetlen a világos, arányos, előrehaladó szerkezet; vagyis a jó követhe­tőség és érdeklődést felkeltő hatás. Fontos az erős tagolás, a gyakoribb vissza- és előreutalás, ismétlés.

>    A megszerkesztett szónoklat stilisztikai csiszolása, finomítása. A szónoklat többnyire hangos előadást feltételez. A jó hangzás feltételei: a tiszta, szép kiejtés, a hanglejtés, hangsúlyozás elevensége, árnyaltsága, a tempónak és a szünetnek tudatos használata

A szónokká válás előfeltétele: a tehetség, a tudás és a gyakorlat.

Az igazi szónok tudatában van és minden megnyilvánuláskor érzi a megszólalás felelőssé­gét, a kimondott szó hatalmát, de veszélyét is.

Az érvelés és a cáfolás; a vita és a vitakultúra

Az emberek társadalmi helyüket, szerepüket rendszerint véleményükkel határozzák meg. Véleménymondásuk többnyire társadalmi szerepük kijelölése is. A véleményformálás rendszerint retorikus szöveggel történik. A retorikus szöveg célja a hatáskeltés és a meggyőzés.

Mások meggyőzéséhez, véleményünk elfogadtatásához érveket használunk.

Az érv: olyan megállapítás vagy körülmény, amellyel véleményünk igazságát kívánjuk bizonyítani.

Az érvelő szöveg legfontosabb része a bizonyítás.

Aki bizonyít – az okoskodik; azaz okoskodó összefüggést keres a saját állítása, és egy másik állítás között, amelynek igazsága már bizonyított. A bizonyítás tehát azt jelenti, hogy valamely állítás igazságát más, kétségbe nem vont vagy már bizonyított tétel igazságából levezetjük. A bizonyításban fejtjük ki saját álláspontunkat, véleményünket; ezeket érvekkel támasztjuk alá.

Az érvek tehát okoskodás által létrejövő állítások.

A meggyőzés fontos eleme a velünk ellentétes vélemények ismertetése és azok cáfolata. A cáfolatban is alkalmazzuk az érvelés logikai módszereit.

Alapformájában a bizonyító érv három elemből áll: tétel, bizonyíték, a tétel és a bizonyíték összekapcsolása (konklúzió)

A tétel olyan megállapítás, amely valamilyen következtetést fogalmaz meg.

Ennek előzményét, magyarázatát tartalmazza a bizonyíték.

A tételt és a bizonyítékot kapcsolja össze logikusan a harmadik elem, a konklúzió.

Az ilyen érvet háromtagú érvnek nevezzük.

Ha a harmadik elem magától értetődő, akkor kihagyható, és ilyenkor kéttagú, rövidített érvről beszélünk.

Az érvelés egyik módszere az indukció, amikor tényekből és bizonyítékokból vonunk le általános következtetést, vagyis az egyestől jutunk el az általánosig.

Az érvelés másik módszere a dedukció, amikor először megfogalmazunk egy általános tételt – premisszát -, s ebből következtetést vonunk le az egyes esetekre. (Konklúzió)

Ennek klasszikus formája a szillogizmus. (Minden ember halandó. Szokratész ember. Tehát Szokratész halandó.)

A premissza és a konklúzió együttesét nevezzük argumentációnak (érvelésnek).

A cáfolat tulajdonképpen kritika. A kritika szó eredeti jelentése: szétválasztás. Az ellenfél érvelésében szét kell választani a fontosat és a kevésbé lényegeset, a helyest és a helytelent. A cáfolat feladata nem az, hogy megsemmisítse az ellenfelet, hanem az, hogy a hallgatóságnak bemutassa, melyek az ellenfél érvelésének hibás pontjai, és mennyiben erősebbek a saját érveink.

A cáfolás (ellenvetés) lehetőségei:

- kisebbítés: ellenfelünk kifogásait leszállítjuk, ezzel erejét csökkentjük,

- kételkedés: a felhozottak hitelességében való bizalmatlanság,

- tagadás: az ellenvetés vagy vád egyenes visszautasítása,

- viszontellenvetés, visszafordítás: ha az emelt vádat visszafordítjuk a támadóra,

- rámutatás: az ellenfél okfejtésének helytelen voltára való figyelmeztetés,

- a gúny, az irónia és az élc könnyedebbé teszi az érvelést; túlzott használata azonban ellenszenvessé is teheti az érvelőt!

Mindig meggyőzőbb, ha gondolatainkat építően, és nem támadóan adjuk elő. Soha ne támadjuk az ellenfél személyét, mindig csak az érveivel vitatkozzunk! A személyes támadás mindig hitelteleníti az érvelőt, és azt a hatást kelti, hogy nincsenek érvei.

