Irodalom

12. évfolyam

1.  Jellemezd a XX. század világát!

A 20. század az ellentmondások és a mérhetetlen változások időszaka.

Nagymérvűvé lett a népességnövekedés, az Európa-központúság megszűnt, a gyarmati rendszer felbomlott. Megrendültek a korábban biztosnak hitt hitek; Einstein relativitáselmélete megkérdőjelezte a korábbi tudományok mindegyikét. Kiderült, hogy az ember nem ura a földnek; csak a természet törvényeihez igazodva reménykedhet tartósan létében. Kérdésessé vált maga a lét, az Isten létében való hit nyújtotta biztonságtudat, a szabadság, egyenlőség, testvériség elvei kérdésessé váltak.

A gazdaság, a politika, a kultúra változásai, a tudomány és a technika eredményei fokozatosan átformálták a mindennapi életet is: elterjedt a tömegtermelés, nőtt a diplomások száma. Folytatódott az urbanizáció. Felgyorsult a közlekedés, emancipálódott a nők társadalma. Az elit- és a tömegkultúra elkülönült, eltávolodott egymástól a természet- és a társadalomtudományok köre, lehetetlenné vált a polihisztorság. Az ember egyre kevésbé látta lehetőségeinek határait, ezáltal egyre inkább elbizonytalanodott; ez az elbizonytalanodás szorongást majd egyre nagyobb elidegenedést eredményezett a XX. századi ember életében.

2.  Mutasd be röviden a kor jellemző filozófusait és filozófiai eszmerendszereit!

Friedrich Nietzsche: Megfigyelése szerint az emberi nem legfőbb hajtóereje a hatalom akarása, a magasabb rendű létre törekvés. Ez s az ilyen élet a legfőbb érték. A felsőbbrendű ember morális értékeket hordoz és teremt, s ezek a régi erkölcsöt lerombolva jönnek létre. Minden eddigi értéket át kell értékelni, le kell rombolni a kereszténységet és a demokráciát. Szerinte nincsenek örök igazságok. A világ magasabb szinten ismétli önmagát.

Wilhelm Dilthey: A szellemtudományoknak nevezett társadalomtudományokkal foglalkozott elsősorban, s úgy látta, hogy míg a természettudományos megismerés egyetemes és objektív, addig a társadalmi-történelmi egyedi és az egyéniségtől függő. Így a megismerés során döntővé válik a beleérzés, az élmény és a megértést lehetővé tevő intuíció. A történelmet a korszellem és az egyén kölcsönhatása formálja, de a korok közt nincs törvényszerű összefüggés, nincs fejlődés.

Henri Bergson: Már Freud előtt vizsgálta a tudatot. Megkülönböztette a fizikai, mérhető időt a tudat belső idejétől, ez utóbbit tartamnak nevezte. Másik kulcsfogalma az intuíció, vagyis az a lelkiállapot, amely nem fogalmi, s amelyben tudatos bennünk a belső tudat működése. Az életet szellemi természetűnek tartja, amelynek lényege a teremtő fejlődés, s ezt az életlendület (élan vital) mozgatja.

Az életfilozófiák mellett a századfordulón egyetemes hatásúvá válik a marxista filozófia is, amelynek megalapítói Karl Marx és Friedrich Engels; akkori továbbépítője pedig Vlagyimir Iljics Lenin. Ez a később marxizmus-leninizmusnak is nevezett irányzat a korábbi filozófiai iskoláktól eltérően nemcsak a világ megmagyarázására törekedett, hanem megváltoztatására is. Hegel dialektikaelméletéből, az utópista szocialistákból és a korabeli közgazdaságtanból kiindulva alakították ki a dialektikus és történelmi materializmust. Élesen megkülönböztették a materialista és az idealista filozófiákat, a dialektikus és a mechanikus módszereket. Az anyagot a tudattól függetlenül létező valóságként értelmezték, ismeretelméleti szempontból szembeállítva a tudattal. A történelmi materializmus a társadalom általános fejlődéstörvényeit vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy a társadalom története osztályharcok története, s az adott kor termelési módját a termelőerők és a termelési viszonyok határozzák meg. A fiatal Marx bevezette az elidegenedés fogalmát. Ezen azt értette, hogy a magántulajdonosi viszonyok között a munka elidegenült önmagától, s ebből kiindulva a modern társadalmakban az elidegenedés mindent átható állapot.

Jelentős 20. századi filozófiai irányzat a fenomenológia. Legismertebb képviselője Edmond Husserl. A módszer lényege a kételkedés, a tapasztalatot meghaladó szintek kiiktatása, a magukhoz a dolgokhoz való visszatérés, a tapasztalatból kiinduló sokoldalú elemzés.

Az egzisztencializmus filozófiai és irodalmi irányzat, amely különösen a második világháborút követően vált nagy hatásúvá. Felfogása szerint az egyéni lét (az egzisztencia) megelőzi a lényeget. Előzményeit a dán Sören Kierkegaard és Nietzsche munkái jelentik. Jelentős kiteljesítője Martin Heidegger, aki szerint az egzisztencia végső fokon a szabadsággal egyenlő, s ahhoz, hogy ezt az egyén megvalósíthassa, választania kell. Ez a választás szorongással és félelemmel jár. Karl Jaspers a határhelyzeteket (szenvedés, bűn, harc, halál) emeli ki a lét átélésének szempontjából, s a szabadság megvalósításához fontosnak tartja a valláserkölcsi értelemben felfogott szeretetet, hitet.

3.  Milyen tudományos irányzatok jelennek meg még a XX. század fordulóján?

A XIX. század második felében kibontakozó tudományos irányzat a pszichológia, amely nagy mértékben befolyásolta az irodalmat is, a pszichológia. Kiemelkedő jelentőségű Sigmund Freud munkássága. Álomfejtés című műve a freudizmus és az annál később tágabb  értelművé vált pszichoanalízis kiindulópontja. Bevezette a mindennapi élet jelenségeinek vizsgálatát és elemzését, azaz a mélylélektani vagy lélekelemző (pszichoanalitikus) kutatást. Szerinte az ember tudatos világa mögött az ösztönök, köztük elsősorban a szexuális ösztönök gazdag hálózata alkotja a tudattalant. A társadalmi normák és elvárások azonban cenzorként működnek, elnyomják, elfojtják az ösztönöket, s ez szorongásokat hív életre. Az elfojtást az analízis tárhatja fel, vagyis az orvos és a beteg közti személyes kapcsolat, amelynek során a beteg beszámol emlékképeiről, álmairól, az analitikus pedig értelmezi azokat, s ennek segítségével gyógyítani is képes a beteget.

A lélektani kutatások másik úttörője, Ivan Petrovics Pavlov a fiziológiai és a pszichológia folyamatok kapcsolatát mutatta ki kísérleti úton. Az ő eredményeiből kiindulva bontakozott ki az USA-ban a behaviorizmus (bihéviorizmus), azaz a viselkedés-lélektan irányzata, amely az irodalomra is nagy hatást gyakorolt.

4.  Milyen művészeti-irodalmi korszakok, irányzatok jellemzik a XX. század első évtizedeit?

A 20. században nincsenek egységes korszakok, korstílusok. Az irányzatok, törekvések párhuzamossága, egymásra épülő, időben elhúzódó lépcsőzetessége jellemző.

Összefoglalóan avantgárdnak nevezzük a 20. század első évtizedeiben jelentkező újító művészeti irányzatokat. Az avantgárd első jelentkezését 1905 és 1910 közé tehetjük; fénykora a század tízes és húszas éveire esik, s a második világháború kezdete a mozgalmak lezárulását jelenti. Az avantgárdhoz azokat a körülhatárolt esztétikai, filozófiai, sokszor politikai nézetrendszerrel, programmal rendelkező áramlatokat, irányzatokat soroljuk, amelyek ember és ember, ember és természet megváltozott viszonyrendszerére keresik a választ, s eközben rendszerint mozgalomszerűen alakítanak alkotó csoportot, amely igen gyakran összművészeti és nemzetközi is egyúttal.

5.  Mutasd be az avantgárd legismertebb irányzatait!

Kubizmus: az első, forradalmi hatású avantgárd irányzat; a francia festészetben alakult ki. Nyitó alkotásának Pablo Picasso Avignoni kisasszonyok című képét tekintik. A kubisták a tér és az idő újszerű megragadására törekedtek a szimultanizmus alkalmazásával. Ez az eljárásmód terjesztette el a montázst.

Futurizmus (olasz futuro = jövő): Olaszországban bontakozott ki, első kiáltványát a mozgalom vezéralakja, Marinetti 1909-ben tette közzé. Eszerint a veszély szeretetét, az erőt, a bátorságot, a lázadást akarják megénekelni. A kihívó mozgást, a sebességet magasztalják. Erőteljesen igenlik és üdvözlik a technikai civilizációt, a modern nagyvárosi életet, ugyanakkor dühödten elvetik a hagyomány rétegeit. A futurizmus erősen mozgalom jellegű: szoros szervezeti keretekben működött, fő műfajuk a manifesztum, a röplap; tüntetéseket szerveztek, pártot is készültek alapítani. Az irodalmi elveket A futurista irodalom technikai kiáltványa (1912) rögzítette. Eszerint szét kell rombolni a mondatszerkezetet, el kell törölni a melléknevet, a határozót, a kötőszavakat, a központozást, s helyettük matematikai és zenei jeleket kell használni.

Expresszionizmus (latin expressio = kifejezés): az avantgárd egyik legfontosabb irányzata. Fénykora 1910 és 1925 közé esik. Témáikat a fogalmi elvontság és az általánosság jellemzi. Az alkotónak önmagában kell meglelnie és önmagából kivetítenie a lényeget. Központi gondolatuk az Ember, az Új Ember és a Tett. A Tett lényege, hogy az Új Ember hajtja végre; az Új Ember lényege, hogy Tettet hajt végre. Az irodalmi folyóiratok közül kiemelkedik a Der Sturm (A roham), a Die Aktion (A Tett) és a Die weissen Blätter (Fehér Lapok). Nemzetközi jelentőségű Kassák Lajos Ma című folyóirata.

Dadaizmus: rövid életű avantgárd mozgalom, a szürrealizmus előkészítője 1916. február 8-án született Zürichben. A mozgalom vezéregyénisége Tristan Tzara.  A mozgalom indulása Tzara Antipyrine úr első mennyei kalandja című művének megjelenésének időpontjára tehető: ez értelmetlennek tetsző, a szavakat válogatás nélkül egymás mellé állító mű. A dadaisták, ahol csak tehették, egyre inkább sokkolták a közönséget lármával, ricsajozással, különböző irodalmi és újságszövegek egyidejű felolvasásával, agresszivitással. Tzara 1919 végén Párizsba költözött. Az itteni fiatal irodalmárok vezérüknek tekintették, az irodalmi dada elsősorban általuk (André Breton, Paul Éluard) vált figyelemreméltóvá. (Illyés Gyula barátai)

Szürrealizmus (francia surréalisme = realizmusfölöttiség): a dadaizmussal párhuzamosan kezdett formálódni, de irányzattá csak 1922 után vált. Az irányzat központja Franciaország, de számos más országban is kibontakozott. Kiindulópontjuk a hazug, embertelen világ elleni tiltakozás, a kegyetlen civilizáció elleni lázadás. Hadat üzentek minden hagyománynak; sokszor a legradikálisabb polgárpukkasztást valósították meg. Szépség-meghatározásuk: „Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon.” Az öntudatlan, az automatikus írás hívei voltak. A mozgalom legismertebb alkotói: Louis Aragon, Salvador Dali.

Konstruktivizmus: a képző- és iparművészet és az építészet áll a középpontjában. Meglehetősen különnemű törekvéseket összefoglaló irányzat. A legfőbb közös jegy a rombolva alkotás jelszavának elvetése, s helyette – a technikai fejlődésre építve – a világ újrateremtése, konstruálása. Mindezt az elvonatkoztatás, az elvont formák, a geometriai elemek segítségével próbálták elérni. Az építészetben, a tárgyi kultúrában teret nyert a funkcionalizmus; így alakult ki a modern ipari formatervezés. Legjelentősebb képviselői: Kazimir Malevics, Vlagyimir Tatlin, a Drezdában működő Bauhaus, amelynek alapítója Walter Gropius építész és egyik fő elméleti szerzője Moholy-Nagy László.

6.  Mi és kik jellemezték a szellemi életet Magyarországon a két világháború között?

1920. június 4-e, a trianoni békediktátum napja. Magyarország területének 2/3 részét, lakosságának 1/3 részét elcsatolták. Kolozsvár, Nagyvárad, Kassa, Pozsony és más jelentős városok idegen országok részeivé lettek, s ez által szervetlenné váltak az ország művelődési viszonyai. Ez szükségessé tette azokat a jelentős oktatási és kulturális reformokat, amelyek végrehajtása Klebelsberg Kunó vallás-és közoktatásügyi minisztersége alatt következett be: népiskolai hálózat kiépítése, középiskolák, egyetemek alapítása, külföldi magyar intézetek létrehozása stb.

A magyar művelődéstörténet legjellemzőbb sajátossága az irodalom központi szerepe a szellemi életben, a tudatformálásban. A magyar írók közül e korszakban a legnagyobb hatást a konstruktív szellemi életre Ady Endre, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Szabó Dezső, Németh László, a halála utáni években József Attila és a korszak kezdetétől a történész-esszéíró Szekfű Gyula.

Szabó Dezső (1879-1945) ifjúkorában sokféle nézettel barátkozott, s esszéíróként jelentkezett a Nyugatban. 1919 májusában jelent meg az Elsodort falu című regénye, amely a forradalmak bukása után óriási hatást ért el: kifejezte azt a jobboldali, a magyarság és a parasztság iránt vonzódást mutató fordulatot, amelyet az indokolt nemzetféltés irányított. Ráirányította a figyelmet a megoldhatatlannak mutatkozó nemzeti-társadalmi gondokra. Egyik ihletője a népi írók munkásságának. Jelentős a német térhódítás elleni kiállása is a harmincas énektől.

Szekfű Gyula (1883-1955) egyetemi tanár, az egyik legjelentősebb magyar történész. 1920-ban jelent meg Három nemzedék című műve, amely a forradalmak utáni konzervatív váltás elvi és történészi igazolására törekszik, nemzeti önvizsgálatra szólít fel, bírálja a liberalizmust, és csak lassú változásokat lát lehetségesnek. 1943-44 fordulóján cikksorozatot közölt a Magyar Nemzetben Valahol utat vesztettünk címmel, már a várható vereségeknek és következményeinek tudatában.

7.  Mi jellemezte az irodalmi életet Magyarországon a két világháború közötti időszakban?

A magyar irodalom 1919 után három nagyobb régióban létezett: a trianoni Magyarországon, a magyarság tömegeit megkapó államokban, tehát Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában, valamint az Európában, majd szerte a világon szétszóródó emigrációban. A hazai irodalmi élet kifejezetten főváros-centrikussá vált, s ezt csak némileg ellensúlyozhatták az egyetemi városok: Debrecen, Pécs és Szeged. A nemzetiségi irodalmak központjai: Kolozsvár, Kassa, Pozsony, Újvidék, Szabadka.

1919 és 1944 közötti irodalmunk erősen tagolódott:

keresztény-nemzeti irodalom, mely a konzervatív értékek felmutatását, életben tartását tartotta feladatának;

szabadelvű (liberális) irodalom, melynek képviselői kezdetben a Nyugat körül csoportosultak, majd 1936-tól a  Szép Szó lett a bázisuk;

szocialista szemléletű irodalom, mely a marxizmus és a szocializmus eszméinek terjesztését tekintette fő feladatának;

a népi írók mozgalmának politikai célkitűzése a polgári demokrácia vívmányainak következetes megvalósítása volt. Radikális földosztást akartak és polgári demokratikus szabadságjogokat: pl. általános és titkos választójogot, valódi sajtószabadságot. (Népi-urbánus vita: a népiek a kor legfontosabb megírandó témájának a szociális problémákat tekintették, míg az urbánusok a fasizmus veszélyét sorolták az első helyre.)

Korstílusok, stiláris-poétikai tendenciák alapján csoportosítva tovább él a múlt századi realizmusnak és a századvégi modernista irányoknak a nagyközönség körében igazi elismerést ekkortájt elnyerő együttese. A húszas évek első felében jelentős az avantgárd, ám már ugyanebben az időben megjelenik több megújított stíluskezdemény is (újtárgyiasság, újnépiesség, újrealizmus, újklasszicizmus stb.).

8.  Mi és kik jellemezték a szellemi életet Magyarországon 1945 és 1990 között?

Az 1945 utáni évtizedeket a szovjet megszállás határozta meg; ez nyomta rá bélyegét a művelődésre, a szellemi életre is. 1945 és 1948 között kialakult az egypártrendszer, és létrejött a proletárdiktatúra. Ennek képviselői a marxizmust hirdették, de a sztálinizmust képviselték; a szocialista társadalom építéséről beszéltek, valójában azonban bolsevik diktatúrát valósítottak meg.

A korszak egészére végső soron a marxizmus ideológiája és praxisa nyomta rá a bélyegét, de változó módon. 1945 és 1948 között az ideológia elterjedése, 1948-tól 1956-ig ezen ideológia „államvallássá” válása a jellemző. 1956 után csak annyi változik, hogy szavakban – a perek és kivégzések ellenére – már csupán a marxizmus hegemóniájáról beszélnek. A hetvenes években következik be az első igazi fordulat: szavakban más ideológiákat is kezdenek a marxizmussal egyenrangú partnernek tekinteni. Végül a nyolcvanas évekre „szégyenlőssé válik” ez az ideológia, s ennek következtében egyre nyíltabban megszólalhat az ideológiai pluralizmus.

A hazai marxista gondolkodók közül Lukács György (1885-1971) emelkedik ki. Szellemtörténészként indult, 1919 után marxista lett, 1945-ben Moszkvából tért haza. Nagy szerepe volt abban, hogy az értelmiség egy része elfogadta a marxizmust. 1949-ben félreállították.

