MAGYAR NYELV

 

11. évfolyam

 

SZÖVEGTAN ÉS STÍLUS

 

1. Az iskolában használt szövegfajták

 
Az iskolai tanulási folyamat során alkalmazott leggyakoribb szövegfajták a szóbeli feleket és kiselőadás valamint az írásbeli értekezés és az esszé.
Az iskolai feleletekben egy-egy tananyagrész elsajátításáról, a témában való tájékozottságról adunk számot összefüggő szöveg formájában.
A kiselőadás tudatos felkészülést igénylő élőszóbeli szövegfajta: a választott téma kifejtése összegező vagy előremutató, néha mozgósító, figyelem-, érdeklődést felkeltő jelleggel.
A hozzászólás alkalmi jellegű megnyilatkozás, mely általában egy-egy elhangzó tanári kérdésre adott válasz. Tartalmazhat véleményt, állásfoglalást, kiegészítést.
 Az értekezés olyan szövegmű, melyben hosszabban kifejtünk egy irodalmi, történelmi, földrajzi, világnézeti, biológiai  vagy egyéb témát, jelenséget. Ilyen értekezések – természetesen magasabb fokon – a tudományos tanulmányok is.
 Az értekezés megírásának időrendi sorrendje a következő:
  1. a cím értelmezése (a téma pontos körülhatárolása),
  2.  az anyaggyűjtés (a témához kapcsolódó anyag összegyűjtése különböző forrásokból: szakkönyvekből, tapasztalatokból, kísérletekből stb.)
  3. az anyag elrendezése (részletes vázlat készítése – az összegyűjtött anyag elrendezése a vázlat alapján),
  4. a megszövegezés.
 
Az anyaggyűjtés egyik módszere a cédulázás.
Az értekezés szerkezete – a tartalom bonyolultságától és terjedelmétől függően – több részegységből áll:
–    bevezetés (ebbe kerül általában az értekezés céljának megjelölése, a feladat értelmezése; a kifejtés, elemzés módszerének rövid jellemzése, a főbb szempontok megjelölése. Ez a rész előremutat a szöveg egészére. Mindez az érdeklődés felébresztését is szolgálja)
–    főrész (ez az értekező dolgozat legterjedelmesebb egysége. A dolgozatíró állításait a tételmondatok tartalmazzák. A tételmondatok fontos állítások, megállapítások. Állhatnak a bekezdés elején és a végén, de akár a közepén is.
–    befejezés (általában a szövegre visszatekintő, összefoglaló szerepe van)
 
Az értekező dolgozat kifejtő részében, a magyarázatban, a bizonyításban és a cáfolásban nagy szerep jut a logikai kapcsolatoknak (kapcsolatos, magyarázó, következtető, ellentétes vagy választó összetett mondatoknak). A logikai kifejtés során gyakran alkalmazunk példákat, párhuzamokat, hasonlatokat. A kijelentő mondatok mellett feltehetünk úgynevezett szónoki-költői kérdéseket. A szónoki-költői kérdés valójában nem kérdés, hanem kérdés formájában megfogalmazott állítás. Erre a kérdésre nem várunk választ (az olvasótól!), csupán a stílus élénkítésének, az érdeklődés felkeltésének az egyik eszköze.
 
Az esszé átmeneti műfaj a gyakorlati és a szépirodalmi szövegmű között: a vizsgált kérdés általában tudományos természetű, de kifejtésben a szöveg írója szépírói (költői) eszközöket is alkalmaz. Felépítése, szerkesztése hasonló az értekezés felépítéséhez, hangvétele azonban személyesebb, sőt néha szenvedélyes. Az írója gyakran él a szónoki stílus alakzataival (felkiáltó mondatok, költői kérdések, megszólítások), egyéni metaforákat, hasonlatokat alkalmaz. Ilyen formán az esszé hasonlít a szónoki beszédhez is.
 
Néhány tanács a dolgozatíráshoz:
  1. a téma pontos körülhatárolása,
  2. a tartalmi mondanivalóhoz megfelelő mondatfajták alkalmazása,
  3. a közlés tartalmához és műfajához igazodó hangnem megválasztása,
  4. tömörség (kevés szóval, röviden fejezd ki gondolataidat, kerüld a felesleges szavakat, mondatokat!)
  5. képszerűség (a közlés szemléletességére való törekvés különféle szóképek, hasonlatok, metaforák, jelzők, szólások alkalmazásával),
  6. árnyaltság (a mondanivalóhoz alkalmazkodó nyelvi eszközök tudatos megválasztása),
  7. szabatosság (a nyelvi elemek szabályos alkalmazása: helyes raghasználat, helyes mondatszerkesztés, megfelelő szóhasználat stb.).
 

2.  Vázlatkészítés

 
A vázlatkészítés a tanulást, a megtanult anyag megértését, áttekinthetőségét, bevésésének megkönnyítését segítő tevékenység.
 (Tanulj meg tanulni! Emeld ki, húzd alá a lényeges mondatokat, szövegrészeket! Az aláhúzott részeket olvasd újra, így egy-egy tételmondat köré rendezed a tankönyvi szöveget. Írd le a tételmondatokat szó szerint vagy sahét szavaiddal megfogalmazva! Ezután csak a vázlatot nézd, és annak alapján próbáld meg hangosan elmondani az anyagot, kifejteni a címben jelzett témát!)
 A vázlatkészítés hasonlít a címadáshoz: a vázlatpontokkal címszerűen összefoglaljuk a szövegrészeket. Két vázlattípust különböztetünk meg:
–        a szempontvázlatok rövid címekbe foglalják a szövegben kifejtett szempontokat, kérdéseket, eseménymozzanatokat,
–        a részletezőbb, tartalmi vázlatok rögzítik a legfontosabb tételmondatokat, az egyes szempontok kifejtésének a menetét, megjelölik a szöveg fő részei közötti összefüggéseket.
 A vázlatkészítés közben (a tagolás, a szemléletesség, az áttekinthetőség céljából) római és arab számokat, betűjeleket, szimbolikus jeleket, esetleg rövidítéseket használunk.
 