Az érvelés egyik sajátságos formája a reklám és a politikai propaganda.

A reklám alapvető feladata tájékoztatni a vásárlót a termékről és rávenni arra, hogy az adott terméket válassza. A reklám szó latin eredeti jelentése: ”hangoskodás, kiáltás”.

A reklám befogadója nincs tisztában azzal, hogy vágya szimbólumával, és nem annak beteljesülésével találkozik; amikor a reklám hatására vásárol, tulajdonképpen egy „sugallt életérzést” vásárol meg.

A politikai propaganda eszméket vagy elméleteket terjeszt, és igen gyakran illúziókat próbál eladni. Az egyik leggyakoribb illúzió, hogy az összetett problémákra léteznek egyszerű megoldások.

A szavak csoportosítása alakjuk és jelentésük alapján

A nyelvi jelben a hangalak és a jelentés kapcsolata általában önkényes és szokásszerű, azaz megállapodáson alapul. Kivételt képeznek a hangutánzó és a hangulatfestő szavak, mert alakjuk és jelentésük között a kapcsolat szükségszerű és okszerű; a hangalakjukból következtetni lehet a jelentésükre.

A hangutánzó szó hangalakja jellegzetes hangokat, zörejeket utánoz (csobog, ciripel, brummog, cincog stb.)

A hangulatfestő szavak cselekvéseket ábrázolnak vagy tulajdonságokat jellemeznek hangzásukkal (biceg, libeg, pipogya, bársonyos stb.)

A hangalak és a jelentés viszonya alapján a szavak lehetnek:

• egyjelentésűek: ha a hangalakhoz egyetlen jelentés kapcsolódik (fém, műanyag, hétfő stb.)

• többjelentésűek: a hangalakhoz többféle jelentés fűződik. Ezek közül az egyik az eredeti, az alapjelentés, a többi a később kialakult, de vele összefüggő (jelentésbeli hasonlóságon vagy érintkezésen alapuló) másodlagos stb. jelentés (csiga, toll, levél stb.)

• azonos alakúak (homonimák): a hangalak véletlenül azonos, a jelentés teljesen más, és az eltérő jelentések között nincs semmiféle összefüggés (ég, vár, terem stb.)

• rokon értelműek (szinonimák). az eltérő hangalakok azonos jelentést fejeznek ki. A jelentésbeli azonosságot mutató szavak sem cserélhetők fel bármikor; az adott beszédhelyzet hol az egyik, hol a másik alakot követeli meg

• többalakúak: a nyelvi jel egy jelentést több alakváltozattal is kifejezhet. Ezek lehetnek : tőszavak (csepp-csöpp; lány-leány) és toldalékos formák (kérd-kérjed; fogódzik-fogódzkodik)

• hasonló alakúak: a szavaknak csak a hangzása hasonló, a hangalakjuk és a jelentésük eltérő; semmiféle kapcsolat nincs közöttük, ezért nem szabad összekeverni őket (egyelőre-egyenlőre; fáradság-fáradtság)

A szó hangalakja nemcsak jelentést hordoz, hanem sajátos hangulatot is kelthet: az atya szó például ünnepélyesebb régies hatású, az apa köznapibb, az apuka pedig bizalmas jellegű – nem mindegy tehát, hogy mikor melyiket használjuk, mindig a beszédhelyzetben választjuk ki azt, amelyiket megfelelőnek ítéljük.

A hangalak és a jelentés viszonya alapján a toldalékok is hasonló módon csoportosíthatók.

A képszerűség stíluseszközei és hatásuk a művészi nyelvhasználatban

A szépirodalom egy olyan sajátságos kommunikáció, amelyben a mindennapi nyelvhasználati módtól a művész eltér; tudatosan átlépi a köznyelvi beszéd megszokott szabályait, kötöttségeit. A szépirodalmi szöveg megértése ezért mindig több szellemi energiát igényel.

A szépirodalmi vagy művészi stílust írónemzedékek sora teremtette meg. Ez a stílusréteg a legváltozatosabb, leggazdagabb, s ez tükrözi a legtöbb egyéni sajátosságot. Alapja a mindennapokban használt nyelv; felhasználja a nyelv valamennyi elemét, s a többi stílusréteg eszközeit is. Min­den más nyelvhasználati módtól eltér: tudatosabb, mélyebb és több értelmű. Jellemzője a művészi hatásra való törekvés, döntőek benne az esztétikai elemek.

A művészi nyelvhasználat szerteágazó eljárásait két alapvető törekvés jellemzi: a képszerűség és a feszültkeltés valamint a feszültségoldás.