A korszak másik jelentős társadalomtudósa Bibó István (1911-1979), aki a népi írók mozgalmához állt közel. 1945 és 1948 között egy demokratikus és koalíciós magyar útért érvelt, mely kiküszöbölte volna a szovjet és az angolszász modellt egyaránt. 1948 után félreállították. 1956-ban Nagy Imre minisztere, amiért életfogytiglanra ítélték. 1986-ig nem jelenhettek meg művei. A nyolcvanas évek politikai mozgalmainak egyik fő hivatkozási alapja az ő életműve.

9.  Mi és kik jellemezték az irodalmi életet Magyarországon 1945 és 1990 között?

A politika által behatárolt keretek között 1945 után néhány évig még folytatódhatott a háború előtti többpólusú, irányzatokat kibontakozni engedő irodalmi élet. Ennek megfelelően alakultak a folyóiratok is. A Magyarok (1945-1949) általában a polgári értékek, a Válasz (1946-1949) továbbra is a népi írói mozgalom, az Újhold (1946-1948) a Babits jegyében fellépő fiatalok, a Csillag (1947-1956) a marxizmus vonzáskörében szerveződők, a Vigília (1935- ) a katolicizmus eszmekörébe tartozók fóruma.

A fordulat évével (1949) ez a sokarcúság megszűnik; központosítják az irodalmi életet. Előírják a témákat, a választandó ábrázolási módot, a stílust. Ez a központi irányítás egészen 1990-ig működött. Az irodalom- és általában a művelődéspolitika alapelve a „TTT” a „három T” volt, s ez azt jelentette, hogy a műveket a támogat – tűr – tilt három kategória valamelyikébe sorolták be.

Az 1945 utáni évtizedben fellépők korán két ágra szakadtak: a „fényes szelek” szocialista elkötelezettségűnek tudott nemzedékére és a „polgári” újholdasokra.

Az irodalom belső folyamatai ugyanakkor nem váltak a politika rabjává. A költészetben nagyszabású poétikai-szemléleti forradalmak bontakoztak ki. Ilyen volt a látomásos-szimbolikus-mítoszi költészet (Juhász Ferenc, Nagy László) és a tárgyias-elvont, „objektív” líra (Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes)

Az epika és a dráma lassabban és vontatottabban válhatott sokarcúvá. Kiemelkedő az 1956 utáni évtizedekben Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Mándy Iván, Déry Tibor, Sarkadi Imre, Sánta Ferenc és Örkény István újító szellemű munkássága.

10. Szabó Lőrinc életpályája

A két világháború közötti időszak kiemelkedő költője, aki írói pályáját a Nyugatban kezdte, de hamarosan eltávolodott az „első nemzedék” esztétikai elveitől (szimbolizmus, imp­resszionizmus), s a leíró-ábrázoló költészet hagyományait újította fel. Költészete élete utolsó évtizedében emelkedett klasszikus magaslatokba. – Egyéni lírájával szinte egyenrangú széles­körű műfordítói tevékenysége; kitűnő esszéista és kritikus is volt.

1900. március 31-én született Miskolcon. Apja, Gáborjáni Szabó Lőrinc mozdonyve­zető volt. Lecsúszott, sikertelen embernek érezte magát, hiszen a régi tiszántúli református famíliából századokon át megbecsült papok, tanítók, nyomdászok kerültek ki. Édesanyja Panyiczky Ilona, aki lengyel származású volt. Az apa keserűsége, szótlan komorsága rá­nyomta bélyegét a család életére.

Életük állandó vándorlás volt apja vasúti „vezénylése” miatt. Így elemi iskoláit Mis­kolcon, Balassagyarmaton és Debrecenben; a gimnázium nyolc osztályát a debreceni Refor­mátus Főgimnáziumban végezte. Kitűnő tanuló volt; ragadtak rá a nyelvek. Előbb Adyt fe­dezte fel magának, majd Babitsért rajongott.

A vakációkat – általában több hetet – minden évben Tiszabecsen töltötte. Nagybátyja G. Szabó Mihály itt volt református pap. „Józan szelleme és nyílt, protestáns meggyőződése a legnagyobb nevelőm volt. Mindenféle mesterségre és művészetre vagy legalábbis érdeklő­désre egyformán biztatott; vele bármiről a legszabadabban vitázhatott erősödő értelmem.” – írja visszaemlékezéseiben „Mihály bácsiról”, a tiszabecsi tiszteletesről.

1918. március 8-án ún. hadiérettségit tett, s a hónap közepén bevonult katonának. Tisztiiskolára kerül előbb Szegedre, majd Lugosra, ám az őszirózsás forradalom után lesze­relés nélkül hazautazott Debrecenbe, majd Pesten beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karára. Ám rövid idő múlva átiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-német-latin szakára, de tanulmányait nem fejezte be.

Megismerkedett Babits Mihállyal; kapcsolatuk szoros barátsággá mélyült. Babits 1920 júliusában saját lakásába fogadta albérletekben nyomorgó és alkalmi műfordításokból élő fiatal barátját, s közel másfél évig együtt laktak. Kapcsolatuk később elhidegült (Tanner Ilona!). Babits révén bekerül az irodalmi körökbe; Mikes Lajos Az Est-lapok (Az Est, Pesti Napló, Magyarország) irodalmi rovatvezetője veszi maga mellé. 1921 szilveszterén titokban feleségül vette Mikes Lajos fiatalon özvegyen maradt leányát, Mikes Klárát. Két gyermekük született: Lőrinc („Lóci”) és Klára („kis Klára”).

Szabó Lőrinc igen termékeny író volt; sokat és sietve dolgozott. Műfordításai mellett egymás után jelentek meg verseskötetei: 1922-ben a Föld, Erdő, Isten; 1923-ban a Kalibán; 1925-ben a Fény, fény, fény; 1926-ban A Sátán műremekei.

Felesége révén ismerkedett meg Korzáti Erzsébettel, „s teljes lelkével hozzákapcsoló­dott”. Szerelmük 25 éven át tartott. Kapcsolatuk Korzáti Erzsébet önkéntes halálával ért vé­get, de a szenvedély továbbélt, s ennek „gyümölcse” lesz a Huszonhatodik év című 100 szo­nettből álló szonettciklusa.

Szabó Lőrinc igen sokat utazott – apja révén vasúti szabadjegye volt -, beutazta szinte egész Európát, de eljutott még Kairóba is. 1938 és 1942 között sajtótudósítóként kísérte a politikusokat külföldi utjaikra, és többször tagja kulturális delegációknak is. 1945 után ezen utazások miatt súlyosan vezekelnie kellett.

1927-ben Sárközi Györggyel együtt Pandora néven önálló folyóiratot indított a Nyu­gat ellenzékeként. Az újság az ún. második nemzedék addig fellépő első hullámának tagjait fogta össze.

1932 végén adta ki a Te meg a világ című kötetét, melyben már teljesen egyéni han­gon szólal meg. 1936 könyvnapjára hagyta el a sajtót a Különbéke című újabb kötete, majd 1938 áprilisában a Harc az ünnepért.

1945 előtt Szabó Lőrinc elismert, ünnepelt költő. Háromszor tüntették ki Baumgarten-díjjal, s egyéb elismerésekben is részesült. A háború alatt többször is behívták katonai szol­gálatra, de frontra, harcoló alakulathoz nem került. A háború vége Szabó Lőrinc számára a számadás és a felelősségrevonás idejét hozta (A vezér című verse – mely 1928-ban íródott - volt az indok). Az irodalmi életből kiszorult, s főleg műfordításokból tartotta fenn magát. Ba­rátai azonban segítették, melléálltak.

1945 augusztusában kezdte el írni 370 azonos formájú versből álló Tücsökzene című ciklusát, „lírai önéletrajzát”. 1950-ben meghalt Korzáti Erzsébet, s a gyászévben Szabó Lőrinc megalkotta A huszonhatodik év 120 szonettjét, halhatatlan kedvesének lírai rekviemjét. 1956-ban látott napvilágot Válogatott verseinek gyűjteménye Illyés Gyula nagy, felfedeztető tanul­mányával. Illyés szenvedélyesen érvelő apológiája újra az irodalmi érdeklődés középpontjába állította Szabó Lőrincet. 1957. március 15-én Kossuth-díjjal tüntették ki. (1954. április 4-én műfordításaiért József Attila díjat kapott.)

Első szívinfarktusa 1951-ben érte; a harmadikkal már nem tudott megbirkózni. 1957. október 3-án halt meg.

 11. Szabó Lőrinc költészetének sajátosságai

Szabó Lőrinc első kötetének – Föld, Erdő, Isten (1922) - verseiből egy bukolikus vi­lágból érkező s bukolikus örömökre vágyó tehetséges és művelt fiatalember alakja bontakozik ki: korábbi kirándulások képei, régi és új szerelmek emlékei verseinek ihletői.

A következő kötetekben – Kalibán (1923); Fény, fény, fény (1925); A Sátán Műreme­kei (1926) – alaposan megváltozik a témakör: a húszas évek költészetének fő szólama a világ, a pénz, a jelen elleni keserű, átkozódó lázadás. Dühének forrása egyéni léthelyzetében fedez­hető fel: tekintélye, állása, családja volt, de nehéz anyagi gondok kínozták. Adys hangulatok, motívumok szövik át Szegénynek lenni s fiatalnak című indulatos versét. A „rettenetes” kulcsszó hatszor hangzik el a tehetetlen kétségbeesés lelkiállapotának jelzéseként. A költő panaszában nemcsak a személyes sors lehetetlensége kap hangot: a húszas évek fiatal értelmi­ségi nemzedékének létérzékelését is megszólaltatja a költemény.

A Sátán Műremekei költőjének dühödt lázadásaiban nagy erővel, szenvedélyesen és követelőzően jelentkeznek a húszas évek szociális problémái is. Költészete a modern nagyvá­ros névtelenségének kifejezőjévé, a névtelen emberek sorsának megszólaltatójává is válik. A kisemmizettek, a kizsákmányoltak érzéseinek, indulatainak leghívebb tolmácsolója A Bazili­kában zúg a harang című költeménye. Ez a verse ars poetica is: a költő ebben a versében egyértelműen áll ki a közéleti költészet mellett. Arra szólít fel, hogy „a jó s rossz angyalok harca” helyett az írástudók lássák meg „a legszomorúbb harcot”, az örök szegénység szívszo­rító küzdelmeit. Már ebben a versében is jól megfigyelhető az a Szabó Lőrinc-i sajátosság, hogy tudatosan törekszik az élőbeszédszerű versírásra; a verstani szabályok szigorú megtar­tása mellett a természetes, beszélt nyelv kötetlenségének hatását keltve. Fellazítja a ritmikát, jambusai alig érzékelhetők; gyakori a sorátlépésekkel (enjambement) elmossa a sorok hatá­rait, „eltünteti” a verssorokat.

A harmincas években megváltozik a költő világnézete. Az előző évtized lázadó küz­delmeibe belefáradva a szembenállást valamiféle befelé fordulás, bölcseleti szemlélődés váltja fel. Lemond a társadalmi-szociális kérdések feszegetéséről, keserűen tudomásul veszi, hogy a világ olyan, amilyen: nem lehet megváltani, megváltoztatni.

A Te meg a világ (1932) című kötetében Az Egy álmai (1931) című versében fejti ki megváltozott életszemléletének összefüggő rendszerét. Az első három strófában még a világot tudomásul vevő és az ellene lázadó szólam vitája, perlekedése jelenik meg: „Ha mindig csak megértek, / hol maradok én?”. A következő három versszak az új magatartás elfogadása: a „szökés”, menekülés a „belső végtelenbe”, a lélek mélységeibe, a magányba. A vers az Egy öntörvényű világának felértékelésével zárul: „a mi hazánk az Egy, amely / nem osztozik: / álmodjuk hát, ha még lehet, / az Egynek álmait!”

Szabó Lőrinc költészetének kezdettől fogva egyik vezérmotívuma a szerelmi szenve­dély, az erotikus vágy. Nő és férfi között csak az érzékek kapcsolatát ismerte el őszintének és igaznak. Tízévi házassági és tizennégy-tizenöt évi szerelmi tapasztalat összegzéseként írja meg a Semmiért Egészen (1931) című költeményét. A versben a költő feltétlen hűséget, teljes odaadást, önfeladást követel a szeretett társtól. Szerinte a „kinti” világban a szerelem csupán „két önzés titkos párbaja”, a „bentiben” – Az Egy álmai szerint – teljes alázat és áldozat kell, hogy legyen. Lehet-e ilyen önfeladást követelni? Szerelem-e még az, ha egy ember a másikért ennyire lemond önmagáról? Egy esetben lehetséges ez; ha a másik fél cserébe ugyanezt nyújtja. Erre történik utalás a vers utolsó soraiban: „és én majd elvégzem magamban, / hogy zsarnokságom megbocsásd.” A költő törekszik erre, de gyötri az önvád, mert tudja, hogy ő sem képes erre a teljes odaadásra.

A harmincas évek költői-emberi magatartásának másik kulcsverse a Különbéke (1933). Az első strófák még visszaidézik a húszas évek lázongásainak értelmét, azt a hitet, hogy lehet a világon segíteni, s az élet, ha sokan akarják, megváltozik. Az 5. szakasztól kezdve azonban egyfajta elkeseredett sztoicizmus jelenik meg a versben. „Elszánt nyugalom­mal” vet számot a világgal és saját helyzetével, és „különbékét” köt „a semmivel”: olyannak fogadja el az életet, amilyen, s nem lázadozik. Fölfedezi a lét apró örömeit, megbecsül egy-egy jó pillanatot, s örül, ha a körülötte dúló háborúságban is tud verset írni. Ebben a magára kényszerített belső békében csak a gyermekekben tud elképzelni egy jobb, egy harmoniku­sabb világot: „s a leprások közt fütyörészek/ és nevetek / s egyre jobban kezdem szeretni / a gyerekeket”. Ez a gyerekvilághoz való vonzódás lesz a Lóci-, ill. a kis Klára-versek ihletője (Lóci óriás lesz; A Bagoly; A légy; Kis Klára csodálkozik)

A Különbékében új témaként jelentkezik a keleti, buddhista filozófia és költészet ha­tása. A Dsuang Dszi álma (1935) a létezés relativitását vallja; míg a Szun Vu Kung lázadása (1935) a szelíd szeretet mindent legyőző erejét hirdeti a világuralomra törő ember-állat ször­nyűségei ellenében.

Szabó Lőrinc – 1945 után, miután mindenfajta politikai megnyilvánulástól eltiltották – megtalálva a békítő harmónia nézőpontját, Proust módszerével, a spontán emlékezés techni­kájával fog hozzá a Tücsökzene 352 (1945-1947), illetve 370 (1957) darabjához. A költő át­adja magát az emlékezés-tűnődés zsongító, félig-tudatos állapotának, s újra átéli életét, költői útját, s mindazt az élményt, amely az élete folyamán fontossá vált számára. Egyfajta számve­tés is ez, önigazolás s merengő meditáció az élet értelméről. Műfaja az epika és a líra között áll: az elbeszélt események, történések zártságát az emlékező jelen idejének vallomásai, el­mélkedései oldják fel.

A huszonhatodik év (1957) 120 szonettjében Korzáti Erzsébettel megélt szerelmük belső történetét dolgozza fel. A költő 20. századi Orpheuszként kísérli meg visszahozni Eurü­dikéjét az élők birodalmába. A szonettforma hűvös fegyelmébe zárja a maga tépelődő jajon­gásait, kétségbeesett, reménytelen vágyakozását az eltűnt boldogság, a halott szerelmes után; így teremtve rendkívüli feszültséget, hallatlan tömörséget. A ciklus egésze egy bizonyos lelki megtisztulási folyamat: a költő a halál tükrében ismeri végre fel az élet szépségét, gazdagsá­gát és értelmességét.

A huszonhatodik év fájdalomkitörései után csak lecsillapodás, megbékélés következ­hetett. A halál világa után Szabó Lőrinc is fölfedezi a puszta létezés örömét, csodáját. Ez az érzés jelenik meg utolsó nagy létösszegző versében a Mozart hallgatása közben (1956) című­ben, mely számvetés és új életprogram is egyben. A Mozart zenéjét hallgató költőben egy régi, már feledésbe hullt, de újra felmerülő emlék indítja el a töprengő eszmélkedés folyama­tát. Egy napóra kőbe vésett bölcsességén kezd elmerengeni: „Csak a derű óráit számolom.” E gondolat nyomán eltűnődik a múlton, saját hányatott, szenvedésekkel teli életén, s eljut a megvilágosodásig, a felismerésig: úgy „kellett volna” élni, ahogy a napóra dacos sugallata tanácsolja. Újjáéledő reménykedéssel most tudatosul benne, hogy hogyan is kellene ezután élnie: „Óh, igen, a fényt, napot, a derűt, / illatok táncát, szélhalk őzikét, / s fent a kékben a habos gőzökét, / azt kellene most visszahozni, hogy / átjárjanak új forró áramok.” Mozart muzsikájában már a Mindenség zenéjét hallja, s ennek varázsjátéka kelti életre benne az újra megtalált hit, remény és harmónia mámorát.

Látható, hogy Szabó Lőrinc bizakodva, megbékélt lélekkel, alkotó erejének teljében készült az elkövetkezendő esztendőkre, álmait, reményeit azonban derékba törte a korai halál.

12. Illyés Gyula életpályája

Babits Mihály halála után személyisége meghatározó a magyar irodalmi és társadalmi közéletben. A hatvanas évek második felétől, a konszolidálódott szellemi életben tekintélye már vitathatatlan; az irodalmi élet egésze a nemzeti költőnek kijáró tisztelettel és igénnyel veszi körül. Szinte nemzeti intézménynek tekintik idehaza és a határainkon kívül élő magyar­ság körében. Elsősorban tőle várják, hogy megfogalmazza a nemzeti sorsproblémákat, s azt, hogy ezekben napi segítséget is nyújtson.

Viszonya a hatalommal – szociális elkötelezettsége ellenére – nem felhőtlen. Műveit nem, vagy csak erős szelektálással, illetve nagy késéssel adják ki, mutatják be a színházakban; s rendszeresen figyelmeztetik, hogy milyen írónak kellene lennie, s hogy mit várnak el tőle. Mindemellett nagy tekintélye miatt – külföldön is ismerik és elismerik – tartanak is tőle, s folyamatosan próbálkoznak megnyerésével – háromszor is kitüntetik Kossuth-díjjal -, ám ő a maga útját járja: legfőbb ügyének a 15 milliós nemzet érdekeinek szolgálatát tartja.