3.  A jegyzetelés

 
A vázlatkészítés egyik válfaja. Abban különbözik a vázlatkészítéstől, hogy a jegyzetet „hallás” után, szóbeli előadás közben készítjük. (Egyidejű szövegértés és szövegalkotás) Az előadásból igyekszünk kiszűrni  a legfontosabb állításokat, a tételmondatokat, és a belőlük fakadó következtetéseket, újabb gondolatokat, példákat. A mechanikus követés helyett a szöveg jelentésbeli összefüggéseire támaszkodva megpróbáljuk megérteni és átfogni a tartalmi szakaszokat. A tételmondatokat számok és betűjelek segítségével vizuális vázlatba rendezzük. (Ez fontos a későbbi eligazodás szempontjából.) Az egyszerűsített tartalmat – kivonatot – egyszerűsített nyelvi eszközökkel rögzítjük.
 

4.  A szövegösszefüggés megvalósításának nyelvtani eszközei

 
A szöveg nem azonos a mondatok véletlenszerű halmazával; a szöveg mondatai tartalmilag és szerkezetileg egységet alkotnak, azaz a szöveg szerkesztmény.
A szöveg mondatainak összetartozását, láncszerű összekapcsolódását a szövegösszetartó erő (kohézió) biztosítja.
A szövegösszetartó erőt (kohéziót) a szövegösszefüggés (kontextus) három síkja adja:
1.         nyelvtani (grammatikai) összekapcsoltság
2.         jelentésbeli kapcsolatok
3.         a nyelven kívüli, valósághoz (szituációhoz) kapcsolódó elemek
 A szövegösszetartó erő hatósugara:
-   a szöveg egészének vagy nagyobb részének egységét teremti meg az átfogó, a globális kohézió a tartalmi- jelentésbeli kapcsolóelemekkel;
-   a kisebb szövegelemek belső összefüggését, a szövegben való folyamatos előrehaladást a lineáris kohézió a grammatikai kapcsolóelemekkel.
 A szöveg tulajdonképpen: szerkezetek szerkezete. A bekezdések belső szerkezete, elrendeződése adja a szöveg mikroszerkezetét. A mikroszövegek szerveződéséből jön létre a szöveg makroszerkezete (a jelentésbeli kapcsolatok segítségével); azt a következő szövegegységek alkotják: bevezetés – főrész (vagy kifejtő rész) – befejezés.
 

5.  A szövegösszefüggés nyelvtani (grammatikai) kapcsolóelemei

 
1.    A határozott névelő. (Pontosan utal a már előbb megnevezett dologra, jelenségre, fogalomra.)
2.    A kötőszók. (A mondategységeket /tagmondatokat/ egymáshoz viszonyítják, és a mondategészet a szövegbe bekapcsolják.)
3.    A névmások. (Többféle nyelvtani szereppel rendelkeznek. A névmás más névszókat helyettesítő szó, elvont jelentése van, csak a szövegkörnyezetben kapja meg aktuális jelentését. Helyettesítő, tömörítő forma, segítségével elkerülhetjük a szóismétlést.)
4.    Ragok és jelek rendszere. (Mondattá fűzik a szavakat, meghatározzák a szavak mondatbeli szerepét, eszközei az egyeztetésnek /pl.: alany – állítmány egyeztetése/).
5.    A határozószók és a névutók  (szintén utaló és viszonyító feladatot látnak el: Ne úgy csináld, hanem így! – mutatta a kezével.) 
6.    A szórend és a mondatfonetikai eszközök, főként a hangsúly.  (A szórenddel és a hangsúllyal kiemelünk valamit, s annak adjuk a főszerepet.)
7.    Az új közléselem (réma), és az ismert rész (téma).  (Minden mondatban arányosan jelenik meg; ami az egyik mondatban új elem, az a következő mondatban már ismert részként jelentkezik. Ez a jelenség szintén összefügg a hangsúlyozással – mindig az új elem kap nyomatékot.)
 

6. A szövegösszefüggés jelentésbeli kapcsolóelemei

 
A szöveget nyelvtani kapcsolóelemei mellett a közös jelentés, a téma azonossága teszi összefüggővé. A jelentésszintű kapcsolóelemeket az ismétlődés gazdag, bo­nyolult jelentésbeli rendszere alkotja.
1.       Szó és szószerkezet ismétlése: jelentéstani szempontból összefogja a szöveget. Az ismétlés jelenthet tartalmi megerősítést, de színezhetik az ismétlést más-más han­gulat, érzelmi töltés, illetve egyazon érzés árnyalatai, fokozatai. Ilyen jellegűek a versek refrénjei: „Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”
2.       Az ismétlés további formái:
–         részleges ismétlés: „Szép vagy , alföld, legalább nekem szép”
–         változat: „Elsők, legjobbak, legkiválóbbak mi vagyunk!”
–         párhuzam: „Itt boruljon rám a szemfödél, itt / Domborodjék a sír is fö­löttem.”
–         ellentét: „Itt élned, halnod kell.”
3.       A rokonértelműség az ismétlődés sajátos formája. Az ilyen szavak jelentése azo­nos, vagy csak árnyalati, fokozatbeli eltérésben különböznek, így lehetőséget ad­nak az unalmasság, az egyhangúság elkerülésére.
4.       A nemfogalom és a fajfogalom felváltó használata (állat – madár – veréb)
5.       A felsorolás – összetartó erő lehet, ha a valóságot halmazként értelmezzük, és felso­roljuk a halmaz elemeit. (Ebben az esetben a rész és az egész viszonya a fel­sorolás alapja.): „Add ki a jussomat: pénzt paripát, fegyvert”
6.       A logikai – tartalmi elrendeződés: a tagmondatok és mondategészek logikai-tar­talmi elrendezése során ok-okozat, általános-konkrét, előzmény-következmény, időrend, figyelem felkeltése-oldása szerkesztési alapszabályokra épülnek föl szövegeink. (Tegnap a magyarórán – mivel nem készültem – egyest kaptam.)
7.       Magyarázó – kiegészítő közbevetések is szerepet játszhatnak a jelentésbeli össze­függés megvalósításában; ezeket általában zárójellel, két gondolatjellel vagy két vessző közé téve szerkesztjük be a mondatba.
 