A képszerűség a szemléletesség és hatásosság nyelvi eszköze. Tágabb értelemben érzékletességet, szűkebb értelemben képes beszédet jelent, és a nyelvi elemek átvitt értelmű használatán alapszik.

A képszerű kifejezés legalapvetőbb eszköze a szókép (idegen szóval: trópus), amely egy fogalom, jelenség nevének átvitele egy másik fogalomra, jelenségre a köztük fennálló valamilyen kapcsolat alapján.

A leggyakrabban előforduló szókép a metafora, amely két fogalom külső vagy belső hasonlóságán, hangulati egyezésén alapul. A metafora alakja szerint lehet egytagú (ilyenkor csak a kép jelenik meg: Galambom, Rózsám) és teljes (jelen van a fogalmi és a képi sík is: Hálót fon az est, a nagy barna pók); az azonosító elem szófaja szerint igei, főnévi és melléknévi.

A metaforából származó szóképek:

-   Szinesztézia: valamelyik érzékterülethez tartozó jelenséget egy másik érzékterülethez tartozó jelenséggel társít (lila dal, éles hang, stb.)

-   Megszemélyesítés: élettelen dolgoknak élőre jellemző cselekvéssel, érzéssel, tulajdonsággal való felruházása (fürdik a holdvilág)

-   Allegória: hosszabb gondolatsoron, esetleg egész művön keresztülvitt, mozzanatról-mozzanatra megvilágított metafora, illetve megszemélyesítés; azaz egy képnek egész történetté való kiszélesítése.

-   Szimbólum: valamely gondolati tartalom (eszme, érzés, elvont fogalom vagy egész gondolatsor, stb.) jelképe, érzéki jele, mely nemcsak helyettesíti a kifejezendő gondolattartalmat, hanem vele kapcsolatban egész gondolatsort, különböző érzéseket, hangulatokat, bonyolult lelki tartalmakat képes felidézni (karikagyűrű, címer, zászló, virág, stb.)

A szóképek másik fő kategóriája a metonímia, mely olyan szókép, amely két fogalom közti térbeli, időbeli, anyagbeli érintkezésen vagy ok-okozati kapcsolaton alapul.

A metonímia egyik jelentős fajtájaként különböztetjük meg a szinekdochét, amely faji kapcsolaton alapuló szókép; a nem és a fajta nevének felcserélése (farkas – fenevad).

A szóképekhez kapcsolódó legfontosabb stíluseszköz a hasonlat, mely két különböző, de egymással bizonyos pontban érintkező fogalom egymás mellé állítása abból a célból, hogy az egyiket a vele párhuzamba állított másikkal, illetve a kiemelt közös vonással szemléltesse, elképzeltesse, nyomatékosabbá tegye, vagy segítségével bizonyos hangulatot ébresszen (üvölt, mint a fába szorult féreg, piros, mint a rózsa, stb.)

A szövegen belüli sajátos nyelvi-stilisztikai viszonyokat, a jelentéssel bíró elemek, nyelvi egységek jellegzetes kapcsolódási módját alakzatoknak nevezzük. Az alakzatok szerepe a művészi nyelvhasználatban mindig a feszültségkeltés vagy oldás

Az alakzatok fajtái.

-   Ismétlés: a legegyszerűbb formája egy szó többszöri megismétlése. Sajátságos változata, ha ugyanaz a szó módosult formában ismétlődik: ez a variáció, melynek legismertebb esete a figura etimologica (halálnak halálával halsz). Az ismétlés körébe tartozik a halmozás és a gondolatritmus. A gondolatritmus egyik önálló fajtája a refrén. Az ismétléssel érintkező stílusalakzat a párhuzam és az ellentét.

-   Kihagyás: a várt szavak, szerkezettagok, mondatok kihagyása is stílusalakzat. A kihagyásnak sajátos formái is vannak; ilyen pl. a késleltetés, az utalás vagy célzás és a többértelműség (lásd: balladák)

-   Felcserélés: stílushatása van a szokatlan szórendnek, eltérő mondatrendnek, megszakított szerkesztésnek. Jellegzetes szövegstilisztikai eszközök: a kérdések, a felkiáltások, a megszólítások. A kérdés egy sajátos, művészi változata a költői vagy szónoki kérdés, mely általában kijelentés értékű kérdő mondat.

A beszéd hangzásbeli sajátosságát nagymértékben meghatározza a hangszimbolika, azaz a hangok kiejtésének hangzásbeli jellemzői. A hangszimbolika stílusbeli szerepének jellegzetes megnyilvánulása a rím (sorok utolsó szótagjainak összecsengése) és az alliteráció (szókezdő hangzók összecsengése), de feszültségkeltő hatása van az  áthajlásnak, az enjambementnek (a gondolat nem zárul a verssor végén) is.