Az avantgárd áramában kezdett írni, majd a Nyugat köréhez és a népi írók mozgalmá­hoz tartozott, végül nemzeti költővé vált, hiszen egy nemzetet akart műveivel kellő önisme­retre nevelni, és öntudatossá tenni. Magyarság, európaiság, patriotizmus és internacionaliz­mus nála szétválaszthatatlan egységbe olvadt. Írói hivatástudatát a felelősségérzet mélyítette el: a demokrácia hiányosságai miatt a kisemmizett dolgozó tömegek érdekeit kívánta szol­gálni.

Életműve szerteágazó, szinte minden műnemben jelentőset alkotott, és közéleti sze­repvállalása is megkerülhetetlenül fontos.

Illyés Gyula Felsőrácegrespusztán született 1902. november 2-án. Édesapja, Illés János katolikus dunántúli számadó juhászok leszármazottja; uradalmi gépész a grófi birtokon. Édesanyja, Kállay Ida az Alföldről a Dunántúlra származott református papi család sarja. A család két ága nagy vallási vitában állt egymással, s végül ez vezetett ahhoz, hogy a szülők 1906-ban elváltak. Egy fiú és egy leány után a költő a harmadik gyermek volt.

Elemi iskolai tanulmányait a pusztai iskolában és Simontornyán végezte. A középis­kolát Dombóváron kezdte, Bonyhádon majd Budapesten folytatta. Az utolsó négy osztályt egy kereskedelmi középiskolában végezte, ahol 1921-ben érettségizett.

Ezután rövid ideig a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudomá­nyi Karának magyar-francia szakos hallgatója, ám 1921 végén Párizsba megy, ahol részt vesz a magyar és a nemzetközi emigráció életében, a baloldali munkásmozgalomban. Közben a Sorbonne előadásait látogatja, s bekapcsolódik az irodalmi életbe, megismerkedik a francia szürrealizmus ekkor kibontakozó mozgalmának vezető képviselőivel.

1926-ban hazatér, s tisztviselő egy biztosítótársaságnál, majd 1937-től a Nemzeti Bank sajtóreferense. 1927 végétől a Nyugat rendszeresen közli verseit, 1928-ban verseskönyvét is kiadják (Nehéz föld). Megismerkedik a Nyugat első nemzedékének jelentős alkotóival; egy időben József Attilával is baráti a viszonya. Nemzedékének mindinkább elismerten vezér­egyénisége, aki 1931-től összesen négyszer kapott Baumgarten-díjat. 1934-ben meghívták a moszkvai írókongresszusra; tapasztalatairól Oroszország című útirajzában számolt be. 1934-től a Válasznak, a népi írók folyóiratának vezető munkatársa, 1937-től a Nyugat társszer­kesztője, 1941-1944 között a Nyugatot folytató Magyar Csillag szerkesztője.

1931-ben házasságot kötött Juvancz Irmával, de 1938-ban elválnak. 1939-ben felesé­gül vette Kozmutza Flórát. Egy leánygyermekük született.

A harmincas években sorra jelentek meg művei: a Három öreg című elbeszélő költe­ménye(1931), a Puszták népe (1936), a Petőfi (1936), a Rend a romokban című verseskötet (1937), a Magyarok című naplójegyzetek (1938) és 1940-ben napvilágot látnak Összegyűjtött versei is.

A német megszállás után bujdosni kényszerült. 1945 elejétől részt vett a Nemzeti Pa­rasztpárt munkájában; országgyűlési képviselő lett, de hamarosan visszavonult a politikai szerepléstől, mert nem látta konfliktusmentesnek a munkás-paraszt szövetséget, s mert az irodalom pártossága helyett az értékközpontúságot hirdette. Ennek szellemében állt ki Szabó Lőrinc és Németh László mellett. Ez idő tájt, 1950-ben írta az Egy mondat a zsarnokságról című versét, mely kora társadalmának egyértelmű és kemény kritikája. (1956. november 2-án jelentette meg az Irodalmi Újságban. Legközelebb csak 1986-ban kerülhetett kiadásra – addig betiltott versnek számított.) 1947 és 1960 között tiltakozásul nem adott ki kötetet, és soha nem adott interjút vagy írást az MSZMP központi lapjának, a Népszabadságnak; megjelent munkáiban, főként drámáiban a nemzeti függetlenség ügyét és a valódi demokráciát állította a középpontba. 1956 után ő a nemzet lelkiismerete, akinek véleményére a hatalom is kénytelen volt odafigyelni. Nagy szerepe volt az első független irodalmi és közéleti hetilap, a Hitel életre hívásában. 1983. április 15-én hunyt el; a Farkasréti temetőben nyugszik. Temetése ellenzéki tüntetésszámba ment.

13. Illyés Gyula költészetének meghatározó nagy versei

Első kötete - Nehéz föld (1928) – a Nyugat kiadásában jelent meg. A Három öreg című elbeszélő költemény (1931) két nagyapjának és az őt írni tanító öreg béresnek állít em­léket.

Céljait és költői módszereit érzékletesen fejezi ki a második könyvében – Sarjúrendek (1930) – helyet kapó Elégia (1929) című verse, melyben hangsúlyozott tárgyiassággal s az azt átszövő megsemmisítő iróniával rajzolja meg annak a néprétegnek egy jellegzetes képét, aki­nek az érdekében kíván tevékenykedni. E versével a magyar irodalomban klasszikus leíró költemény modern változatát teremti meg.

Költői pályájának első összegző-szintetizáló verseskönyvében, a Rend a romokban (1937) jelent meg a Nem menekülhetsz című verse, melyben az immár értelmiségi életformát élő költő szembesül gyökereivel, azzal a kiszolgáltatott életformával, ami pusztai körülmé­nyeit is jellemezte, s amelynek szolgálatát vállalta. A versben újra hitet tesz e népréteg, az egyszerű dolgozó emberek érdekeinek elkötelezett képviselete mellett.

Az 1945 utáni kezdeti reményeket hamarosan a kétségek váltották fel. A költő is örül a demokratikus változásoknak, a földosztásnak, az újjáépítésnek, ugyanakkor mind több két­séggel szemléli a politikai csatározásokat. A reformáció genfi emlékműve előtt (1946, meg­jelent 1956-ban) történetfilozófiai szinten, a reformáció korát megidézve néz szembe az em­beriség útjával: volt-e értelme a forradalmi küzdelmeknek, a radikális hitújításnak. A tárgyi­lagosságra törekvő szemlélő egyrészt nagyon kevésnek tartja az elért eredményt, ha az érte hozott áldozatot veszi figyelembe, ugyanakkor úgy véli, ennyi sem lenne, ha nem lennének önfeláldozóan harcoló hősök, akik akár életüket is hajlandók feláldozni az általuk fontosnak tartott eszméért. A költő fejet hajt az ilyen nagyságok, hősök előtt, mint Kálvin, Cromwell, Bocskay és a többiek.

A bolsevista hatalomátvétel után, 1950-ben írja meg, de csak 1956. november 2-án jelentetheti meg a Rákosi-diktatúra kíméletlen kritikáját, az Egy mondat a zsarnokságról című versét, mely az egyik leghosszabb magyar versmondat (200 sor, 50 strófa). A vers a zsarnokság pontos természetrajzát adja. Formai-szerkezeti mintája a litánia, melynek egyik legfőbb jellemzője a monotónia, amely itt a kifejezés plasztikusságát szolgáló eszköz: a rend­szer, a zsarnokság végzetes egyöntetűségét, a külön utak lehetetlenségét is kifejezi. A litániák rendre az „Uram, irgalmazz!” (Kyrie eleison!) kifejezéssel kezdődnek és végződnek, s a zsar­nokságról festett irgalmatlan kép is irgalom után kiált: nem a túlvilágon, hanem itt a földön kellene az elviselhetetlent megváltoztatni. A sokszorosan összetett versmondat alapmondata a vers indítása: „Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van.” Az 1-14 szakasz az általános zsar­nokságképet és annak 20. századi újdonságait sorolja. A változás a 14. szakaszban indul meg, sajátos módon a zsarnokság terrorisztikus megnyilvánulási formáiról rögtön áttérve a zsar­nokságnak a művészetben való megnyilvánulásaira. Az általánosítást a 17. versszakban teszi meg Illyés, s mondja ki először a nemcsak-ra következő állítást: „mert zsarnokság ott van / jelenvalóan / mindenekben, / ahogy a rég istened sem…”. Az ezután következő körkép a min­dennapok életébe, a legszemélyesebb magánéletbe, a gondolatokba is kiiktathatatlanul beszi­várgó zsarnokságot mutatja fel – különös tekintettel a költő által is megélt személyes tapasz­talatokra. A zsarnokság személytelen társadalmi általánosságát és a legszemélyesebb sorsba való könyörtelen behatolását a vers igehasználata is szemléletesen kifejezi; a 19. versszaktól kezdve feltűnően megszaporodik a tegező forma: „mindenki szem a láncban; / belőled bűzlik, árad, / magad is zsarnokság vagy…” Ez a tegező forma kettős jelentésű, mert magától érte­tődő, hogy ez a „te” egyrészt a vers minden olvasója, másrészt maga a lírai én, még tágabban pedig minden zsarnoki rendszer minden állampolgára. Teljesen egyértelművé válik a tegezés kétirányúsága a befejező részben, ahol a zsarnokság által meghatározott az éppen megszülető alkotás is: „mert ahol zsarnokság van, / minden hiában, / e dal is, az ilyen hű, / akármilyen mű, // mert ott áll / eleve sírodnál, / ő mondja meg, ki voltál, / porod is neki szolgál.” (E váte­szi látomás pontosan be is igazolódott Illyés Gyula halálakor, amikor a hatalom mondta meg, hogy ki mondhat beszédet, és hogy mi hangozhat el.)

Illyés Gyula gondolati költészetének egyik csúcsteljesítménye a Bartók Béla halálának 10. évfordulójára megírt Bartók című verse, mely 1955 őszén jelent meg a Színház és Mozi újságban, azaz ugyancsak a „zsarnokság”  korában született. A versnek az aktualitáson túl­mutató jelentése van: a zsarnokság és az új iránti általános értetlenség összefonódó szemléle­tét utasítja el, így az első versszak végére egyértelművé lesz  a „hangzavar” társadalmi funk­ciója, valóságtükröző szerepe. Az indító szakasz minősíti Bartók zenéjét, mindjárt a vitát, az ellentétet is kimondva, s ezt a zenét az emberi lélek kifejezőjének tartva. Illyés látszólag elfo­gadja az ellenvéleményt: igen, „hangzavar” Bartók zenéje, de valójában mégiscsak elutasítja e nézetet, mondván: ez a zene a valóság „hangzavarát” tükrözi, s éppen ezzel lehet „vigasz”. A 3. versszakban közvetlen utalás történik Vörösmarty Mihály Liszt Ferenchez címzett ódá­jára. A nemzet és az emberiség gondja-baja, a társadalmi-nemzeti távlat kérdése az alapvető mindkét költő számára, s ennek megfogalmazásához találnak fogódzót a híres zeneszerző kortársakhoz írott ars poeticákban. Ám míg Vörösmarty felszólít, kér, tanácsot ad, az esz­ményt mutatja föl, s azt, hogy mi a művész feladata, addig Illyés Gyula egy lezárt pálya tanú­ságait tárja fel, s a bartóki ars poeticát állítja kora elé példaként. A vers második gondolati köre, második tétele a zene valódi társadalmi szerepét fogalmazza meg, azt, hogy a zene is, mint művészet mindig saját kora állapotait tükrözze. S ha a társadalmi viszonyokat disszo­nancia jellemzi, akkor azzal segíthet a legtöbbet, ha ezt bemutatja. A megtalált művészi igaz­ság aforizmaszerű, részben szállóigévé is vált tömör kifejezésekben summázza a legfőbb gon­dolatokat; főként az alapigazságot: „Mert növeli, ki elfödi a bajt.” Szünet helyett egy ugyan­csak általános igazságot megfogalmazó esztétikai gondolat köti az eddigiekhez a harmadik szerkezeti egységet: „ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja.” A vers harmadik szakaszában a költő az egész 20. század disszonanciájáról beszél: „Mert olyanokat éltünk meg, amire / ma sincs ige.”  A lezárás harmadszor is megszólítja Bartókot, s mintegy összegzi még egyszer a vers fő témáit, gondolatait: sok és rettenetes baj van a 20. században, a zene emberi jövőt ígér, Bartók – és Kodály – a valóságot elemzi zenéjében, s ezzel a gyógyulást, a normálisabb emberi jövőt segíti diadalra.

14. Illyés Gyula költészetének sokszínűsége

Illyés Gyula költészete tematikailag nem egynemű. Nemcsak a szegénység, a magyar­ság, a zsarnokság gondjai foglalkoztatják, hanem minden emberi téma: a szerelem, a termé­szet, a halál stb. Az otthoniasság, a családiasság, két ember társas kapcsolata különösen gya­kori témája. Korai versei közül ilyen a nagymama alakját megidéző A ház végén ülök… (1929), a már említett Három öreg, az Ifjúság (1932), amely szintén elbeszélő költemény vagy a Testvérek (1933) című szerelmes verse.

De ehhez a témakörhöz kapcsolható a Szekszárd felé (1956) című műve is, amely sokkal tárgyiasabb az előzőeknél, de ugyanúgy az idill pillanatait megragadó mű. A versindító élmény a vonatúton meglátott „terhes kicsi nő” önmagában is derűs hangulatokat és gondo­latokat kelthet, amit elmélyít az a tény, hogy e vonat éppen a költő „szülőmegyé”-jében zaka­tol. A látvány nyomán a képzelet egyrészt előreszalad az időben néhány hónapot (vajon mi­féle gyermek formálódik az édesanyában), másrészt visszaugrik több évtizedet (a költő elkép­zeli saját magát a megszületése előtt). Sőt, még földijét, Babitsot is bevonja a képzelet játé­kába: hátha a költőelőd meg az ő édesanyját látta áldott állapotában. A nemzedékek láncolata a vers vége felé az időben a végtelenbe tágul: a születendő magzat egyrészt „Árpád öröke”, másrészt a jövő záloga, a most élők „öröklétének” biztosítéka. A költemény háromütemű ki­lences hangsúlyos sorokból épül, de a sor kettőbe törik a tagolás által, így egy-egy szakasz 6-3-6-3 osztatú. Ez a megoldás egyúttal a vonatzakatolás ritmusát is érzékelteti.

Az 1970-ben született Koszorú című verse himnusz „A magyar nép zivataros száza­daiból” és zivataros jelenéből. Illyésnek ez a verse himnusz az anyanyelvhez és azokhoz, akik használják, s ez által őrzik is ezt a nyelvet. Az anyanyelvet illeti a koszorú – mondja a költő -, amely nem a dicséret babérleveleiből fonódik, hanem a magyarul beszélők történelmének, elesett társadalmi rétegeinek, szétszórt népcsoportjainak szenvedéseiből, a szenvedések elle­nére megőrzött hűségéből. Voltaképpen ez a hűség az egyetlen érték, ami átmenthető volt, ami megőrizte a magyarságot. Az anyanyelv története és sorsa egyúttal a magyarság története és sorsa is – vallja Illyés Gyula ebben a versében. A vers záró részében a költő lesz a közép­ponti alak. Önértékelése tudatos és pontos. Az önmagáról adott pozitív kép még hangsúlyo­sabbá teszi a verset záró gesztust: ami elismerést a költő – azaz az anyanyelv művésze – kap, az magát az anyanyelvet illeti. A költővé nevelő anyanyelv és az emberré nevelő édesanya képe játszik át egymásba a vers zárómondatában.

15. Illyés Gyula prózai munkássága

Illyés Gyula szépprózai alkotásai nehezen sorolhatók be a hagyományos műfajok közé: esszét, tanulmányt, tiszta epikát, vallomást és tárgyias tényközlést, önéletrajzot és szociográ­fiát vegyítenek. Epikus műveinek nagyobbik része beilleszthető egy laza önéletrajzi soro­zatba. A Puszták népe (1936) a kezdetekről, a Kora tavasz (1941) a világháborús évekről, a Beatrice apródjai (1979) a forradalmak utáni korszakról, a Hunok Párizsban (1946) az első párizsi esztendőkről szól. A Kháron ladikján (1969) esszéregénye „az öregedés tünetei”-t boncolgatja, míg az Ebéd a kastélyban (1962) bizonyos mértékig a Puszták népe sajátosan illyési folytatásának tekinthető.

A Puszták népe szabatos társadalomrajz, ugyanakkor emlékezéssel átszőtt önéletrajz is; tárgyiasság és személyesség szétbonthatatlanul egymásra rétegződik a műben. (Az ilyen típusú műveket irodalmi szociográfiának nevezzük, amely átmeneti műfaj a szociológia tu­dománya és a szépirodalom között. Olyan társadalomrajzot ad, amely a tudományos leírás és a művészi megjelenítés elemeit egyaránt magában foglalja. Az átmeneti jellegből következik, hogy az egyes művek hol a tudományhoz, hol a szépirodalomhoz állnak közelebb.)  A műnek nincs regényszerű cselekménye. Tárgyias leírást ad a pusztai cselédek életének általános, mindenkire és mindenhol jellemző vonásairól, amelyet saját emlékeivel tesz érzékletessé. Az elbeszélő hol szereplője, hol tanúja a történetnek, a pusztaiak sorsának. A szerző az emberi személyiséget deformáló  pusztai világ nyomorúsága mellett bemutatja annak értékeit is. A pusztai emberek kiszolgáltatott, sivár sorsának megváltoztatását, de ugyanakkor az ott megélt értékek átmentésének szükségességét sugallja a mű.

Az esszék, tanulmányok, útirajzok, naplók az illyési életmű újabb vonulatait jelentik. A Pusztulásban (1933) a magyar népességnek a szociális kényszer miatt is bekövetkező fo­gyására hívja fel a figyelmet; közvetlenül inspirálva ezzel a népi írók mozgalmának elindítá­sát. Az Oroszország (1934) hiteles útirajz az akkor formálódó új társadalomról. Petőfi (1936) életrajza a költő forradalmiságát és annak időszerűségét állította a középpontba. Kiemelke­dően érdekes a Hajszálgyökerek (1971) című esszékötete, melynek központi gondolata a nemzeti érzés jogosságának képviselete, valamint a Szellem és erőszak (1978) című kötete, melyben a határainkon túli magyarság helyzetével, jogkorlátozottságáról értekezik. (Ez utóbbi kettővel erősen kivívta a hatalom rosszallását.) Az esszék, a publicisztikai művek között sok az irodalmi témájú.