7.  A stílusról általában

 
A stílus az a kifejezésmód, az a sajátos nyelvhasználati mód, ahogyan a társalgó ember, a szépíró, a tudós, a hivatalnok stb. szóban vagy írásban kifejezi magát, vagyis mondanivalójának megfelelően válogat a rendelkezésére álló nyelvi eszközök között, és a kiválasztott eszközöket a nyelv szabályai szerint elrendezi.
A szó jelentésének alapja a valóságra vonatkoztatás, a fogalmi jelentés, ehhez azonban még sokféle jelhasználati szabály járul, amely megszabja a szó tipikus szövegkörnyezetét, más szavakkal való kapcsolódási kötöttségeit és lehetőségeit, érzelmi árnyalatát. Minden szó eleme a stílusnak. Egy szó jelentésének elválaszthatatlan része az állandósult stílusérték, amely erősen hat a szó felhasználhatóságára, választhatóságára. Az állandósult stílusértékkel szorosan összefügg – bár hatásfokában nagyon különbözik tőle – a szavak alkalmi stílusértéke. Ez csak az adott szövegben érvényesül, mert az egyéni felhasználási mód teremti meg alkalmilag. Általában éppen a nyelvben adott állandósult stílusérték egyéni elmozdításán, a szokásostól eltérő funkcióban való felhasználásán alapszik.
A nyelv és stílus kapcsolatát az a körülmény is jelzi, hogy a szavak egy részének a szótárban ugyan több jelentése van, szövegbe helyezve azonban általában már csak egy jelentésük érvényesül.
A tudatos, de különösen a művészi szándékú választás és elrendezés a nyelvi elemek jelentését nemcsak leszűkíti a szöveg tartalmának megfelelően, hanem új értékekkel is felruházhatja. Minden nyelvi elemnek van tehát egy a szavak fogalmi jelentéséből adódó elsődleges jelentése. Erre épülhet a jelek közötti viszonyokból, a szövegösszefüggésből kialakuló másodlagos értelmi-hangulati-gondolati többletjelentés. Ez a stílusban végbemenő jelentésgazdagító folyamat a jelek számának növelése nélkül fokozza a szöveg kifejezőerejét, gazdagítja jelentéstartalmát. A két jelentés a stílusban egyszerre hat, a másodlagos jelentés mindig hozzáadódik az elsődlegeshez.
A mindennapi közlésfolyamatban a beszélő általában nem az egész nyelv (általa ismert) teljes állományából választ, amikor gondolatait nyelvi anyaggá formálja, hanem az adott közlésfolyamat típusának megfelelően ennek a teljes rendszernek egy szűkebb lehetőségéből, valamelyik nyelvváltozatból. Ezen alapszik a stílusrétegek létezése.
 

8.  Stílusrétegek

 
Stílusrétegnek tehát az egyes nyelvváltozatokra épülő és ezért egymástól többé-kevésbé eltérő tipikus kifejezésmódot nevezzük. Ez egyrészt jelenti a választás alapjául szolgáló nyelvi réteg (nyelvváltozat) eltérő eszközkészletét, másrészt sajátos stiláris követelményeket, amelyeknek egy-egy beszédhelyzetben meg kell felelnünk. A stílusrétegek szorosan kötődnek tehát bizonyos tipikus társadalmi érintkezési helyzetekhez, a gyakorlatban azonban nem határolódnak el élesen egymástól; a téma, a műfaj, a közléshelyzet, a beszélő szándéka sokféle átmenetet alakít ki az egyes stílusrétegek között.
A mai magyar nyelvváltozatokra épülő legfőbb stílusrétegek a következők:
-   társalgási stílusréteg,
-   tudományos, szakmai stílusréteg,
-   publicisztikai stílusréteg,
-   közéleti írásbeliség: hivatalos stílusréteg,
-   közéleti szóbeliség: előadói (szónoki) stílusréteg,
-   szépirodalmi stílusréteg
A hallgatóhoz való személyes viszonyt nyelvileg néha úgy fejezzük ki, hogy el­marasztaló vagy fájdalmas mondanivalónkat enyhébb formában fejezzük ki. A hall­gatót kímélő, a mondanivalót enyhítő eljárást eufemizmusnak nevezzük. (Pl. öregség: hajlott kor, az élet ősze, idősebb kor, stb.)
 