16. Illyés Gyula drámáinak világa

Legkésőbb a drámaíró szólalt meg Illyés Gyulában. Drámáinak legfőbb vonulatát a történelmi tematikájú művek alkotják. Legismertebb műve a Fáklyaláng (1953), melyben Kossuth és Görgey vitájában arra a kérdésre keresi a választ, hogy a történelem viharaiban mi módon menthető meg a haza. A Tiszták (1969) című művében a 12-13. századi dél-franciaor­szági eretnekmozgalom, az albingensek sorsában a nemzethalál kérdésével néz szembe – hi­szen azokat akkor ott megtörték, kiirtották. A Testvérek (1972) című művében a Dózsa-test­vérek sorsában mutatja fel a kiélezett történelmi korszakokban lehetséges nemzetféltő maga­tartástípusokat; a forradalmár és a reformer út eltéréseit és egybecsengését. Jelentős drámája a Kegyenc (1963) /Teleki László (1810-1861) eszméi és 1841-ben bemutatott drámája nyomán keletkezett/, melyben a hatalom – bár magasabb szempontból vállalt – kiszolgálásának stáci­óit mutatja be.

Illyés Gyula halálával a magyar szellemi és irodalmi élet elvesztette azt a vezér­egyéniségét, aki képes volt a magyarság tényleges problémáival szembenézni, azt képvi­selni, a bajokra megoldást keresni, és ezen megoldások érvényre jutását elősegíteni. Sze­repe mindmáig betöltetlen.

17. József Attila életpályája

József Attila nagysága abban áll, hogy az egész 20. századnak az alapkérdéseit tudta költészetének fő mozgatójává tenni a korban lehetséges poétikai eljárásmódok szintézisének megteremtésével. Verseiben nemcsak a történelmi tanulságokat levonó tudat, hanem a mai helyzetet elemző tudat s az érzelem számára is választ ad.

József Attila 1905. április 11-én született Budapesten József Áron szappanfőző munkás és Pőcze Borbála cselédlány gyermekeként. Két életben maradt leánytestvére: Jolán és Etel. 1908 nyarán az apa elhagyja a családot, Romániába megy azzal a szándékkal, hogy később kivándorol Amerikába, de Temesváron újraházasodott, és soha nem tért vissza (1937 novemberében halt meg). A családra az egyre mélyebb nyomor évei következtek, ezért az anyja Etát és Attilát menhelyre adta; így kerültek nevelőszülőkhöz Öcsödre. Itt végezte el Attila az elemi iskola első osztályát, majd ismét haza kerültek, és újra nyomorgó ferencvárosi évek következtek. Attila elvégzi az elemi iskolát, majd polgáriba jár. Közben kitör a világháború, a Mama megbetegszik rákban, és 1919 végén meghal.

Az elárvult két gyermek gyámja Jolán férje, a gazdag zsidó polgárcsaládból származó Makai Ödön lesz, aki először kispapnak küldi Attilát Nyergesújfalura (két hetet tölt ott), majd hajósinasnak adja. Végül elhatározza a taníttatását, és Attila sikeres polgári iskolai magánvizsgája után a makói gimnázium diákja lesz. 1920-1923 között három évet tölt Makón. Tanárai hamar felfigyelnek tehetségére. Itt jelennek meg első versei a szegedi Színház és Társaság című folyóiratban. 1922 elején megismerkedik Juhász Gyulával, s még ez év decemberében megjelenik első verseskötete, a Szépség koldusa. 1923 elején otthagyja a gimnáziumot – többször is öngyilkossági kísérletet tesz. 1923 decemberében Budapesten magántanulóként érettségizik le.

1924 őszén a szegedi egyetem bölcsészkarának hallgatója lett magyar-francia-filozófia szakon. 1925 januárjában megjelent Nem én kiáltok című kötete, majd hamarosan a hírhedtté vált Tiszta szívvel című verse is, amely miatt Horger Antal nyelvészprofesszor eltanácsolta a tanári pályáról. A következő tanévet Bécsben tölti; 1926 őszén Párizsba megy, a Sorbonne hallgatója, majd hazatér és beiratkozik a budapesti egyetemre is, de tanulmányait félbehagyja.

1928 elején ismerkedik meg Vágó Mártával; egymásba szeretnek, a házasságot tervezik, de Mártát a szülei egyéves londoni tanulmányútra küldik, s eközben elhidegülnek egymástól. A Márta-ügy miatt idegösszeomlással szanatóriumba kerül. 1929-ben jelent meg a Nincsen apám, se anyám című harmadik kötete.

A következő évben kapcsolatba került az illegális kommunista párttal, de a költő nehezen viselte el a pártfegyelmet, a párt pedig nem tudott mit kezdeni a költő különleges egyéniségével. Kapcsolata a kommunista párttal megszakad. (A kommunista mozgalommal való szakításnak nemcsak napi politikai, hanem elméleti-filozófiai következményei is voltak. József Attila több tanulmányban bírálta a kommunista pártok elméleti és gyakorlati tevékenységét, többekkel együtt úgy látta, hogy a marxizmus nem egyetemes világmagyarázat. 1933-tól mind következetesebb a bolsevizmus bírálata: a fasizmus térhódítását a baloldal elhibázott politikájának tudja be. Mindazonáltal élete végén is a tudományos szocializmus hívének nevezi magát, és inkább a szociáldemokrácia és a polgári liberalizmus eszmerendszerével és képviselőivel tart kapcsolatot.)

1930-tól Szántó Judit az élettársa, akivel az illegális kommunista mozgalomban ismerkedett meg. Hat évig éltek együtt. Kapcsolatuk nem volt konfliktusmentes; Judit a költőt többre tartotta, mint a férfit, s ezt éreztette is József Attilával, aki nem dolgozott, és a nő munkabérére szorult.

A harmincas években megjelent művei: Döntsd a tőkét, ne siránkozz (1931), Külvárosi éj (1932), Medvetánc (1934), Nagyon fáj (1936).

Egyetlen számára méretezett polgári foglalkozása 1935 decemberétől a Szép Szó folyóirat szerkesztése Ignotus Pállal. Egy év múlva azonban szanatóriumba kerül, élete utolsó évében már szinte folytonosan beteg: orvosa megállapították, hogy a költő skizoid alkat. 1935-36-ban Gyömrői Edit kezelte a költőt, aki anyahiányát, szeretethiányát átvitte kezelőjére, s szerelemre lobbant iránta. A Nagyon fáj kötet szerelmes verseinek ez a kapcsolat az ihletője. Paradox módon a költő utolsó szerelme is pszichológusnő: Kozmutza Flóra.

1937 nyarán a költő olyan súlyos állapotba kerül, hogy szanatóriumba kell szállítani. Skizofréniával kezelik. A kezelés végén barátai Balatonszárszóra küldik nővéreihez. Az elvált Jolán és a megözvegyült, háromgyerekes Eta (aki az elhunyt Makai Ödön második felesége volt) egy itteni panzióban töltik a telet. December 3-án rövid búcsúlevelet írt, majd este sétálni indult, és az éppen induló tehervonat alá hajtotta a fejét.

18. József Attila költészete a népiesség és az avantgard vonzásában

A költő halála után nemcsak műveinek kiadása indult meg, hanem a vele való foglalkozás is. Először testvére írt róla irodalmi értelemben is maradandó könyvet (József Jolán: József Attila élete, 1940), majd egyik barátja, költészetének méltatója, Németh Andor (József Attila, 1942). Egyoldalúan torz, osztályharcos költőt faragtak belőle.

A gimnazista költő először a múlt századi népiesség, Petőfi hangját próbálgatja, majd hosszabb időre a nyugatosok hatása alá kerül. A Szépség koldusa cím is a Nyugat hatását mutatja.

Második kötetének címadó verse, a Nem én kiáltok (1924) már nem utánzat. A költő önálló hangon szólal a kötet élére kiemelt expresszionista programversben. Az első sor két közhelyszerű megállapítást helyez egymás mellé, s ezzel különös hatást ér el. A költői hivatás újszerű hitvallását fogalmazza meg. A dübörgő föld, a megőrült sátán képe apokaliptikus képzeteket rejt. A mikro- és makrokozmoszt egységesnek, rendezettnek látja a költő. Vallja, hogy ha az ember – akár a legkisebb dologban is – tökéletes feladatot, szerepet talál magának, akkor a legnagyobb szabású dolgokkal is egyenrangú lehet. Nemcsak a költői szerep felfogása, nemcsak a történelmi apokalipszis gondolata idézi az expresszionizmust, hanem ezek képi és nyelvi kifejezése is. Feszültséget teremt az is, hogy a “nem én kiáltok” gondolatával induló vers voltaképpen végig felkiáltó-felszólító jellegű.

Az avantgárddal egy időben hat rá például az újnépiesség áramlata is; ebben nagy szerepe volt a húszas évek elején feltűnt Erdélyi József népies hangvételének, “szegényember”-verseinek abban, hogy tudatosította ezt a József Attila költői személyiségében meglévő adottságot. A népies hang 1924-1925 táján számos szép verset eredményez. Kiemelkedik közülük a költő egyik leghíresebb verse, a Tiszta szívvel (1925). Nemcsak híres, de hírhedt is a vers a Horger-ügy miatt. A vers az alig húszéves fiatalember léthelyzetének és ebből fakadó életérzésének pontos megörökítője. A hiány leltárával indul a mű, az életrajzi elemek és a világnézeti fejlődés életrajza szétszakíthatatlan, jelképes egységgé olvadnak össze. A hiány leltára egyúttal tagadás is: az adott társadalom teljes megtagadása. Az éhezés József Attila kisgyermekkorától szinte mindennapos tapasztalat. Az éhezés a hangsúlyos életrajzi elem a versben, ez a tény magyarázza a korábbi és a későbbi sorokat is. A tagadást rendkívül nyomatékosan fejezi ki a vers. A tagadás határozza meg a mondatok felépítését, a sorok ritmusát is. A vers lázadó hőse még halálában is hat: a halált hozó fű gyilkosainak hozza a halált. Modern kis ballada ez a vers a magára maradt és a jussát perlő fiatalemberről. (A tiszta szívvel hatására nemcsak a tanári pályától tanácsolták el a fiatal költőt, hanem egyúttal költővé is avatták. A verset elutasítók erkölcstelennek, nihillistának tartották a fiatal költő szemléletét.)

József Attila felfedezi a maga számára a népköltészet “szürreális”, “groteszk” elemeit, így születnek meg olyan dalai, mint a Ringató vagy a Klárisok.

A korszak jelentős összegző műve a Medáliák-ciklus (1927-28). /A címben szereplő szó emlékérmet, érdemrendet, arcképet tartalmazó ékszert jelent./ E verseket a népdal ártatlan bája jellemzi; formájukban japán versekre emlékeztetnek.

19. Az éjszaka -versek világa

A folytatást – az igazi költői érettséget az 1932. év hozza el a Holt vidékkel, a Külvárosi éjjel.

József Attila költészetében igen gyakori a külvárosi táj képe, motívuma, s ez a kapitalizmus világát kifejező forma. Nem hagyományos tájszemléletről és tájversekről van tehát szó sem a tárgyias leírás, sem az allegorikus vagy szimbolikus jellegű megjelenítés értelmében. A táj úgy fejez ki belső tájat, belső állapotot is, hogy a tájleírás, a tudatállapot rajza, valamint a valóság objektív szándékú gondolati elemzése egymásra rétegződik, s az elemek kölcsönösen értelmezik, magyarázzák egymást. Ady Endre költészetének tanulmányozásakor tapasztalhattuk, hogy bizonyos motívumok, szimbólumok ismétlődnek, mintegy a költői világkép tartópilléreivé válnak. Módszertani szempontból teljesen rokon törekvést figyelhetünk meg József Attila műveiben is. A sivárság, üresség érzését is kifejező külvárosi táj versek egész csoportjában meghatározó motívum. Hasonlóan gyakori motívum az éjszaka. (Külvárosi éj, Téli éjszaka, stb.)

Az éjszaka versek előképe a Holt vidék (1932). Ez a vers a szemléleti és poétikai átmenet tükre; látszólag hagyományos tájleíró vers, a téli Alföld, az édesanya szülőföldje – Szabadszállás vidéke – adhatta az élményanyagot. A versben meg sem jelenik a költő, mégis úgy érezzük, mintha a tájban, egy ponton – talán a tanya udvarán állva szemlélné a tájat. A versben az elemek összessége újszerű látomást növeszt, a holt vidék egy életforma, egy életérzés, egy léthelyzet szimbólumává formálódik. A versben igen nagy szerepük van a zenei elemeknek. A hangok és a hangzósság visz életet, mozgást a holt tájba (ropog, kotyog, zörgő, csattogó, nyikorog, durrog). Nagy szerepe van a kiterjesztett – több hangra érvényes – alliterációknak is: szőlő – szilva – szalma; tanya – körülötte körbe fordul e táj. A tél körme… stb.

A költői fordulat igazi kulcsverse, az első szintézis a Külvárosi éj (1932). Egyszerre tájleíró és a sötétedést bemutató verset ígér az indítás. Visszatérő a csönd motívuma, amely rendszerint a sötétedéssel együtt jelenik meg. Egy másik jellegzetes motívum a vízé, az áramlásé. Jelen van itt a nedvesség, nyirkosság képzete is, amely a szegénység, a kifosztottság motívumához kapcsolódik. A vers utolsó harmadát a mozdulni akaró mozdulatlanság képei jellemzik. Ezek sorát a “merevek a csattogó vizek” kép vezeti be. A “megfeneklett” üzemben álmodik a vasöntő a jövőről. A réten a papír “mocorog s indulni erőtlen…”. Az éj “csüng” az égen, és csak a végső látomás változtatja harcra mozgósító erővé.

A város peremén (1933) című verse az agitatív versek sorába tartozik. A vers kerete (az 1. és a 15-16. versszak) a költő monológja, a 2-14. szakaszban viszont osztályának személytelen tagjaként, többes szám első személyben fejti ki történelemszemléletét az alkotó. A város pereme a költő életének tipikus színtere, egyúttal a munkásosztály is itt él és dolgozik. A költő a versben a munkásosztály materialista “eredetmondáját” alkotta meg a honnan jöttünk? mik vagyunk? mivé leszünk? kérdésekre keresve a választ; az anyag gyermekeiként írja le a munkásosztályt. Akárcsak a rend, a törvény is kulcsfogalom József Attila költészetében. A törvény nem valamiféle jogi fogalom, sokkal tágabb annál: a természeti és a társadalmi lét legáltalánosabb, objektív szabályait, igazságait jelöli.

A város peremén ódájával közel egy időben keletkezett az Elégia (1939). Ez a vers műfaját tekintve is igazi elégia, a jövőt szinte csak elérhetetlen távlatként csillantja fel. Lényegét tekintve mégis azonos a két mű szemlélete. Azt a vershelyzetet bontja ki, amely szerint “a költő, a rokon, nézi, csak nézi” a külvárosi valóságot. A vers két legfontosabb szervezőelve ez a szemlélődő magatartás és a rokonságnak, a teljes azonosulásnak a kibontása. Innen származik a költő, itt él, és ide köti a sorsa, a jövője is. A romok világa, a külváros nem szép. Mégis fellelhetők a versben a széppé varázslás elemei. Hiszen nem egy idegen világot mutat be a költő, hanem a sajátját. Otthon érzi itt magát, a megkötöttség, a hazaszeretet verse is az Elégia.

20. József Attila szerelmi költészetének világa

József Attilát magánéletében szinte mindvégig a hiány kísérte: ami másoknak, “mindenkinek” magadatott (gyerekkori védettség, állás, házasság, saját család), azt neki nélkülöznie kellett.

Az Óda (1933) egy lillafüredi írókongresszuson keletkezett, egy friss, futó ismeretség nyomán lobbant fel a hirtelen szenvedély. A művet a beteljesülő szerelem, a harmonikus emberi kapcsolat verseként szokás olvasni. Ha figyelmesen olvassuk a verset, akkor belátjuk, hogy a szerelem beteljesülése, a kapcsolat csak a képzelet síkján válik valósággá, s hogy a vers hőse ezt pontosan tudja. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy az Óda ennyire általános érvényű legyen.

A vers indítása ezúttal is a szemlélődő költőt mutatja a tájban, s ez a táj most egyértelműen harmonikus, nappali és nyarat idéző. Az első sorok jelzői (csillámló, ifjú, könnyű, kedves) mintegy előlegezik azt, ami a 2. szakaszban kibomlik: a táj minden eleme a szeretett lény képét villantja fel. Azét, aki nincs jelen, aki eltávozott. A költő mintegy leltárba veszi a történteket, számot vet érzéseivel. Elemzésének egyik síkja a lehetségest bontja ki (2-5. rész, a zárójeles szakaszig), a másik sík a valóságot. A lehetségest és a valóságot képileg a csillámló sziklafal fogja egybe, érzelmileg a remény (a Mellékdal “talán”-jai ezt erősítik fel), gondolatilag pedig az a kínálkozó alkalom, hogy megfogalmazhatja, költői világképébe illesztheti a szerelmet. Nem két embernek egymásról, hanem az egyiknek önmagáról és elképzelt társáról alkotott képét látjuk itt. A szöveg számokkal elkülönített részekre tagolódik ugyan, de ez nem jelenti azt, hogy lazább közöttük a kapcsolat. Az egyes részeket átkötések ívelik át; a záró motívumnak mindig megvan a megfelelője a következő rész elején.

A szeretetigény mindvégig megtalálható József Attila költészetében. A költő pontosan érzékeli és érti, hogy az adott helyzetben az egyén számára csak a kisközösségek nyújtotta biztonság, harmónia nyújthat védelmet. Ezt véli megtalálni, mintegy utolsó lehetőségként a Flórával való kapcsolatban. A költő valóságnak veszi már kezdetben a vágyott képzetet: nemcsak ő szeret, de őt is szeretik. Ez a kijelentés bizonyosságával szólal meg a Flórának (1937) kezdő és záró részében. Ez a vers – az Ódához hasonlóan – számokkal elkülönített részekre tagolódik. Az alcímek jelzik azonban, hogy a részek között sokkal lazább, ciklikus jellegű a kapcsolat. Eltérő a részek ritmusa, formája is. Mintha költői műremek készülne, amely azt akarja a kedvesnek bemutatni: mi mindent tud a szerző.

21. József Attila Óda című versének elemző bemutatása

A Dunánál (1936) című vers programvers. A Szép Szó egyik tematikus száma – Mai magyarok, régi magyarokról – bevezető verse, melyet a költő felkérésre ír.

Ez a vers is az eszmélés verse: a költő a valóság lényegi vonásaira döbben rá, s a felismert törvényszerűségek határozzák meg társadalmi és személyes célkitűzéseit. Az alaphelyzet is azonos az eszmélés többi versével: egy adott pontról szemlélődik a költő, néz, hallgat és figyel. A külváros, a csillámló sziklafal, a semmi ága után most “a rakodópart alsó kövén”, a Duna-parton. A Duna a költő konkrét és elvont jelképeinek sajátosságait egyesíti. Nemcsak egy folyó, a magyarság és a közép-európai népek folyója, hanem a közös történelemnek is tanúja (már Hérakleitosz is a folyóvízzel szemléltette a dialektika lényegét: nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba).

A Dunánál az óda klasszikus műfajának modern változata; az érzelem és a gondolat, a személyes és az általános, a bensőséges és a magasztos egymásra rétegzése jellemzi. Az 1. rész és ezen belül minden egyes szakasz a konkréttól halad az általános felé. A költő alapkérdése: az időnek az a föltarhatatlan árja, melynek folyamatában törvényszerűségeket lát meg, tár föl az emberi tudat, megérthető és alakítható törvényszerűségekkel viszi-e az egyes ember sorsát, értelmessé, teljessé formálja-e azt? Vagy az idő árja közömbös és részvétlen az egyes ember iránt?

A 2. rész a múlt és a jelen vonatkozásában választ ad a kérdésre: a jelen egyede a múlt ismerete, tapasztalata nélkül éppúgy nem gondolkodhat, nem alkothat, nem felelhet érvényesen semmilyen lényegi kérdésre, mint ahogyan a múlt tömegeinek tapasztalata is gyümölcstelen marad az egyed szellemi-lelki erőfeszítése nélkül. A kettőnek csak együtt van reménye, lehetősége ható, érvényes igazsággá válnia.

A 3. rész a múlt és a jelen mellé hangsúlyosan vonja be a jövő képét, és a három idősík a strófa végén összetalálkozik: “e múltnak már adósa szelíd jövővel – mai magyarok!”

22. József Attila költészete életének utolsó szakaszában

A történelemben gondolkodó ember társadalomképének végső szintézise a Hazám (1937). Rendelésre készül ez is, a Szép Szó Mi a magyar most? című összeállításának bevezetőjeként. A Hazám nagyszabású társadalmi körképe a nemzeti nyomor, a nép testi és szellemi pusztulásának állapotát festi tárgyias és mégis szívszorító módon. Szinte szociografikus módszerekkel él a költő, de ez sem szét nem feszíti a lírai kereteket, sem pillanatképpé nem tördeli a szonettfüzért. A vers a nyomornak történelmi, gazdasági, politikai, a társadalmi és az egyéni tudatban fellelhető okait bontja ki. A 7. szonett rácsapó indítása, a dacos “mégis” ezt a valóságot, a “magyarnak számkivetve” állapotát vállalja azért, hogy megváltoztatására szólítson fel.

Az Ars poetica (1937) című verse a költő feladatainak leggazdagabb kibontása. Egy paradox állítással indul, majd azt értelmezi. “Az éji folyó csillaga” a valóság tükörképe, de a költőt nem ez a tükörkép (a költészet) érdekli, hanem a kifejezendő valóság, s ez a költészeteszmény nyílt vitában fogalmazódik meg. A vitát, a szembeállítást idézi a tisztaság és a mocsok ellentétes képsora. Az elutasított költői magatartás szerint a költészet menekülés lehet a valóság kínzó gondjai elől. Az átkozódó hangulatú kifejezésekben megfogalmazódó ítélet a meghátrálókat, a kiegyezőket sújtja, azokat, akik nem tartják be “A mindenséggel mérd magad!” erkölcsi és szakmai parancsát, akik megalkusznak, s ezzel elvesztik a boldogsághoz való jogukat.

Az 1937-es esztendő versei a végső összegzést, a végső számvetést fogalmazzák meg. Három legutolsó verse, a Karóval jöttél, a Talán eltűnök hirtelen és az Íme, hát megleltem hazámat.

A Karóval jöttél szintén önmegszólító vers, s ezúttal is létösszegzés, amely a gyökerekig, a gyermekkorig, az ifjúságig megy vissza. A gyerekkor a szerepek felvállalásának kora, a felnőtt sorsa pedig az állandó csalódás, a kiábrándulás a szerepekből. Az önmegszólítás sajátos esete ez a vers: a felnőtt szólítja meg a gyermek-önmagát, a remény nélküli ember a reménykedőt.

Nemcsak az önmegszólítás és önfelszólítás teremt jó alkalmat a személyiség minden rétegét megmozgató létösszegzésre, hanem az időszembesítés is. Az időszembesítő vers legszebb példája a Talán eltűnök hirtelen. Ebben a verstípusban a múlt, a jelen és a jövő szembesítése a meghatározó az egyén és az idő kapcsolatának vizsgálatában. A létező szól a versben önmaga lét-utáni állapotáról. A “semmi ágán” léthelyzetének végpontja ez. De miért olyan negatív a jelen, miért befejezett a jövő? Azért, mert a múlt is negatív volt. Önmagát vádolja a költő: elrontotta, elhibázta életét. Bűnös, mert erkölcsileg vétett, nem tudta kiteljesíteni személyiségét, most már hiába a bánat, amiként a Tudod, hogy nincs bocsánat fogalmazott. A legfőbb hiba, - a bűnné váló - az, hogy másmilyennek hitte a létet, mint amilyen az valójában.

A valószínűleg utolsó befejezett vers az Íme, hát megleltem hazámat. Létösszegzés ez is; szinte nyers szókimondással beszél sírjáról a költő. Az indítás döbbenetes hatását a haza fogalmának leszűkítése okozza. A költő csak önmaga sorsát zárja le végérvényesen, utolsó szava a reményé. Ha ő már nem tud virrasztani, ha el is vész, a többi ember, az emberiség nem pusztulhat el.

23. Radnóti Miklós életpályája

A Nyugat harmadik nemzedékének kiemelkedő egyénisége 1909. május 5-én két halott mellől jött a világra: születésekor édesanyja Grosz Ilona és ikertestvére meghalt. Családjától a Glatter nevet örökölte; az apa szülőhelyére emlékeztető Radnóti írói nevet a húszas évek végén kezdte használni. (1934-ben, doktori szigorlata idején szerette volna ezt hivatalossá tenni, de a belügyminiszteri okirat csak a "Radnóczi" nevet endedélyezte.)

Édesapja, Glatter Jakab tisztviselő hamarosan megnősült: az új feleségben - Molnár Ilona - Miklós igazi, szerető anyára talált, aki sajátjaként, édes gyermekeként nevelte. Testvére is született: Ágnes, akit az Ikrek havában oly sok melegséggel emleget.

Tizenkét éves volt, amikor meghalt édesapja (1921). A család széthullott. Miklós csak ekkor tudta meg, hogy az, akit édesanyjának hitt, valójában csak nevelőanyja volt. Nagybátyja, Grosz Dezső, egy jómódú textil-nagykereskedő vette gondjaiba.

Egy főreáliskolában kezdte meg középiskolai tanulmányait, de a negyedik osztály el­végzése után átíratták egy felső kereskedelmi iskolába; itt szerzett érettségi bizonyítványt 1927-ben. Még középiskolás korában - 1926 őszén - ismerkedett meg Gyarmati Fannival (egy helyre jártak matematika különórára); s ebből a kezdeti diákszerelemből bontakozott ki az évek során az a rajongásig fokozódó áhitatos szerelem, mely forrása lett Radnóti felejthetetlen hit­vesi lírájának.

Nagybátyja azt szerette volna, ha részt vesz az ő üzleti tevékenységében, ezért az érett­ségi után a csehszlovákiai Reichenbergbe (ma Liberec) küldte tanulni az Állami Textilipari Szakiskolába, de Radnóti a tanulás helyett inkább verseket írt; nem sok kedve volt a textiltech­nológiához. 1928 júniusában tért haza, és két évet a nyagybátyja üzletében gyakornokoskodott, de az irodalom érdekelte igazán (barátaival együtt 1928 címmel újságot készít, költeményei jelennek meg a Jóság című antológiában, részt vett a Kortárs című folyóirat szerkesztésében). Aztán egy hirtelen jött elhatározással leteszi a gimnáziumi érettségit, és beiratkozik a szegedi egyetemre magyar-francia szakra (Pestre a "numerus clausus" miatt nem járhatott). Ide már költőként érkezett; 1930 tavaszán megjelent első verseskötete, a Pogány köszöntő.

Szegeden bekapcsolódik a baloldali szellemiségű Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiu­mának munkájába, s e kollégium révén kerül szorosabb kapcsolatba a szocializmus eszméivel és a munkásmozgalommal, miközben az egyetemen a legkedvesebb professzora Sík Sándor (1889-1963) piarista szerzetestanár, aki maga is költő és műfordító volt.

1931 tavaszán már második könyve hagyta el a sajtót, az Újmódi pásztorok éneke. E kötetet a rendőrség néhány vers miatt elkoboztatta, és a költő ellen bűnvádi eljárást indított.

1933 tavaszán újabb verskötete látott napvilágot, a Lábadozó szél. 1934-ben letette a bölcsészdoktori szigorlatot; disszertációjának címe: Kaffka Margit művészi fejlődése. 1935-ben szerzett tanári oklevelet, de tanári álláshoz zsidó származása miatt nem juthatott. Magánórák adásából élt. 1935. augusztusában kötött házasságot Gyarmati Fannival. Ugyanennek az évnek májusában, huszonhatodik születésnapján jelent meg Újhold című kötete.

Hitler hatalomra jutása után már tudta, hogy nem lesz könnyű élete, de mégsem zuhant pesszimizmusba; a haláltudat és az életöröm egyszerre van jelen életében és az utolsó évek költészetében. 1936-ban adta ki Járkálj csak, halálraítélt! című verskötetét. 1937-ben Baumdarten-jutalmat kapott. 1938-ban jelent meg életének utolsó verseskönyve, a Meredek út.

1937-ben és 1939-ben eljutott Párizsba, Ikrek hava című lírai naplója 1940-ben látott napvilágot. Ugyanebben az évben Vas Istvánnal közösen kiadta Apollinaire válogatott költe­ményeit, 1943-ban megjelentette La Fontaine válogatott meséit s Orpheus nyomában címmel összegyűjtött műfordításait.

A költő igazi szenvedéstörténete a háború éveiben kezdődött el a munkaszolgálattal. 1940. szeptember 5-én kapta az első behívó parancsot, s decemberig dolgozott. 1942 nyarától 1943 májusáig újra munkaszolgálatos volt. Egyre nehezebben viselte a kényszerű és megerőltető robotot, a megszégyenítő megaláztatásokat.

1943. május 2-án áttért a katolikus vallásra: a keresztséget a budapesti Szent István Ba­zilikában vette fel Sík Sándor kezéből.

1944. május 18-án kapta az utolsó behívót. Társaival együtt vasúton szállították a szerbiai Bor bányavárosba. Innen került a Lager Heidenauba. Radnóti a nyári hónapokban még őrizte életkedvét, s a rabságban halhatatlan remekművek születtek. Verseit egy kockás iskolai füzetben gondosan leírta, a másolatokat egyik rabtársára, Szalai Sándorra bízta.

 Radnótit háromezer társával együtt szeptember 17-én indították el gyalogmenetben Borból a magyar határ felé. Az út egyes állomásain születtek a Razglednicák. A költő a több­hetes kínlódás vége felé teljesen legyengült. Az elgyötört embereket 1944. november 9-én a Győr melletti Abda határában sorra agyonlőtték. Versei 1946 nyarán a tömegsír exhumálása során kerültek elő a Bori noteszből, amelyet a költő viharkabátjának zsebéből kerültek elő.

24. Radnóti Mikós költészetének indulása

Radnóti fiatalon kezdett verseket írni, s zsengéin még – természetesen – a nagy elődök, Ady és Babits hatása érződik. Ezek mind az avangárd jegyében születtek. Babits Mihály a Lá­badozó szél című kötet olvasásakor Radnótit kedvetlenül “az egyforma és színtelen szabadversgyárosok proletárseregébe” sorolta. Az első három kötet legfőbb tárgyköre egyfajta, jórészt napfénnyel teli, bár időnként el-elborongó természetélmény s a természetben otthont találó ujjongó szerelmi érzés. A Pogány köszöntő és az Újmódi pásztorok éneke címek is az élet szépségeinek élvezését s lírájának az antik bukolikus költészettel való kapcsolatát hangsú­lyozzák.

A Lábadozó széllel lezárult Radnóti költészetének első korszaka. Újhold (1935) című kötetében változást, elsősorban stílusváltást figyelhetünk meg. Megjelennek már a meghatáro­zott számú sorokból álló, rímekkel ellátott strófaszerkezetek: a költemények egyharmada kö­tött vers. Az Újhold elején és végén egy-egy olyan költemény áll, amelyben egy új magatartás­forma vállalása rögzítődik.

A nyitóvers címe: Mint a bika (1933). A költemény rímtelen szabadvers; az egész vers egy részletesen kibontott “homéroszi” (eposzi) hasonlat. Három idősík követi egymást: múlt, jelen és a jövő. Az első sorban a “mostanáig” határozószó egy korábbi életszakasz lezárását jelzi. A múltat idézi a férfierejét kamaszosan fitogtató fiatal bika fölösleges, öncélú mozgása is (“únja magát”, “körberohangat”, “rázza fejét”, “dobbant”). A múlt patetikus jellemzésébe jó adag önirónia is vegyül. A “mostan” határozószó s a jelen idejű ige (“élek”) hangsúlyozza az új idődimenziót, azt a jelent, amelyben – a történelmi változások miatt – már anakronizmus lenne az ifjúi évek magatartásának korrekció nélkül való fenntartása. Az előző rész zsúfolt mozgalmasságával szemben itt a mozdulatlanság dominál (a bika megtorpan, fölszagol, fülel). Az utolsó két sor már a bátor, morális gyökerű hősi helytállás gondolata.

Radnóti klasszicizmusát az antifasiszta küzdelem etikája határozta meg az ezt követő időszakban. A Járkálj csak, halálraítélt! (1936) című verse önmegszólító vers. Címe (és első sora) a siralomházat, a siralomházi világot asszociálja, melyben az elítélt rab szorongva várja a biztos véget Ez a szorongás kiterjed az énen kívüli világra is: a táj megtelik riadt félelemmel, rémülettel, fenyegetettséggel. Két indulatos felkiáltó mondatban robban ki a keserűség dühe: pusztuljon el hát a rettentő világ! A költemény befejező része a borzasztó valóság, a zsugorodó emberség ellenében a lélek belső erkölcsi tartalékainak mozgódításáról vall: a halálraítéltnek tisztának és bűntelennek kell maradnia, ugyanakkor keménynek, hajlíthatatlannak is. Erre utal a “pöttömnyi gyermek Jézusok” ártatlan bája, “a sok sebtől vérző, nagy farkasok” kemény elhatározottsága.

25. Radnóti Miklós szerelmi költészete

Radnóti költészete a háborús évek alatt jutott el a maga csúcsaira. A költő hónapokig csiszolta verseit, a “poeta doctus” tudatosságával dolgozott. Az egymás után következő munkaszolgálatos hónapok megalázó szenvedései, keserves élményei elmélyítették benne a halálra­ítéltség gondolatát, a haláltudat azonban még inkább fokozta a költőben az élet szeretetét, felnagyította a meghitt otthoni idill és a boldog, harmonikus szerelem értékeit.

Hitvesi költészetének legkitűnőbb alkotásai a negyvenes években születtek. Közülük is talán a legszebb a Tétova óda (1943), mely méltán állítható Petőfi Minek nevezzelek? című költeménye mellé. A “tétova” jelző bizonytalanságot, határozatlanságot jelez. A költő valójá­ban lehetetlen feladatra vállakozik: szerelmének “lényegét” szeretné egyetlen képben, egyetlen hasonlatban megragadni. A “rejtett csillagrendszer” metafora a kozmosz és a szerelem bejárhatatlan és beláthatatlan végtelenségét sugallja. Ilyen végleteket összefogni egyetlen képben vagy hasonlatban valóban lehetetlen vállakozás, a költő azonban a szó művésze: a hétköznapi nyelven elmondhatatlan dolgok kimondója, a megfogalmazhatatlan megfogalmazója. A legtökéletesebb, a legpontosabb kifejezés megtalálása számára nemcsak szakmai becsvágy, hanem erkölcsi helytállás, élet-halál kérdése is. Ezért kerül a vers első részének lezárásába a költői elszántságot kifejező ars poetica: “mert annyit érek én, amennyit ér a szó / versemben s mert ez addig izgat engem, / míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.”

26. Radnóti Miklós ecloga-költészete

Utolsó éveiben Radnóti lírájának tartalma és lényege: küzdelem a költészet eszközeivel a megtébolyult embertelenség ellen. – Egy sajátos antik műfajt újít fel és honosít meg a háborús esztendőkben: az eklogát (hexameterekben írt rövid, párbeszédes pásztori költemény /bukolika/; Vergílius honosította meg a római költészetben). 1938-ban jelent meg Pásztori Magyar Vergílius címmel a latin költő tíz eclogája. Radnóti e kötet számára fordította le a IX. Eclogát. A polgárháborúk alatt született latin vers világában saját helyzetére, életének, sorsá­nak veszélyeztetettségére ismert rá, s ekkor fogant meg benne további eklogák írásának szán­déka. Az ő eklogái afféle “háborús idillek”: a háború borzalmai között őrzik a békés élet szép­ségét.