9.  Stílusárnyalatok

 
A stílus valamilyen módon mindig kifejezi a beszélő személyes kapcsolatát a témával, tartalommal. Ez a viszony lehet közömbös is: ilyenkor semleges stílusban beszélünk. Beszédünket azonban legtöbbször áthatja valamilyen érzelmi, hangulati színeződés, s ennek megfelelően szoktunk különböző stílusárnyalatokról beszélni.
A stílusárnyalat a stílusnak az a sajátossága, amelyben meg­nyilatkozik a beszélő lelkiállapota, valamint a hallgatóhoz, a beszédhelyzethez és a témához való személyes viszonya. A stílusárnyalatok igen sokfélék; megnevezésükben hol lelkiállapotra utalunk (kedélyes, tréfás, fennkölt), hol a helyzetet jelöljük meg (ünnepélyes), hol pedig a beszélő és a hallgató viszonyát jelezzük vele (bizalmas, fesztelen, családias). A stílusárnyalatot más szóval hangnemnek is szokás nevezni.
A két legszélsőségesebb hangnem a pátosz és a gúny, illetve a nekik megfelelő patetikus és gúnyos stílus.
A pátosz szenvedélyt, lelkesedést jelent; a beszélő ilyenkor feltétlen elismerés­sel van az iránt, amiről vagy akiről szól. A patetikus stílusra jellemző a pozitív, ünne­pélyes, fennkölt hangulatú szavak, kifejezések használata.
A gúny általában elutasítást fejez ki: azon gúnyolódunk, aminek vagy akinek az értékét kétségbe vonjuk, vagy amit határozottan károsnak, rossznak tartunk. A nyílt gúnyt nyelvileg leginkább túlzással, nagyítással, néha pedig sértő, esetleg durva hatású szavakkal fejezzük ki.
A gúny burkoltabb formája az irónia; a káros, elítélendő, rossz jelenséget éppen ellenkezőleg írjuk le, miközben érezzük, hogy a pozitív kifejezések használata képte­lenség, mert valójában az ellentétük az igaz.
A gúny mindkét formája azzal távolít el valamitől, hogy kinevetteti velünk. Ne­vetést azonban humor is kiválthat. A humor abban különbözik a gúnytól, hogy megbocsátóan, kedéllyel, nemegy­szer részvéttel kezeli azt, amin nevetünk.
A stílussal felidézhetünk régebbi korokat, sajátos beszédmódot, jellemző kör­nyezetet, helyzeteket. A nyelvi elemek ilyen, felidéző célzatú alkalmazását evokációnak nevezzük. Ilyen lehetőséggel akkor élünk, ha pl. valakinek a beszéd­módját, szóhasználatát utánozzuk.
A nyelvi utánzásnak az irodalomban kialakult igényes változata a stílusparó­dia, mely a túlzás eszközeivel emeli ki a tartalmi és nyelvi jellegzetességeket, így ha­tása általában nevettető.
 Egy szöveg stílusának jellemzésében – a hatás vizsgálatakor – minősíteni szoktuk kifejezőerejét, expresszivitását. A stílust
egyrészt akkor érezzük kifejezőnek, ha a beszélő maximálisan él azzal a lehetőséggel, hogy a nyelvi elemek jelentése a felhasználáskor feltöltődhet alkalmi többlettel, másodlagos jelentéssel.
másrészt a stílus expresszivitásán azt értjük, hogy mennyire közvetíti az érzelmeket, hangulatokat, a képzelet és a gondolatok mozgását, illetve hogy milyen mértékben hat ebből a szempontból a hallgatóra.
Az expresszivitás az erősítéssel fokozható (nagyítás, túlzás, gúnyos kicsinyítés, kedveskedő kicsinyítés, stb.). Az erősítést szolgálhatja a nyelv zenei eszközeinek felhasználása (kifejező hangváltozások, hanglejtés, szünet, beszédtempó, stb.), expresszív érzelmi tartalmú szavak választása (archaizmus, neologizmus, szakszó, argó, szókép, szólás, rokon és ellentétes jelentésű szavak, stb.) és az ismétlések sokféle változata (egyszerű ismétlés, halmozás, felsorolás, fokozás, stb.)
Egy embert mindig meghatározza stílusa. A stílust viszont mindig kell, hogy befolyásolja a mindenkori illem; azaz azoknak a koronként változó szabályoknak az összessége, amelyek a társadalmi érintkezés, a másokkal való viselkedés formáit meghatározzák. A jó modornak, az illemtudásnak humanizáló értéke van, azaz emberiessé, emberségessé, szelídebbé, jobbá tesz. De csak akkor, ha ez belső meggyőződésből fakad. Ami mögött nincs meggyőződés, abban nincs meggyőző erő sem. A hamis és hazug stílus hamar lelepleződik, és mögötte láthatóvá válik az üres formalitás, a tartalom és gondolatnélküli ember.
 