Az Első ecloga (1938) közelíti meg legjobban a vergiliusi mintát: párbeszédes hexame­teres költemény. A Pásztor és a Költő folytat párbeszédet a versben, de valójában a költő két énje kérdez és válaszol, töpreng és kínlódik, és keresi a választ a kérdésre: mi lesz a költő sorsa ebben az irgalmatlan világban? Bukolikus idillként indul a költemény, de a reménykedést meg­cáfolja a csalódás, a kiábrándulás, az embertelenség, a kegyetlenség megsejtése, a rettenet az eljövendő szörnyűségektől. A szomorúságnak, a világtól való undorodásnak az okait a Pásztor kezdi felfejteni. Előbb a tömegek sorsát felmutató dermesztő kép, majd Federico Garcia Lorca mártírhalála kapcsán az egyén sorsa következik. (A spanyol költő halálához kapcsolódik “a drága Attila” tragikus sorsa is.) Az elődök példájának követése s az Arany János-i “mindvégig” erkölcsi parancsa szabja meg a Költő magatartását: a halálraítéltség tudatában is a halál pilla­natáig új levelet hajtó, erős tölgyként kell élnie.

Radnóti három év múlva folytatja csak az eklogákat. A második 1941 áprilisában kelet­kezett. A számozás szerint nyolc eklogát írt, de a hatodik hiányzik: vagy elveszett, vagy el sem készült. Száll a tavasz... (1942) című költeményét alcímmel látta el: Előhang az Eclogákhoz. Minden valószínűség szerint – Vergílius nyomán – tíz eklogából álló versciklust tervezett, ezt azonban korai halála lehetetlenné tette. – A hét eklogából öt hexameteres, kettő rímes időmér­tékes.

Az általánosan elterjedt vélemény szerint a hiányzó hatodik ekloga esetleg az 1944. május 19-én írt költemény lett volna. Ez cím nélkül maradt ránk, s a Tajtékos ég kiadói adták a Töredék címet. A vers “címe” ellenére sem hat töredékesnek, sőt az utolsó strófa tökéletes lezárást, csattanószerű befejezést jelent: az elljasodott kor jellemzésére szegényesek a költő nyelvi eszközei, szavai elfogytak, csupán “a rettentő szavak tudósa”, az ószövetségi próféta, Ésaiás mondhatna méltó átkot. A Töredék anaforás strófakezdetei (Oly korban éltem én e föl­dön) azt a benyomást keltik az olvasóban, hogy a költő újra meg újra nekigyürkőzik a feladat­nak, hogy pontosan “tudósítsa” a jövőt, az utána következő nemzedéket saját koráról. Precíz, hiteles leltárt kíván készíteni arról a világról, ahol minden érték a visszájára fordult.

Az ótestamentumi próféták alakja több ízben is megjelenik költészetében. Egy 1937-es versében Habakuk próféta sagítségét kéri, a Nyolcadik eclogában (1944) a nagyharagú Náhum prófétát idézi meg.

A bori lágerben írt első költeménye a Hetedik ecloga (1944. július). A vers szerkesztő elve a különböző valóságsíkok váltakozása: a rideg valóság és az álom, a tábor és az otthon, a jelen és a múlt mosódik össze, fonódik együvé. Meghitt, bizalmas beszélgetést folytat a költő feleségével, akit a képzeletben maga mellé varázsol. Ötször szólítja meg közvetlenül (látod-e, mondd, lásd), mintha a távoli-közeli kedvesnek mutatná be életét, vele osztaná meg gondjait, érzelmeit; eközben tárgyias részletességgel ír a fogolytábor körülményeiről. A költői köteles­ségteljesítés erkölcsi parancsát a tábor embertelen világa sem függeszthette fel számára; a költő pármilyen körülmények között is költő marad. A verset író Radnóti és a fogolytársak között csupán annyi a különbség, hogy míg ő ébren virraszt, a többiek a fáradságtól elgyötörve már alszanak. A szörnyű valóság nyomasztó élményével az álom és az álmodozás kerül ellentétbe. Az álomkat és a csodákban bízó ábrándozást kegyetlenül szétzúzza a nyers valóság tapasztalása, látványa. A hibátlan hexameterek alkotójában még fájdalmasabban tudatosul, hogy “férgek közt fogoly állat”. Éberen virraszt a társak suhogó álma felkett, s a csókok ízének feled­hetetlen emléke fakasztja fel a múlhatatlan szerelem megindító vallomását: “nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár”.

27. Élete utolsó időszakának versei

A Razglednicák (a szerb szó jelentése: “képeslap”; utalás egyben a versek rövidségére is) a költő Golgotájának egyes állomásait örökítették meg.

Az 1. Razglednica még “a hegyek közt” született, útban a bori központi tábor felé. A páros rímű, nyolcsoros vers első fele a fejvesztett menekülés zűrzavarát festi. A pánikot egy szürrealista kép fejezi ki. Az utolsó négy sor a “mozgó zűrzavarral” a hitvesi szerelem fénylő szépségét, mozdulatlan örökkévalóságát állítja szembe.

A 2. Razglednica is a háború fenyegető közelségét villentja fel, de az eseményeket nemigen értő “pórok” riadtságát itt a még érintetlen béke bukolikus képe ellensúlyozza. Az első két razglednica szimmetrikusan szerkesztett alkotás.

A 3. a legművészibb s egyben a legmegrendítőbb. A létezés már vegetálásnak is alig ne­vezhető: ember, állat egyaránt szenved, agonizál. A munkaszolgálatos század sem emberek csoportja már, hanem “bűzös, vad csomó”. A forma fegyelme, harmóniája ebben a versben már megtörik, s az embertelen iszonyat a vers meghatározó jellemzőjévé válik.

Az utolsó (4.) Razglednica arról a halálnemről, a “tarkólövésről” szól, amely nemsokára a költővel is végzett. A közvetlen élmény is szerepet játszott a vers megszületésében: barátja, Lorsi Miklós hegedűművész halála. Az első lövés még nem volt halálos, ekkor hangzott el a “Der springt noch auf” (ez még fölkel). A versben megszólaló lírai én (a költő) barátja hely­zetébe éli bele magát. A harmadik sor pontos, önáltatás nélküli megállapításaiból következik, hogy nics értelme már az árok széléről való felkelésnek: “Halált virágzik most a türelem.” Az utolsó sor kijelentése már a halál végtelen csöndjére vonatkozik.

Hexameterekben írta 1944. augusztus 17-én a heidenaui táborban ’A la recherche... (a la rösers) című költeményét. A francia cím Proust Az eltűnt idő nyomában (’A  la recherche du temps perdu) című regényére utal. Nem egyszerűen az eltűnt idő, a megszépítő messzeség teszi oly vonzóvá a régi, szelíd estéket, a költői eszmecseréket, a bölcs borozásokat, a fiatal felesé­gek vonzó körét: a halál közeléből visszatekintve nyernek ezek új értelmet, nő meg a jelentő­ségük. A régi idill értékeit növeli az a tudat, hogy akkor még “éltek a holtak s otthon voltak a foglyok”. A 3-4. strófa számvetése – az előző gondolatot folytatva – arra a kérdésre keresi a választ: hová tűntek a drága barátok? A következő versszak úgy indul, mintha folytatni akarná a reménytelen számvetést, de egy lemondó gesztussal megszakad a mondat folytatása. Hiszen végeredményben “mindegy”, hogyan tűntek el a régi, vidám barátok. A háború pusztításai nyomot hagytak az élőkön is. A szép mosolyú fiatal nők, a tündérléptű leányok is megváltoz­tak: az aggodalom, a szomorúság megtörte szépségüket. A múltat egyre türelmetlenebbül idéző kérdéssorra (“hova tüntek”; “hol van az éj...”; “hol vannak...”) a válasz kétségbeeset­ten kiábrándító: “az az éj már vissza se jő soha többé.”

Az Erőltetett menet (1944. szeptember 15.) 13-14 szótagos ún. nibelungizált alexand­rinokból áll.  A jambikus lejtésű sor közepén kihagyással is hangsúlyozott, erőteljes cezúra (sormetszet) található. Maga a forma, a szünettel kettétört sorok tartalmi mondanivalót hor­doznak: az el-elbukó, összeeső, majd feltápászkodó foglyok vánszorgását érzékeltetik. A köl­temény drámai feszültségű párbeszéd, belső vita: a költő két énje kerül egymással szembe. Az egyik én még reménykedik, s az élet makacs folytatása érdekében “fölkél és újra lépked”, a másik inkább ottmaradna az árok szélén, s várná a szenvedésektől megváltó halált. A vers négy mondatból áll. Az elsőben a kiábrándult pesszimuizmus szólal meg, a második szerkezeti egységben a végletes kétségbeesés. A harmadik mondat a vers érzelmi-hangulati fordulópontja; a hazatérés ábrándja impresszionista képsort teremt. A negyedik, záró egységben egy felkiáltásszerű kérdő mondat (“de hisz lehet talál még?”) jelzi a csüggedésen végül is diadalmaskodó elszántságot. Az utolsó sor már a túlélés határozott szándékát sugározza, s a pesszimista én azonosul a reménykedő “bolonddal”.

28. AZ ERDÉLYI MAGYAR IRODALOM

1920. június 4. a trianoni békediktátum napja. A magyar nemzet évtizedekre nagy sebet kapott; megszületett a „Nagy-Magyarország” és a „Csonka-Magyarország” fogalma. Hazánktól elcsatolták a Felvidéket, Kárpátalját, Erdélyt, Bánságot, Bánátot, Vajdaságot; még a „szövetséges” Ausztria is kapott területet, Burgenland egy részét. A határon túli magyar irodalom ekkor született. Az új államalakulatokhoz került – kisebbségbe taszított – magyarság számára a megtartó erőt az irodalom, az anyanyelv jelentette.

A Kisbaconban élő Benedek Elek fogalmazta meg a mindenkori kisebbség fennmaradásának követelményét: „Az állam nyelvét meg kell tanulnotok, az édesanyátok nyelvét nem szabad elfelejtenetek.”

A Felvidéken a magyar irodalom szervezője a Stószon élő Fábri Zoltán lett, a Délvidéken Szenteleky Kornél, Kárpátalján az Új Hang vállalta a nehéz feladatot. De naggyá igazán az erdélyi magyar irodalom nőtt.

Erdélyi irodalom; Trianon utáni fogalom! (Erdély és a hozzákapcsolt részek földje írónevelő volt évszázadokon keresztül: Apáczaitól Bolyaiig, Aranyig és Adyig, de erdélyi irodalomról 1920 előtt nem beszéltek.)

Az 1918-ban bekövetkezett sorsfordulat (karácsonyeste a románok bevonultak Kolozsvárra, a Mátyás-szobor körül járták a hórát, ünnepelték nemzetállamuk megteremtésének kezdetét) az erdélyi magyarság lelkiállapotát évtizedekre meghatározta. Furcsa paradoxon: a többségből kisebbségbe kerülő magyarság sok mindent vesztett; vagyont, hatalmat, poziciót; egyben gyarapodott: irodalomban. A lélek megrendüléséből irodalom virágzott.

1924-ben a közönség- és írónevelés érdekében megalapították az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadót (Paál Árpád, Nyírő József, Ligeti Ernő, Zágoni István és főként Kós Károly nevéhez fűződik). A Szépmíves Céh könyvei a határokon túl is meghatározóvá váltak; Reményik Sándor, Kuncz Aladár, Kós Károly, Áprily Lajos, Wass Albert versei és regényei az erdélyiséget, a transzilvanizmust hirdették. A transzilvanizmust, ami az erdélyiséget és az európaiságot együtt jelentette.

Az erdélyi írók közös sorsvállalását segítette az 1926 nyarától működő „marosvécsi találkozók” sora. Kuncz Aladár sugallatára Kemény János szervezésében nyaranta a marosvécsi Kemény kastélyban „kultúrparlamentként” találkozhattak az erdélyi írók, költők, akik a nép és az ifjúság kulturális nevelését tartották fő céljuknak. (Ezek voltak a Helikon találkozók.) 1928-tól pedig megindult egy minden értéket felmutató folyóirat, az Erdélyi Helikon. Cél: az irodalom segítségével megtartani a magyarságot.

A Romániához csatolt Erdélyben először a líra szólalt meg. Az érzések versbe kívánkoztak; a költők verssel akartak beleszólni az élet alakulásába, próbáltak felülemelkedni a változás zavaros árján. „Erdély” titokzatos szóvá vált, a költők a természetbe indultak vigaszt keresni, hisz az országhatárok megváltozhattak, a szülőföld megmaradt. A hegyek nem változnak, a vizek tovább folynak, az emberek is tovább élnek, mert élni muszáj…! Reményik Sándor, Áprily Lajos, Tompa László a magyarság számára kondítják meg a líra harangját.

29. Áprily Lajos élete, költészete

 „Aligha van versolvasó ember, akit el ne bűvölne Áprily Lajos költészete, az a formatökély, amellyel egy tiszta lelkű, szerényen, sőt szemérmesen nagy műveltségű, egyértelmű világossággal gondolkodó és érző művészember kifejezi magát. Talán éppen a tisztaság az, ami elsősorban megragadja a lelket: tisztaság a lélekben, tisztaság a mondatokban, verssorokban, ritmusban, rímekben és életigényekben. Ebben a szinte testi élvezettel mondható költészetben nincs olyan érzés, amelyet bármelyik egészséges ösztönvilágú, lénye egészével tisztességes ember ne érezhetne; nincs olyan gondolat, amelyet egy valamelyest művelt európai ember ne gondolhatna; nincs benne se eszmei, se formai újdonság - és mégis a szenzáció élményét adja az olvasónak, és nagy hatások keltésének lehetőségét a versmondónak. Áprily költészetéről minden igazán emberséges, művelt és emelkedett lelkű, de soha verset nem író ember úgy érezheti, hogy ő is megírhatná, ha olyan nagyon jól tudna verset írni, mint Áprily.” – vallja Hegedűs Géza irodalomtörténész.

De ki is volt valójában ez az átlagemberek számára még ma is csak kevéssé ismert költő. Erdélyi ember volt. Jékely Lajosként született Brassóban 1887. november 14-én református család gyermekeként.

 Három éves, amikor szülei Parajdra költöznek. Ez a sóbányájáról híres erdélyi helység meghatározó lesz számára; itt cseperedik ifjúvá, itt érlelődnek életének első, meghatározó élményei.

Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi reáliskolában kezdi, majd – miután Kolozsvárra költöznek – az ottani református kollégium tanulója lesz. 1905-ben beiratkozik a kolozsvári egyetemre, magyar-német szakra. Az egyetem elvégzése után Nagyenyeden lesz középiskolai tanár. Közben alkalma van világot látni, Párizsban tölt egy esztendőt. Nagyenyeden kedvenc időtöltése a természetjárás. Diákjaival minden hétvégét a környező hegyekben tölt.

 1911-ben, miután kinevezik a Bethlen Kollégium „rendes” tanárának, megházasodik. Felesége Schéfer Ida. 1913-ban megszületik Zoltán, 1914-ben Endre fia, majd 1920-ban Márta lánya.

 Áprily a Nyugat első nemzedékének kortársa, sok mindenben hasonló hatások alatt fejlődik költői tehetsége. Semmivel sem kisebbrendű formaművész azoknál. Benne azonban nincsenek újító, irodalmi forradalmat tervező vagy szervező vágyak. Az ebben az időben szórványosan megjelenő versei esztétikai értékben egyenrangúak a nagyváradi Holnap, majd a budapesti Nyugat költészetének javával. Kezdetben kizárólag Erdélyhez tartozik, akkor is, amikor Erdély még Magyarország keleti része, akkor is, amikor Erdély Románia nyugati része. Kötettel azonban viszonylag későn - harmincnégy éves korában jelentkezik, amikor a királyi Romániában önálló arculatát alakítja az erdélyi magyar irodalom. 1921-ben megjelenik első kötete Falusi elégia címmel, 23-ban az Esti párbeszéd című második kötete. Ekkor már az Áprily költői nevet használja kötetei szerzőjeként. A két kötet Budapesten egy kötetben jelenik meg Versek címmel. Költészetét kezdettől végig áthatja az erdélyi táj és a görög mitológia élménye, s mindvégig mélységes köze marad a kemény moralitású protestantizmushoz.

1926-ban Kolozsvárra költöznek; abban a kollégiumban tanít, ahol egykor maga is tanult. Részt vesz a marosvécsi író-találkozón, majd ezt követően elvállalja az Erdélyi Helikon folyóirat szerkesztését.

1929-ben hosszas megfontolás után áttelepül Magyarországra; a Lónyai utcai református gimnázium tanára lesz. Itt tanít, közben szerkeszti Protestáns Szemle folyóiratot. Ekkor jelenik meg az Idahegyi pásztorok című verses drámája is.

1934-ben kinevezik a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatójának, s mint ilyen a következő évben Észak- és Nyugat-Európában féléves tanulmányi körutat tesz. Ezt követően jelenik meg A láthatatlan írás című kötete.

Kiváló tanár, iskolaigazgatónak is eszményi; egykori tanítványai mindig az elragadtatott szeretet hangján emlékeznek óráira is, intézkedéseire is. De ha szerkeszteni kell, ugyanilyen egyszerre fegyelmet tartó és szeretetreméltóan méltányos irodalomszervező. Úgy protestáns, hogy soha semmiféle vallási balítélete nincs, számára a hitvallás az önmagával szemben is szigorú erkölcsösséget, az emberek szeretetét, az embertelenség tagadását jelenti. Harmonikus és szelíd költészetében talán ezért oly gyakori az elégikus hang, sőt a régi értelemben vett kifejezett elégia. A természet, a családi élet, a kultúra pedig mintegy menedék a külvilág ellen. Tisztelt költő, ámbár soha semmiféle irodalmi körhöz nem tartozik. Helye voltaképpen a Nyugat körül lehetne, de idegen tőle a Nyugat viszonylagos polgári baloldalisága.

1942-ben – mivel nagy honvágya van Erdély után – földet vesz, és boronaházat építtet magának Parajdon, és ideiglenes visszaköltözik oda. De az időt visszaforgatni nem lehet; nem találja meg azt, amit keresett: a gyermekkor hangulatát. Ezért a következő évben visszatér Magyarországra, és miután nyugdíjazását kéri, a Visegrád melletti Szentgyörgypusztán vásárol telket, és építkezésbe kezd. Itt telepszik le, távol a városi zajtól, a természet közvetlen közelében.

 Immár nyugdíjasként állást vállal a Református Conventnél, de ez a munka már inkább csak hobby számára; valójában most már csak az irodalomnak él. Egyre népszerűbb. Olvassák, szeretik; a pedagógust és szerkesztőt tisztelik, és annyira mindenkié, akiben emberséges érzelmek élnek, hogy senki sem mondhatja a magáénak. Verseskönyveinek mindig sikere van, de sem irodalmi szenzációt, sem ellentmondást nem keltenek egyik oldalon sem.

 A szovjet megszállás után egy ideig sajátos helyzetbe kerül. A személyi kultusz irodalomra is ránehezedő dogmatizmusa nem tud mit kezdeni ezzel a szépséggel politizáló, lelke összhangját hibátlan, évezredek formai örökségét mindenki számára érthetően felhasználó, lírává csiszoló költészettel. Úgy is mondhatjuk, hogy vagy egy évtizedig ,,mellőzött".

 Mellőzött, de nem kirekesztett; látszólag idegen, akit mégsem tekintenek ellenségnek vagy akár csak visszahúzó erőnek. Ez a viszonylagos mellőzöttség bontakoztatja ki a tehetsége jellegéből következő kitűnő műfordítót. És egész kultúránk sokat köszönhet annak, hogy Áprily Lajos vagy egy évtizeden át kénytelen műfordításból megélni. A kiadók szinte versengenek érte. A klasszikus orosz és a modern szovjet költészetnek ő az egyik legfontosabb - és legszínvonalasabb - tolmácsa. Így született meg Puskin Anyeginjének remekmívű modern fordítása. Ez a magyar Anyegin méltóan sorakozik Áprily többi műfordítói főműve - Ibsen Peer Gyntje és Schiller Wallensteinje - mellé. Ezeken kívül kötetre menő sokaságát tolmácsolja a világirodalomnak.

Költészetének közértékelésében döntő fordulat áll be 1957-ben. Ekkor végre megjelenik Ábel füstje című gyűjteményes kötete, amelynek kétharmada gondos válogatás valamennyi korábbi verseskönyvéből, egyharmada azonban az újabb verseknek sora, amelyeket a háború borzalmai és a ,,mellőzöttség" lélekbeli nyugalma idején írt.

 És a kritika egyszerre egyöntetűen elámul: az immár hetvenéves poétában felfedezik korunk egyik legnagyobb magyar költőjét. És még több mint tíz év adatott neki, hogy élvezhesse a nyugodt dicsőséget. Megkap minden elismerést, 1962-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntetik ki, 64-ben megjelenik válogatott műfordításainak kötete az Aranyszarvas, majd ezt követően még három másik kötete is napvilágot lát (Fecskék, őzek farkasok, jelentés a völgyből, A kor falára).

 Szelíd, derűs, dicsőséggel teljes öregkort élhet családi körben (felesége 1961-ben hal meg), a természet ölén. Most már az egész irodalom számára nyilvánvaló, hogy lírájában azt a színvonalas, kulturált benső összhangot fogalmazta meg, amelyre minden emberséges ember vágyakozik, és amelynek eléréséhez még segítséget is ad az Áprily-versek olvasása.

1967. augusztus 6-án – néhány hónappal 80. születésnapja előtt – a halál véglegesen elnémította a XX. század magyar költészetének ezt a legvonzóbb egyéniségét, aki szerényen és mégis önérzettel így jellemezte önmagát: „Ember voltam, remegő, daloló.”

Áprily ma már beletartozik klasszikus költőink névsorába, visegrádi sírjához ki-kijárnak hajdani tanítványai, verseinek kedvelői, egykori barátai, hogy tiszteletadóan idézzék fel hibátlan művészetét és szeretetre méltó emberségességét. Ma már kimondhatjuk: az egyik legnagyobb költő és a legnagyszerűbb ember volt. Szerénysége ma már nem tiltakozhatik.

 Költészetében jelentős szerepet kapott az erdélyi táj, ifjúságának színhelye. Ez az indulás határozta meg életét, költészetét mindvégig. A pesti és a visegrádi verseken is átsütött az erdélyi élmény, Erdély szeretete. Verseinek tájain a tavasz sem ismeretlen, de lelkével leginkább az „őszi szép” rokon, a „bükkös erdő bús elégiája”. Amin leggyakrabban megállt a tekintete: „a hervadás tündérvirága”. Legismertebb kötetei: Falusi elégia, Jelentés a völgyből, Fegyvertelen vadász, Idahegyi pásztorok, Oidipusz Kolonoszban (ez utóbbi kettő verses dráma). 1973-ban Összegyűjtött versek címmel a Magvető Könyvkiadó adta ki verseit.

A szinte egész költészetét átható elégikus hangulat már első kötetének verseit is meghatározza. A Falusi elégia verseiről mondta Németh László, hogy „Áprily Lajos előbb mondta ki, hogy elvégeztetett, s csak azután kezdte írni verseit”. A Március és a Tetőn című költeményei jelzik azt a tájmegjelenítő hangulatot, amelyet az Októberi séta is sugallt. A Tavasz a házsongárdi temetőben című költeménye (1926) zenél és emlékezik; dalol a költemény minden sora, míg megidézi Apáczai Csere János és felesége, Aletta van der Maet emlékét.

Túl ötven erdőn (1939) című verse számvetés és létösszegzés. A vers kettős tükör, tájat és férfilelket egyszerre mutat, miközben biztat és hitet ad. S amit korábban nehezen tudott megteremteni, „a bölcs egyensúlyt”, meghozta a kora, az „ötven erdő”.

S ez Áprily különös tehetsége; a verszene, a dallam, ami érzéseit kicsendítve mindig változatlanul „harangtisztán”, az ember dallamát szólaltatta meg. Ez a dallam Áprily legszebb öröksége. Nem kophat meg, nem évülhet el, míg értői lesznek a magyar szónak.

30. Dsida Jenő élete, költészete

Az Erdélyi Helikon fiatalabb költői közül valamikor Dsida Jenőt tartották a legnagyobb ígéretnek. Már gyermekfővel mindent tudott a költői mesterségről. Csak 16 esztendős volt, amikor Benedek Elek a Cimbora című újságjában közölte a verseit. Mindössze 31 esztendőt élt, mégis korszakosat alkotott. Kolozsvárott a Házsongárdi Temetőben ma is meg-megállnak a látogatók, megrendülten olvasva a sírfeliratát:

„Megtettem mindent, amit megtehettem,

Kinek tartoztam, mindent megfizettem.

Elengedem mindenki tartozását,

Felejtsd el arcom romló földi mását.”

De nem lehetett elfelejteni. Igaz, halála után csak 20 esztendővel, 1958-ban jelent meg verseinek gyűjteményes kötete hazánkban.

Szatmáron született 1907-ben, kisgyermekként élte meg az első világháborút, amelyben az édesapja is részt vett. Beteges alkatú, rezdülékeny lelkű gyermek volt.

Az érettségi után Kolozsvárott jogot tanult, de mindeközben verseit már publikálták az erdélyi irodalmi lapok.

22 évesen először a Pásztortűz, majd a Helikon szerkesztője lett. Áprily Lajos, Kuncz Aladár és Reményik Sándor barátságát tudhatta magáénak. Költészetének példaképe Poe, Kosztolányi és Tóth Árpád sejtelmes, szépen zengő verseinek világa. Első verseskötetét, a Leselkedő magányt (Kolozsvár, 1928) a költői útkeresés jellemzi.

A betegségtudat egyre inkább rányomta bélyegét életére, költészetére. Egyre inkább meghatározza hangulatát a Tóth Árpádos szemlélődő szomorúság. A Leselkedő magány költője tele van szorongással, félelemmel. Úgy érzi, mindenki magára hagyta, kétségbeesett kiáltásaira senki sem felel. (Itt feledtek) Egyre többet utal a Bibliára, a Biblia motívumaira, a krisztusi szenvedés párhuzamaira.

Érett költészetének kimagasló kötete a Nagycsütörtök (Kolozsvár, 1933), amelynek címadó versében egyértelműen utal a költői személyiség sorsérzése és Krisztus keresztáldozata közötti párhuzamra. A költemény ún. öntanúsító vers, hibátlan remekmű.

A személyes sorsot idézi a székelykocsárdi (Kolozsvár és Marosvásárhely közötti vasúti csomópont) állomáson való várakozás, a magára maradottság. A vers befejezésében a bibliai párhuzammal emeli a mondandót általánossá, az emberlét nagycsütörtökének keserű megjelenítésévé. A fenyegetettség és a magányosság ellen az egyetlen menekülés a társakhoz fordulás lenne. Ez azonban teljesen reménytelen, hisz még a legközelebbiek, a tanítványok is alszanak.

1938-ban, a költő halála után – posztumuszként – jelent meg az Angyalok citeráján című kötet szintén Kolozsvárott.

A Krisztussal való párhuzam egyre többször jelentkezik ezekben a versekben, de mindez csak finom sejttetéssel, áttűnő, elnéző bölcsességgel ötvözve azt. Utolsó éveinek is a címe lehetne a kötet egyik biblikusan zengő verse, az Út a kálváriára.

„Valaki lassan felfelé tart,

Tövisről vérharmat csepeg.

Valaki fel a csúcs felé tart,

Hogy önmagát feszítse meg.”

Különleges volt a költői pálya lezárása is.

Dsida halálakor az Erdélyi Helikonban folyamatban volt Tükör előtt című önéletrajzi ciklusának publikálása. Ezekben az őszinte, szinte realista vonásokat mutató versekben az erdélyi sorskérdéseket is felvetette (Kerülöm a nevedet, Erdély).

Halála után két évvel, 1940-ben jelent meg a Psalmus Hungaricus című verse, melyben Ady magyarság-verseinek, sorskérdéses lírájának közvetlen rokonát ismerhetjük fel.

Megrendült vallomásban tér meg nemzetének sorskérdéseihez, elítéli önmagát azért, hogy eddig csak egyetemes emberi kérdésekkel foglalkozott. Nem szólt letiport nemzete bajairól, mert csak a szépséget szolgálta.

Átérezve nemzete tragikumát, minden erejét a magyarság megőrzésére, szolgálatára kívánja fordítani. Ezért vállalja a szépség helyett a „rekedt dalt” - a világkultúra hirdetése helyett - nemzete önvédekező küzdelmét.

A hat strófa mindegyike a 137. zsoltár parafrázisából alkotott refrénnel zárul. (A zsidók babiloni fogságára utal az esküt és átkot fogadó költő.)

 Áprily Lajos szerint Dsida Jenő „tévedhetetlen hallású, zseniális verselő, hexametere eléri a homéroszi hexameter, tercinája a dantei tercina teljességét.”

31. Kós Károly élete, munkássága

Az erdélyi irodalom polihisztora, az építészből lett író, aki épített "kőből, fából házat, igéből várat...". Élete, munkássága hűség és szimbólum; a szolgálat szimbóluma megélt 94 esztendeje.

Írt regényt és drámát, épített házat és iskolát, szervezett könyvkiadót, és szerkesztett folyóiratot. A kő, a toll, a tus, a szó; minden engedelmeskedett akaratának.

Ritka fényes tehetség volt, első építész-tervező munkája már egyetemista korában megjelent; 26 évesen tervezte a zebegényi templomot, 38 évesen a Kiáltó Szóval tette Erdély-szerte híressé nevét. Ő volt a két világháború közötti kisebbségbe szakadt erdélyi magyarság lelkének ébrentartója, az irodalom szervezője, a méltósággal megélt élet szimbóluma.

1883-ban született a temesvári Józsefváros egyik bérházában. Édesapja Kósch János; édesanyja Sivet Szidónia. A család szász eredetét jelzi az akkor még Kóschként írt vezetéknév. Édesapja áthelyezése miatt három év múlva Nagyszebenbe költöztek, majd Kolozsvár volt következő lakóhelyük. Az itteni református kollégiumban végzi középiskolai tanulmányait; itt szívta magába a nemzeti történelem és kultúra szeretetét. Az építőművészet, a képzőművészet vonzotta, de szülei akaratára a Budapesti József Műegyetem általános mérnöki karára iratkozott be. A második év befejezése után iratkozott át az építészeti szakra.

1907-ben befejezte egyetemi tanulmányait; 1908-ban önálló építészeti irodát nyitott. Jelentősebb munkái: a zebegényi templom, a budapesti állatkert, a budapesti Wekerle-telep stb.

Jövedelméből Sztánán telket vett, és megépítette a "Varjúvárat"; megházasodott, elvette feleségül régi választottját, a türei református lelkész leányát, Balázs Idát.

1909-ben jelent meg a Régi Kalotaszeg című munkája, és az Attila királról ének című balladája, ez utóbbi kézzel írott fakszimile kiadásban.

Az első világháború után - vállalva a kisebbségi sorsot - budapesti karrierjét odahagyva hazatér Sztánára. 1921. január 21-én jelenteti meg nagyhatású röpiratát, a Kiáltó Szót, melyben meghirdeti az  - immár kisebbségbe szakadt - erdélyi magyarság számára az önálló erdélyiség, a transzilvanizmus programját. Kevés példányban, csonkán, cenzúrázva, s 24 órán belül megvonták a bolti árusítás és a postai szállítás jogát is. Kevés helyre jutott el, de nagyon sokfelől támadták.

Az építész megszólalt; kiáltó szóval, hegyeket mozgató hittel. Izgatott, perelt azért, hogy az életet tovább hirdethesse. Az építészből lett író ebben a röpiratban fogalmazta meg először a transzilvanizmus eszméjét (tiszta irodalmiság, európaiság, erdélyiség):

"Kiáltó szó vagyok: ezt kiáltom!

Nem keresünk jogot vagy jogtalanságot, nem igazságot vagy igazságtalanságot, nem várunk méltányosságot, sem kegyelmet. Nem kutatjuk, hogy az a nélkülünk, rólunk készült és kötött trianoni szerződés miféle koldusalamizsnát rendelt számunkra. [...] A mi igazságunk a mi erőnk. Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előre nézőknek. Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne duzzogjanak! Az Élet nem vár, az Élet rohan. [...] Kiáltó szómmal ezt kiáltom!... Ezt akartam kiáltani, és lehet, hogy kiáltó szó leszek a pusztában. [...] Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk hát a munkára. [...] Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltószó csupán..."

A kiragadott részletek is bizonyítják, hogy mit tartott követendő célnak: a történelmi realitásra építő cselekvést.

A túlélés, a magyarként való megmaradást kívánta szolgálni az Erdélyi Szépmíves Céh megalapításával éppen úgy, mint ahogy később az Erdélyi Helikon folyóirat életrehívásával is. Célja: közösség és írónevelés; a magyarság megtartása az irodalom által.

Ebből a felismerésből születtek a regényei is, a két világháború közötti történelmi regény újabb, "erdélyi folyamát" megrajzolva. Felismerte, hogy jelenünket, de jövőnket is, a történelmünkkel, a történelmünk megismertetésével alakíthatjuk. Erdélyt, a szülőföldet, annak történelmét írta meg csodálatos nyelvezetű regényeiben, az 1925-ös Varjúnemzetségben, hét évvel később a Budai Nagy Antal históriájában, majd 1934-ben az Országépítőben.

Az 1925-ben keletkezett Varjúnemzetség az író legkedvesebb könyve. "Nem regény, nem is történelem..."  - vallotta maga az író. Voltaképp a szülőföld, az otthonteremtés könyve, hiszen a kalotaszegi világ elevenedik meg, s a XVII. századi Erdély történelmének hangulatát érezhetjük meg csodálatos, senkihez sem hasonlítható nyelvi megformálásában.

A történeti háttér egy emberöltőt dolgoz fel. Mikor a cselekmény elkezdődik, még él Bethlen Gábor (a nagyságos fejedelem), a regény befejezésekor II. Rákóczi György hal meg. 1629 és 1660 a háttér, az erdélyi fejedelemség megszilárdulásának és hanyatlásának az ideje. A „beszédes nevű” főszereplők pedig a „bolond Varjuk”. Varjú János és Varjú Gáspár, akik másképp élnek, mint a többiek, ők a Kós Károly-i életet példázzák. Kalotaszeg és környéke „Bolond Varjuknak” mondja őket – a Pojánán élőket -, mert „az emberek nem tűrik maguk között, aki egy fejjel nagyobb náluk.”

Varjú János Bethlen Gábor szolgálatába állott, és a fiát is – Gáspárt – a Bethlen Gábor-i szellemben nevelte. Varjú Gáspár „ellenlábasa” Maksai László hadnagy, egy földjétől elszakadt székely, aki kardjával szolgálja a fejedelmet, bármelyiket… Beházasodik, hogy rangban, vagyonban emelkedjék. Tudja, hogy Basa Anna a különc Varjú Gáspárt szereti, mégis feleségül veszi. Basa Anna, Kós Károly-i gyenge virágszál, árnyaltan megrajzolt nőalak, aki azért lesz boldogtalan, mert nem akar háborúságot; ingadozásával teszi szerencsétlenné a maga sorsát (Maksaiét és Varjú Gáspárét is). Felvillanó, de meghatározó szereplő Vitéz Ilona, a kaposi molnár leánya, aki Varjú Gáspár felesége lesz.

A Varjúnemzetség nemcsak családi krónika, hanem a természet világába szervesen beilleszkedő hegyi ember életvitelének dicsérete is. Legköltőibb részei azok, amelyekben Kós Károly a havast írja le; a tavaszt vagy éppen az őszt idézi meg Kolosmonostoron. Stílusa zengően archaikus („Az Úristen nehéz keze Erdély fölé ereszkedőben”; „Szelíden öregedő, szomorúan mosolygó őszi napon, de amikor éjszakára hóharmat hull a határra”).

Kós Károly negyvenhét éves volt, amikor a Varjúnemzetséget megírta, negyvenkilenc, amikor a Budai nagy Antal históriáját (1932). Ez a műve az 1437-es bábolnai parasztlázadást eleveníti fel. A főhős sorsa, küldetése izgatta, ezért aztán 1936-ban drámában is megörökítette.