10.  A társalgási stílus jegyei, árnyalatai. A művelt társalgás követelményei

 
A viszonylag kötetlen társas érintkezésben használt tipikus nyelvi formákat összefoglalóan társalgási stílusnak nevezzük.
Műfajai igen sokfélék. A legalapvetőbbek: élőszóban két vagy több személy párbeszéde, egy történet elbeszélése, írásban pedig a magánlevél, a nem szépirodalmi napló. De a beszédhelyzettől, a beszélgetésben részt vevők igényétől, a témától függően ezeknek számtalan, egymástól nagyon is eltérő változata lehetséges.
Az átlag beszélőnek a kötetlen társalgásban van a legnagyobb lehetősége személyiségének kifejezésére. Ugyanakkor a társalgási stílusréteg – mint a társas érintkezés nyelvi eszköze – sokféle kötöttségnek is alá van vetve: a hagyománynak, az illemnek, a különféle társadalmi függőségeknek (köszönési és megszólítási formák).
A társalgásnak fontos kommunikációs jellemzője, hogy a hallgató ismert és általában jelen levő személy, ezért is van e stílusban a beszélő és a hallgató közötti viszonynak nagy szerepe.
E stílusrétegben igen nagy az eltérés a stílusszintek között. Hiszen a szellemes, tudatosan formált, művelt beszélgetés; a kész elemekből építkező, jellegtelen néhány szavas párbeszéd és a mindennapi érintkezés igénytelen, sőt durva szóváltása egyaránt „társalgás”.
A szabályok meg nem tartása vagy önkényes módosítása is jelentést hordoz. Meglehetősen szigorú szabályai vannak a köszönésnek, az udvariassági formák használatának, az odafigyelési és válaszadási kötelezettségnek, a szó átvételének és átadásának, az egyszerre beszélés elkerülésének, a hallgatóval való kapcsolat pontos mérlegelésének.
A nyelvi megformálás tekintetében egyik fő követelménye a társalgási stílusnak a szókészlet gazdasága, árnyalatossága, egyéni színezete. Annak a célnak, hogy a hallgatóra közvetlen és erőteljes hatást gyakoroljunk, csak a hangulatokban gazdag, a beszélő érzelmeit kifejező változatos szóhasználat felelhet meg.
A mondatszerkesztésben is változatosságot kíván és enged is meg ez a stílusréteg. Jól megfér céljaival a hiányos, sőt tagolatlan mondatok használata, de nem idegen tőle a többszörös összetétel, az erős szerkesztettség sem, ha világos felépítéssel párosul. A társalgási stílusban általában igen nagy szerepe van a különböző mondatfajtáknak (tehát a mondatok modalitásának) és a beszélő érzelmeit kifejező módosítószóknak és egyéb szervetlen mondatrészleteknek (vagyis a másodlagos modalitásnak).
Az élőszóbeli társalgás sikerességében fontos tényezők a nyelv zenei eszközei, az árnyalatokat kifejező szórend, sőt a gesztusok is.
A társalgás sajátos írásbeli műfaja a magánlevél. Témája az emberi élet egésze, célja nemcsak tájékoztatás, hanem önkifejezés is. Legfőbb követelménye, hogy mondanivalónk a megszerkesztés, a gondolatok leírás közben se veszítse el közvetlen, egyéni színét, természetességét. A levélműfajnak is vannak kötöttségei. Koronként változó mértékben és formában szabja meg a hagyomány a levél külső és belső szerkezetét, udvariassági fordulatait, de még hangnemét is.
A társalgási stílus érzékenyen tükrözi a társadalmi mozgásokat, elsősorban azokat, amelyek a magatartást, az ízlést, az emberek közötti kapcsolatokat szabályozzák.
 

11.  A közéleti és a hivatalos stílus

 
A közélet közérdekű tevékenységünk színtere. Ide tartozik a politikai, társadalmi szervezetek működése, a kormányzati, államigazgatási, a gazdasági, kulturális és más irányító szervek tevékenysége.
A közéleti írásbeliség sokféle helyzetben, műfajban él, de mindig szorosan összefonódott hivatalok tevékenységével, ezért az írásbeli közéleti stílus legfőbb jellemzői a hivatalos stíluson lehet legjobban értelmezni. Ez a stílusréteg a törvények, rendeletek, közlemények s általában mindenfajta hivatalos érintkezés jellegzetes nyelvhasználati módja. A hivatalos stílust meghatározó közléshelyzetet rendszerint az jellemzi, hogy a szöveg írója többnyire nem magánszemélyként tölti be szerepét, hanem egy állami szerv, hatóság vagy egy intézmény nevében szól, és a címzett is igen gyakran egy másik intézmény. De ügyfélként bárki kapcsolatba kerülhet hivatallal, intézménnyel, és ilyenkor a magánember stílusán is érződik, hogy állampolgári mivoltában fogalmaz, illetve hogy így szólnak hozzá.
A hivatalos stílus több nyelvi rétegre épül. Fontos meghatározója a jogtudományi szaknyelv és – a témától függően – más szakmai csoportnyelvek. Normáinak emellett egyre inkább a köznyelvet, az igényesebb szintű megnyilatkozásokban pedig az irodalmi nyelvet kell követnie.
A közéleti írások elsősorban tájékoztató és felhívó szerepet töltenek be; fontos vonásuk, hogy a nyelvi formában testet öltött tartalmuk nemegyszer cselekvés értékű (kormánynyilatkozat, bírósági ítélet, stb.) Mindezek miatt a hivatalos szövegekre jellemző a szerkezeti és stílusbeli kötöttség.
A hivatalos stílust leginkább szó- és kifejezéskészlete, mondat- és szövegszerkesztési sajátosságai alapján lehet jellemezni.
A pontosság, egyértelműség kívánalma miatt a hivatalos szövegekben sajátos, elsősorban a jogi szaknyelv szakszavai a leggyakoribbak. A tárgyilagosság – mint a hivatalos szövegek jellemző hangneme – szinte kizárja az érzelmileg, hangulatilag változatosan árnyaló nyelvi elemek használatát, a stílus személyességének lehetőségét. A tárgyilagossággal gyakran együtt jár a személytelenség, a többes szám első személyű (értesítjük, felszólítjuk, stb.) és egyes szám harmadik személyű ( a Hivatal értesíti, stb.) forma.
A hivatalos stílusban különösen fontos a világos, egyértelmű mondat- és szövegszerkesztés. A megértést nagyban szolgálhatja a gondolatmenetet tükröző szövegtagolás: a bekezdések és egyéb tagolási lehetőségek, pl. számok, betűjelek.
Hivatalos stílusunk latin és német nyelvű minták szerint alakult, ezért sok ma is benne az idegenszerűség: a terjedelmes, sokelemű jelzős kapcsolatok, az igei származékok halmozása. Káros vonás az elidegenítő, gyakran a felelősséget is megkerülő személytelenség, a bonyolultság, a bürokratikus cifraság, és a homályosság.
 A rossz stílusban megírt hivatalos szöveg nem tölti be szerepét, mert olvasóját nem tájékoztatja, sőt esetleg megzavarja. Ez a zavar elidegeníti az embereket a közügyektől, megnehezíti emberi, demokratikus jogaik gyakorlását. De károsak a hivatalos stílus hibái azért is, mert kedvezőtlenül befolyásolják a köznyelvet, a mindennapi nyelvhasználatot.
 

12.  A publicisztikai stílusréteg jegyei, rendeltetése

 
A publicista elnevezés a latin publicare szóból származik, amelynek egyik jelentése „köz­használatra ad”, „közhírré tesz”.
A sajtó feladata, hogy bemutassa a politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális élet időszerű eseményeit, legfontosabb jelenségeit, problémáit, s így alakítsa a közvéleményt.
Az újságíró feladata, hogy elvi felelőséggel és meggyőző szándékkal elemezze, értékelje a politikai, társadalmi, művelődési vagy más fontos kérdéseket, és azt irodalmi nyelvi igényességgel megjelenítse azt.
A publicisztikai stílus fogalmán tágabb értelemben a rádió és a televízió nyelvét értjük.
Az újságírás műfajai: rövid, tömör hír; a hivatalos közlemény; a részletesebben tájékoztató tudó­sítás, híradás; az író személyes jelenléte folytán eleven, színes riport; a nevezetes személyekkel készített interjú; a terjedelmesebb elemzést, értékelést tartalmazó cikk, kritika; a rövid, csattanós, ironikus hangvételű glossza (rövid terjedelmű, általában vitázó vagy bíráló szándékú írásmű, ironi­kus hangvételű hozzászólás valamilyen politikai, közéleti, társadalmi, kulturális vagy egyéb aktuá­lis kérdéshez, jelenséghez).
Az újságírás a nyelvhasználat sajátos területe. A sajtó nyelvében több nyelvi, illetve stílus­réteg keveredik. Erős benne a szépirodalmi és a tudományos stílus hatása, de nem nélkülözheti a közéleti nyelvhasználat, ezen belül az előadói és a hivatalos stílus elemeit sem. Az oldottság, köz­vetlenség sokszor megkívánja a társalgási stílus fordulatainak használatát is.
A sajtó nyelvében meghatározó szerepe van az időszerű vonatkozásoknak: jellemző a hely és időmegjelölések, a nevek, az intézménynevek sűrű előfordulása, a rangok, címek gyakori és hi­vatalosan pontos megnevezése. De az időszerűséget jelzi a sajtó stílusában az újabb keletkezésű szavak gyakorisága is. (Alkalmanként bizonyos nyelvi divatok megfertőzik a sajtó stílusát is.)
A magasabb szintű publicisztika stílusára, szövegformálására a nyelvi megformálásban is az igényesség jellemző. A publicisztikai írásokat áthatja a személyes, nemegyszer szenvedélyes meggyőződés. Az indulati tartalmat jellegzetes stílusalakzatok közvetítik: kérdések, felkiáltások, hal­mozások, fokozások, párhuzamok és ellentétek stb. A világos szerkesztést szolgálja a szöveg kap­csolóelemeinek tudatos, pontos alkalmazása. Ezért a publicisztikai szövegben gyakoriak az előre­utalások vagy visszakapcsolások, a felvetésre, következtetésre, magyarázatra, összefoglalásra utaló kifejezések. Mint az értelmi, mind az érzelmi hatást erősíthetik a mottószerűen vagy a szöveg köz­ben használt idézetek, hivatkozások.
A jó publicista találó, érdeklődést keltő címmel is fokozza írásának hatását. A jó cím általá­ban érdekes, rövid, nem árul el túl sokat a mondanivalóból, de valamit jelez az író szándékából.
Az újságban közlő, kifejező értéke lehet az írás képének is (betűk típusa, nagysága, törde­lése stb.)
A legismertebb sajtótermékek:
-          napilapok: Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, Népszava, Népszabadság,
-          hetilapok: Magyar Demokrata, Magyar Fórum, Heti Világgazdaság, Magyar Napló
-          irodalmi folyóiratok: Hitel (Bp.) Alföld (Debrecen), Tiszatáj (Szeged), Jelenkor (Pécs)
 

13.  A közéleti és a hivatalos stílus jellemzői, nemkívánatos tünetei

 
A közélet közérdekű tevékenységünk színtere. Ide tartozik a politikai, társadalmi szervezetek működése, a kormányzati, államigazgatási, a gazdasági, kulturális és más irányító szervek tevékenysége.
A közéleti írásbeliség sokféle helyzetben, műfajban él, de mindig szorosan összefonódott hivatalok tevékenységével, ezért az írásbeli közéleti stílus legfőbb jellemzői a hivatalos stíluson lehet legjobban értelmezni. Ez a stílusréteg a törvények, rendeletek, közlemények s általában mindenfajta hivatalos érintkezés jellegzetes nyelvhasználati módja. A hivatalos stílust meghatározó közléshelyzetet rendszerint az jellemzi, hogy a szöveg írója többnyire nem magánszemélyként tölti be szerepét, hanem egy állami szerv, hatóság vagy egy intézmény nevében szól, és a címzett is igen gyakran egy másik intézmény. De ügyfélként bárki kapcsolatba kerülhet hivatallal, intézménnyel, és ilyenkor a magánember stílusán is érződik, hogy állampolgári mivoltában fogalmaz, illetve hogy így szólnak hozzá.
A hivatalos stílus több nyelvi rétegre épül. Fontos meghatározója a jogtudományi szaknyelv és – a témától függően – más szakmai csoportnyelvek. Normáinak emellett egyre inkább a köznyelvet, az igényesebb szintű megnyilatkozásokban pedig az irodalmi nyelvet kell követnie.
A közéleti írások elsősorban tájékoztató és felhívó szerepet töltenek be; fontos vonásuk, hogy a nyelvi formában testet öltött tartalmuk nemegyszer cselekvés értékű (kormánynyilatkozat, bírósági ítélet, stb.) Mindezek miatt a hivatalos szövegekre jellemző a szerkezeti és stílusbeli kötöttség.
A hivatalos stílust leginkább szó- és kifejezéskészlete, mondat- és szövegszerkesztési sajátosságai alapján lehet jellemezni.
A pontosság, egyértelműség kívánalma miatt a hivatalos szövegekben sajátos, elsősorban a jogi szaknyelv szakszavai a leggyakoribbak. A tárgyilagosság – mint a hivatalos szövegek jellemző hangneme – szinte kizárja az érzelmileg, hangulatilag változatosan árnyaló nyelvi elemek használatát, a stílus személyességének lehetőségét. A tárgyilagossággal gyakran együtt jár a személytelenség, a többes szám első személyű (értesítjük, felszólítjuk, stb.) és egyes szám harmadik személyű (A Hivatal értesíti, stb.) forma.
A hivatalos stílusban különösen fontos a világos, egyértelmű mondat- és szövegszerkesztés. A megértést nagyban szolgálhatja a gondolatmenetet tükröző szövegtagolás: a bekezdések és egyéb tagolási lehetőségek, pl. számok, betűjelek.
Hivatalos stílusunk latin és német nyelvű minták szerint alakult, ezért sok ma is benne az idegenszerűség: a terjedelmes, sokelemű jelzős kapcsolatok, az igei származékok halmozása. Káros vonás az elidegenítő, gyakran a felelősséget is megkerülő személytelenség, a bonyolultság, a bürokratikus cifraság, és a homályosság.
 A rossz stílusban megírt hivatalos szöveg nem tölti be szerepét, mert olvasóját nem tájékoztatja, sőt esetleg megzavarja. Ez a zavar elidegeníti az embereket a közügyektől, megnehezíti emberi, demokratikus jogaik gyakorlását. De károsak a hivatalos stílus hibái azért is, mert kedvezőtlenül befolyásolják a köznyelvet, a mindennapi nyelvhasználatot.
 

14.  A szónoki stílusréteg jegyei, rendeltetése

 
A szónoklat tudománya a retorika.
Az előadói stílus a közéleti stílus egyik változata. Önálló stílusréteggé teszi sajátos kommu­nikációs helyzete: mindig nyilvános, ezért sokféleképpen szabályozott, igényes nyelvhasználat és természeténél fogva mindig élőszó.
A szónoki beszéd kifejezésének kétféle értelmezését ismerjük:
–   szűkebb értelemben: nagyobb hallgatóság számára készült, élőszóban elmondott prózai műfaj. Ilyenek: pl. a politikai, törvényszéki, ünnepi, egyházi beszédek.
–   tágabb értelemben: minden olyan beszéd, amelyek az ember társadalmi életének gyakorlata alakított ki, és amelyre a beszélő ember előre felkészül, amelynek meghatározott formája és szerkezete van.
A szónoki beszéd célja kettős: meggyőzés és cselekvésre buzdítás. A szónoki beszéd ha­tása, azaz az általa létrehozott gondolati és lélektani folyamat annál dinamikusabb, minél jobban gyönyörködtet a beszéd, minél szebb a nyelvezete, ha logikai felépítése tiszta, világos; előadás­módja kellemes, meggyőző.
Az előadói stílusréteg legfontosabb műfajai: a tárgyalás, a hozzászólás, a felszólalás, az előadás, az alkalmi ünnepi beszéd, de ide tartozik a vitában való részvétel is.
A beszédírás szakaszai:
–   A legelső feladat az anyaggyűjtés. Ezalatt a szerző meghatározza beszéde tárgyát, összegyűjti és kiválogatja hozzá a legfontosabb, legmegfelelőbb tényeket, adatokat, forrásmunkákat, idé­zeteket. Az anyaggyűjtéshez belső és külső források állnak rendelkezésre. Belső források: a szónok saját tapasztalata (önkéntelen tapasztalás, tudatos tapasztalás, megfigyelés, kísérlet); külső források: mások tapasztalata (írásos források, élőszavas források). Minden felhaszná­landó anyagot ellenőrizni kell! (Nem kötelező minden egybegyűjtött adatot felhasználnunk.)
–    Az anyaggyűjtést követi a dolgozat vázlatszerű megszerkesztése a következő szempontok figye­lembevételével:
A szónoki beszéd bevezetése három részből áll:
-   a hallgatók jóindulatának megnyerése,
-   a téma kitűzése,
-   a tárgyalás menetének megjelölése.
A tárgyalásnak két fő része van:
-   az első részben a szónok elbeszéli az előzményeket, tájékoztatja a hallgatókat,
-   a második rész a bizonyítás, amelyben az ellenfél érveit cáfolja, és saját mondanivaló­ját kifejti.
A befejezés
-   első szakasza a mondanivaló lényegét foglalja össze,
-   a második szakasz az érzelmeket indítja meg,
-   a harmadik pedig az értelmi és érzelmi momentumok együttesével a hallgatókat tettre buzdítja.
–   Az elkészített és átgondolt vázlat alapján a szónoki beszéd készre szerkesztése. A szavak és kifejezések megválasztásának legfőbb szempontja, hogy a hallgató első hallásra megértse a mondanivalót. Elengedhetetlen a világos, arányos, előrehaladó szerkezet; vagyis a jó követhe­tőség és érdeklődést felkeltő hatás. Fontos az erős tagolás, a gyakoribb vissza- és előreutalás, ismétlés.
–   A megszerkesztett szónoklat stilisztikai csiszolása, finomítása. A szónoklat többnyire hangos előadást feltételez. A jó hangzás feltételei: a tiszta, szép kiejtés, a hanglejtés, hangsúlyozás elevensége, árnyaltsága, a tempónak és a szünetnek tudatos használata.
 
 A szónokká válás előfeltétele: a tehetség, a tudás és a gyakorlat.
Az igazi szónok tudatában van és minden megnyilvánuláskor érzi a megszólalás felelőssé­gét, a kimondott szó hatalmát, de veszélyét is.
 

15.  A képszerű kifejezés értéke a szépirodalomban, valamint a hatáskeltés egyéb stílusformái

 
A szépirodalom egy olyan sajátságos kommunikáció, amelyben a mindennapi nyelvhasz­nálati módtól a művész eltér; tudatosan átlépi a köznyelvi beszéd megszokott szabályait, kötöttsé­geit. A szépirodalmi szöveg megértése ezért mindig több szellemi energiát igényel.
A szépirodalmi vagy művészi stílust írónemzedékek sora teremtette meg. Ez a stílusréteg a legváltozatosabb, leggazdagabb, s ez tükrözi a legtöbb egyéni sajátosságot. Alapja a mindennapok­ban használt nyelv; felhasználja a nyelv valamennyi elemét, s a többi stílusréteg eszközeit is. Min­den más nyelvhasználati módtól eltér: tudatosabb, mélyebb és több értelmű. Jellemzője a művészi hatásra való törekvés, döntőek benne az esztétikai elemek.
A művészi nyelvhasználat szerteágazó eljárásait két alapvető törekvés jellemzi: a képszerű­ség és a feszültkeltés valamint a feszültségoldás.
A képszerűség a szemléletesség és hatásosság nyelvi eszköze. Tágabb értelemben érzékle­tességet, szűkebb értelemben képes beszédet jelent, és a nyelvi elemek átvitt értelmű használatán alapszik.
 A képszerű kifejezés legalapvetőbb eszköze a szókép (idegen szóval: trópus), amely egy fo­galom, jelenség nevének átvitele egy másik fogalomra, jelenségre a köztük fennálló valamilyen kapcsolat alapján.
A leggyakrabban előforduló szókép a metafora, amely két fogalom külső vagy belső ha­sonlóságán, hangulati egyezésén alapul. A metafora alakja szerint lehet egytagú (ilyenkor csak a kép jelenik meg: Galambom, Rózsám) és teljes (jelen van a fogalmi és a képi sík is: Hálót fon az est, a nagy barna pók); az azonosító elem szófaja szerint igei, főnévi és melléknévi.
 A metaforából származó szóképek:
-   Szinesztézia: valamelyik érzékterülethez tartozó jelenséget egy másik érzékterülethez tartozó jelenséggel társít (lila dal, éles hang, stb.)
-   Megszemélyesítés: élettelen dolgoknak élőre jellemző cselekvéssel, érzéssel, tulajdonsággal való felruházása (fürdik a holdvilág)
-   Allegória: hosszabb gondolatsoron, esetleg egész művön keresztülvitt, mozzanatról-mozzanatra megvilágított metafora, illetve megszemélyesítés; azaz egy képnek egész történetté való kiszé­lesítése.
-   Szimbólum: valamely gondolati tartalom (eszme, érzés, elvont fogalom vagy egész gondolat­sor, stb.) jelképe, érzéki jele, mely nemcsak helyettesíti a kifejezendő gondolattartalmat, hanem vele kapcsolatban egész gondolatsort, különböző érzéseket, hangulatokat, bonyolult lelki tar­talmakat képes felidézni (karikagyűrű, címer, zászló, virág, stb.)
A szóképek másik fő kategóriája a metonímia, mely olyan szókép, amely két fogalom közti térbeli, időbeli, anyagbeli érintkezésen vagy ok-okozati kapcsolaton alapul.
A metonímia egyik jelentős fajtájaként különböztetjük meg a szinekdochét, amely faji kap­csolaton alapuló szókép; a nem és a fajta nevének felcserélése (farkas – fenevad).
A szóképekhez kapcsolódó legfontosabb stíluseszköz a hasonlat, mely két különböző, de egymással bizonyos pontban érintkező fogalom egymás mellé állítása abból a célból, hogy az egyi­ket a vele párhuzamba állított másikkal, illetve a kiemelt közös vonással szemléltesse, elképzel­tesse, nyomatékosabbá tegye, vagy segítségével bizonyos hangulatot ébresszen (üvölt, mint a fába szorult féreg, piros, mint a rózsa, stb.)
  

16.  Az alakzatok

 
A szövegen belüli sajátos nyelvi-stilisztikai viszonyokat, a jelentéssel bíró elemek, nyelvi egységek jellegzetes kapcsolódási módját alakzatoknak nevezzük. Az alakzatok szerepe a művészi nyelvhasználatban mindig a feszültségkeltés vagy oldás.
 -   Ismétlés: a legegyszerűbb formája egy szó többszöri megismétlése. Sajátságos változata, ha ugyanaz a szó módosult formában ismétlődik: ez a variáció, melynek legismertebb esete a fi­gura etimologica (halálnak halálával halsz). Az ismétlés körébe tartozik a halmozás és a gon­dolatritmus. A gondolatritmus egyik önálló fajtája a refrén. Az ismétléssel érintkező stílusalak­zat a párhuzam és az ellentét.
-   Kihagyás: a várt szavak, szerkezettagok, mondatok kihagyása is stílusalakzat. A kihagyásnak sajátos formái is vannak; ilyen pl. a késleltetés, az utalás vagy célzás és a többértelműség (lásd: balladák)
-   Felcserélés: stílushatása van a szokatlan szórendnek, eltérő mondatrendnek, megszakított szer­kesztésnek. Jellegzetes szövegstilisztikai eszközök: a kérdések, a felkiáltások, a megszólítások. A kérdés egy sajátos, művészi változata a költői vagy szónoki kérdés, mely általában kijelentés értékű kérdő mondat.
 A beszéd hangzásbeli sajátosságát nagymértékben meghatározza a hangszimbolika, azaz a hangok kiejtésének hangzásbeli jellemzői. A hangszimbolika stílusbeli szerepének jellegzetes meg­nyilvánulása a rím (sorok utolsó szótagjainak összecsengése) és az alliteráció (szókezdő hangzók összecsengése), de feszültségkeltő hatása van az  áthajlásnak, az enjambementnek (a gondolat nem zárul a verssor végén) is.