Legjelentősebb műve Az Országépítő (1934). Ebben a művében István királyt finom alkatú embernek ábrázolja, aki a küzdelmes időkben lelkében megizmosodik, sőt meg is keseredik. Ez a változás szükségszerű azonban ahhoz, hogy országa határait az ausztriai szélektől Erdőelve (Erdély) külső végvonaláig kiterjeszthesse. István sorsában ott rejtőzik a magyarság sorsa; vállalnia kell a meg nem értést, a magánosságot, az embertelenség vádját népe érdekében, mert erre rendeltette a sorsa.

A második világháborút követő években hosszú ideig félretette a szépírói munkát. Épített és szervezett. Nevéhez fűződik a Sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum felépítése, és az erdélyi templomok százainak felújítása. A kolozsvári főiskolán tanította az ifjú építészeket. Tevékeny életet élt. Temetésén, 1977 augusztusában, a kolozsvári Házsongárdi temetőben összegyűlt Erdély egész magyarsága. Sírja mindmáig zarándokhely.

32. Sütő András élete, munkássága

Sütő András a romániai magyar irodalomnak ahhoz a nemzedékéhez tartozik, amelyik közvetlenül a második világháború után kezdte pályáját a népszolgálat jegyében s nagy illúziókkal. Művészetének különleges vonása, hogy az erdélyi magyarság életének szinte szociológiai pontossággal megjelenített tényeit a képes beszéd erejével egyetemes eszmék hordozóivá emeli. Az egyetemes kultúra üzeneteinek pedig egyszerre világítja meg nemzeti-nemzetiségi és általános emberi vonatkozásait sajátos kifejezésmódjával. Iránytűje a változó időben is a változatlan hűség, a közösség sorsát vigyázó elkötelezettség, a szűkebb haza gondjának egyetemes léptékű kifejezése, az erdélyi magyarság jogának és méltóságának elszánt védelme.

1927. június 17-én született Erdélyben, a mezőségi Pusztakamaráson (itt található Kemény Zsigmond sírja is).  1940 őszétől a nagy hagyományú Nagyenyedi Református Kollégium diákja. 1945 januárjában beiratkozik a Kolozsvári Református Gimnáziumba, s még ez év tavaszán a Világosság c. napilap közli első írását Levél egy román barátomhoz címmel. Ezt követően előbb külső, majd belső munkatársa lesz a lapnak. Tudósításokat, irodalmi jegyzeteket, riportokat ír; 1948-ban rövid ideig a bukaresti Ifjúmunkás munkatársa, ám otthagyja a lapot, Kolozsvárott a Falvak Népéhez szerződik, melynek 1949-ben főszerkesztője lesz. Hajnali győzelem című novellájával (Utunk 1948/22.) jelentkezik az irodalomban, s ezt követően jelennek meg prózai írásai. 1951-ben Bukarestbe települ a Falvak Népe c. lap szerkesztőségének áthelyezésével. A Román Írószövetségnél és a jogvédő hivatalnál közügyi munkát végez. 1954-ben Marosvásárhelyre költözik, ahol az Igaz Szó főszerkesztő-helyettese lesz.

1956-ban az irodalom szabadságáért, a kisebbségi művelődési fórumok teremtéséért ír jegyzeteket; a magyar forradalom elleni tiltakozó memorandumot pedig három kollégájával nem hajlandó aláírni. 1958-ban Művészet címmel havilap indul, melynek főszerkesztője, 1959-től a lap címe Új Életre változik. Színpadi játékok születnek (Fecskeszárnyú szemöldök (1958); Szerelem, ne siess! (1961); s a kettőből ötvözött Tékozló szerelem (1962) s a Zászlós Demeter ajándék élete című novellája (1959).

A móriczi úton haladt: alapos ember- és valóságismeret birtokában, esetenként jóízű humorral adott képet a paraszti élet nagy változásairól elbeszéléseiben. Válogatott elbeszéléseit Tárt karú világ (1959) címmel jelentette meg. 1964-ben kezdi publikálni az Igaz Szóban az Anyám könnyű álmot ígér c. naplójegyzetnek fejezeteit, mely 1970-ben a Kriterion Kiadónál hatalmas sikerrel jelenik meg. Ebben a naplójegyzetében szülőfalujának, a mezőségi Pusztakamarásnak és családjának történelmi, társadalmi megpróbáltatásairól számol be. Szociográfiai hitelességgel és vallomásos líraisággal beszél a nemzetiségi lét gondjairól.

Az Engedjétek hozzám jönni a szavakat (1977) című kisregényében az anyanyelv iránti hűségre figyelmeztet. Vígjátékaiban Tamási Áron népi színjátékait követve mutatja be a falusi emberek életét (Tékozló szerelem /1969/, Pompás Gedeon /1968/ stb.).

Az Egy lócsiszár virágvasárnapja (1973), a Csillag a máglyán (1975) és A Szúzai menyegző (1980) című történelmi drámáiban, valamint a Káin és Ábel (1977) című mitológiai tragédiájában az ember és a hatalom, az ember és a nagy történelmi erők összecsapását ábrázolja; a helytállást hirdeti.

Irodalmi esszéit és útirajzait Magyarországon Rigó és Apostol (1970), Romániában Istenek és falovacskák címmel adta közre. Cikkeiből Évek – hazajáró lelkek (1980) címmel tett közzé válogatást.

A nyolcvanas években elszigetelik a közélettől; munkáit nem engedik megjelentetni, új drámáit se mutathatják be romániai magyar színházak. Hatalmas közéleti fordulatot jelent a magyarországi politikában, amikor az 1986. január 2-i bemutatóval a budapesti Nemzeti Színházban színpadra került az addig tiltott Advent a Hargitán, amely 1997-ig folyamatosan a színház repertoárján szerepelt, s 285 előadást ért meg. Az álomkommandó 1987-es gyulai, majd vígszínházi bemutatója nyíltan kifejezte álláspontját a román nacionalista diktatúráról. (1990 februárjában Aachenben is bemutatták.) 1989-ben nyugdíjazását kéri az Új Életből, felfedezi, hogy lakásába lehallgatókészülékeket helyeztek el; szinte háziőrizetben él, s innen küldi nyílt üzenetét Sinkovits Imrének: „Maradok. Másként nem tehetek.”

1989. december 22-én Marosvásárhelyen betegágyából viszik a főtérre, hogy szóljon a sokasághoz. A közügyi változások reményei közepette már felhívja a figyelmet: lélekmérgezés történt! 1990. február 10-én a marosvásárhelyi százezres néma tüntetés vezetője. Március 19-én a Hodákról és Libánfalváról beszállított, felhergelt és leitatott csőcselék életveszélyesen megsebesíti, elveszíti fél szeme világát, Budapesten ápolják, majd Amerikában kezelik.

1990 novemberében Strasbourgban, Caterine Lalumiére főtitkárral találkozik, és beszámol a marosvásárhelyi eseményekről. Több nyílt levélben követeli az ártatlanul bebörtönzött magyarok szabadon bocsátását.

Az 1990-es évek első felében a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöke és a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány elnöke. Ekkor rendezi sajtó alá a 80-as évek diktatúrájáról készült naplójegyzeteit, megírja Az ugató madár című drámáját (1993), majd a Balkáni gerlét, mely a Nemzeti Színház drámapályázatának megosztott első díját nyerte el, s 1998 októberében mutatták be. Az Osztrák P.E.N. Club dísztagja (1990), a Magyar Örökség diploma tulajdonosa (1996).

Sütő András ma a romániai Marosvásárhelyen él, tagja a Magyar Írószövetségnek, és a mai magyar közélet meghatározó személyisége.

Az Egy lócsiszár virágvasárnapja című dráma cselekményének főbb mozzanatai Heinrich von Kleist Kolhaas Mihály című novellájára épülnek. A dráma alapkérdése: meddig tűrheti az ember az igazságtalanságot, az elnyomó hatalom visszaéléseit anélkül, hogy jogaival együtt emberségét is feladná. A lócsiszár végül nemcsak lovait, javait, majd feleségét veszti el, hanem a rendbe és a törvényességbe, az istenfélő jámbor becsületességbe vetett naiv hitét is, és így válik lázadóvá, felkelővé, ezért indul el igazságát keresve a számára tragikus bukást tartogató úton.

A Csillag a máglyán cselekménye a két hitújító, Kálvin János és Szervét Mihály vitája. A történet kezdetén a hitújítás küzdelmeiben még baráti szövetségre lépő Kálvin és Szervét azért kerül végül is kibékíthetetlenül szembe egymással, mert Kálvin a gondolat hatalmának hívéből a hatalom gondolatának megszállottjává válik, és egykor forradalmi nézeteit türelmetlen erőszakkal kívánja valóra váltani. Összeütközésük mindkettőjük számára bukással végződik; Szervét fizikailag, Kálvin erkölcsileg bukik el. Sütő Szervét sorsába sűrítve az embernek a kételyhez és a kételyből születő gondolathoz való elidegeníthetetlen, méltóságához elválaszthatatlanul hozzátartozó jogát hirdeti.

A Káin és Ábel című drámában a valósághoz való két alapvető emberi viszony ütközik össze. Káin fejezi ki az emberi lényeg pozitív oldalát, és Ábelben marasztalja el az író mindazt, ami ugyanebben az emberi lényegben negatív. Míg Ábel számára a világ egy kiismerhetetlen, szeszélyes, alázatos, beletörődést és gondolkodás nélküli parancsteljesítést kívánó felsőbb hatalom birodalma, addig Káin számára a világ az emberi lehetőségek megvalósításának tere. Ábel számára a kérdések, a miértek megfogalmazása is egyenlő a lázadással, a bűnbeeséssel, Káin pedig választ akar kapni kérdéseire, és képességeinek, lehetőségeinek megvalósításával ura kíván lenni a világnak. Káin az Édent akarja megtalálni akkor is, amikor világossá válik számára, hogy ez az Éden csak az emberben, az ember cselekedeteiben és céljaiban létezhetik.

A Szúzai menyegző témája a világhódító Nagy Sándor által a hellén birodalom egységesítése, a különbözőségek eltüntetése érdekében rendezett szúzai menyegző története és kudarca. Mondanivalója, hogy a népeket leigázó, és a lelkeket hódítani kívánó nagysándorok dicsőségét zúgó kórusoknál, ha nem is harsányabb, de messzehangzóbb az anyjuktól tanult szavakat kimondó gyermekek hangja. Egy nemzet megmaradásának biztosítéka a megszületett gyermekek tiszta, szép és szeretett anyanyelve.

 33. Székely János élete, munkássága

Sajátos, „poeta doctus” egyénisége az erdélyi magyar irodalomnak. Igazi tudós és filozófus, aki az irodalmat is arra használta fel, hogy az általa vélt filozófiai igazságot – a valódi világot – kimondhassa.

1929-ben született Tordán. Középiskoláját a marosvásárhelyi reáliskolában (hadapródiskolában) végezte - így került 15-16 évesen hadifogságba -, majd a kolozsvári Bolyai Egyetemen filozófiát tanult. Újságíró és szerkesztő; 1990-ig dolgozott a marosvásárhelyi Igaz Szó szerkesztőségében. Lélekben soha nem kívánta elfogadni a hatalmat – sem a románt, sem a magyart -, élete végéig megtartotta sokszor paradoxnak tűnő elveit; fegyelmezetten megőrizte magányát. 1992 őszén hunyt el Marosvásárhelyen szívinfarktusban.

Mindhárom műnemben alkotott, mindhármat a filozófia megszólaltatására használta fel. Pályája lírikusként indult. 1955-ben jelent meg első verseskötete Csillagfényben címmel, majd ezt követte 1972-ben az Egy láda agyag című kötet. Halála után, 1998-ban került kiadásra A virágok átka címmel az a verseskötet, amelynek darabjait a szerző a halála előtt maga válogatta; az ebben közreadott verseket tartotta megjelenésre méltónak. Példaképe, mestere Szabó Lőrinc volt; Requiem című verse egyértelmű utalás és vallomás erre.

Az 1972-es Egy láda agyag című kötet a filozofikus hajlamú költőt jelezte. Olyan drámai költeménybe kívánkozó gondolati versek sorakoznak ebben a kötetben, amelyeknek alapgondolatai a későbbi években a tanulmányokban, az esszékben vagy éppen a drámákban rendre visszatérnek. (Bolyai hagyatéka című szonettkoszorú, Triptikon /A folyó, Parti füzes, A tó/, Semmi-soha, Szelekció stb.) A folyó Páraszonettjében fogalmazta meg egyik első filozófiai alapgondolatát már 1956-ban, 27 évesen: „Egy bizonyos van: a világ / Nem előre halad, / Hanem hátulról épül.”

A saját múltjából szummálódó világ képe kíséri végig a lírikus Székely Jánost éppúgy, mint a prózaírót, a drámaszerzőt, a filozófiai mélységeket feltáró gondolkodót.

Drámáinak a Képes Krónika (1980) címet adta; ezzel is jelezve, hogy krónikák azok a történelemből, az emberiség történelméből. A kötet darabjai: Profán passio (1954), Caligula helytartója (1972), Dózsa (1964), Protestánsok (1976), Irgalmas hazugság (1958-66). Valójában ezekben a művekben összegzi hitvallását, melyet Dózsa Györggyel mondat ki: „Az méltó csak az emberhez, ha már / Felismerte egyetlen fátumát, / Amely övé csupán és senki másé, / Hogy elvállalja, és elébe menjen.”  A Profán passio Júdása, Caligula helytartója, Dózsa György, a Protestánsok hugenottái ezt a fátumot vállalják mindannyian: nem a főhajtás árán megmentett életet, hanem a fővesztés árán megtartott eszményt, hitet.

A Profán passio témája: Jézus Krisztus elárultatása és elfogatása. Júdást nem árulóként, hanem vívódó hősként mutatja be (Júdás Jézus Krisztus kérésére kénytelen meghozni az áldozatot, hogy elárulja a Mestert, de lelkében lázong a jogtalan kérés ellen: „Áldozatot hozni joga volt. Meghalni mindenkinek joga van, ha éppen akar, de áldozatot követelni nincs.”) Paradox ez a drámai történet, mint ahogy a későbbiekben szinte minden műve: a dolgok önmagukban rejlő dialektikus ellentmondásainak felismerésére épülnek.

A Caligula helytartója című drámájának témáját – a szerző vallomása szerint – egy német vallástörténész pár idevágó sora adta. A hatalom természetéről szól a dráma; a két egymás ellen feszülő akarat: a helytartó által képviselt muszáj és a zsidók lehetetlenje (Caligula megparancsolja, hogy szobrát állítsák föl a zsidók templomában; a zsidók ennek lehetetlenségét bizonyítják). Barakiás, Agrippa a zsidók vezérei és Petronius, a római helytartó igazi drámai ellenfelek. A címnek megfelelően Caligula helytartójának, Petroniusnak a drámája a muszáj és a lehetetlen ellentéte. Caligula képviseli a hatalmat (nem jelenik meg a drámában), azt a hatalmat, „ami nélkül van jog és van birodalmi istenvallás, de birodalom nincsen”. Petronius kétkedését Barakiás szavai indítják el: „A hatalom természetes végső határa az a pont, ameddig az alattvalók hűsége kitart.” Petronius meggyőzetvén elfogadja a zsidók érvelését, a lehetetlent, azaz szembeszegül a caligulai hatalommal; felismeri az egyetlen lehetséges döntést a hatalom szorításában, a „nemcselekvés lehetőségét”. Rádöbben, hogy helytartói hatalma nem más, mint szolgaság. A dráma önpusztító lelkiismereti kérdése: mivé válik az ember a hatalom, a zsarnokság szorításában? Lehet-e etikusan harcolni a zsarnoksággal? Székely János válasza Petronius döntése: nyíltan nem lehet vállalni, de vállalni kell a nemcselekvés lehetőségét.

E gondolat ellentettjét is képes Székely János megmutatni; ezt tette az 1976-ban írt Protestánsokban. A dráma 1762-ben újév napján játszódik Toulouse-ban. Gerard, Albert és János a Grénier fivérek, hugenották (protestánsok) és Charnay, jezsuita páter (a francia inkvizíció elnöke) a főszereplők. Az ő ellentétük és vitájuk ad lehetőséget arra, hogy a szerző szabadságról, gondolatról, akaratról elmondhassa reflexióit. Egyértelműen tézisdráma ez a mű, hisz a három hugenotta testvér egymás között és a jezsuita Charnayval folytatott vitája egy-egy tézisen alapul. (Maga a történet rövidre szabott: a toulouse-i börtönben felkeresi a fogvatartott hugenotta testvéreket az inkvizíció elnöke; már-már meggyőzi azokat hite igazságáról, amikor János megöli Charnayt, pedig csak hittársa, Rabaut szabad útját biztosítandó akarta fogva tartani.) A szerző hangosan gondolkodik, amikor a testvérek vitáznak az inkvizítorral, amikor Gerard megfogalmazza a gondolatszabadság lényegét: „Hajlandó vagyok meghalni azért, / Hogy szabad legyen gondolnom.  Világos? […] Saját fejemre gyújtani a máglyát, / Csak gondolhassam ezt vagy bármi mást.” Itt szólal meg az igazi, a világot is becsapó Székely János, hisz minden cselekvés „előüteme” a gondolkodás.

Hiába vallotta 1973-ban „Ars poeticám a hallgatás…” – három évvel később (hála Istennek!) mégis kiírta magából legbensőbb, legféltettebb gondolatait, a cselekvés, a tett vállalását. Az 1964-es Dózsa című monodrámában egyértelműen megfogalmazta a vállalt élet méltóságát; Dózsa alakját megidézve a vezér szerepét rajzolja meg a méltó és alkalmas kategóriák kibontásával - ha kell – szembeállításával.

Prózájának egyik sajátos darabja az 1979-ben megjelent A nyugati hadtest című novelláskötet. Alapja a történelem, a szerző által megélt történelem. Paradox az ajánlás: „Amit el lehet felejteni, nyugodtan felejtsük el. Esélyünk a feledhetetlen.” A kötet 5 páros szövege egy-egy kép a hadapródiskolából, a hadifogságból, a szerző életéből. A Sorok a gondviselésről szerzője „tragikus szerencsét” ismer fel, újabb filozófiai megvilágítást adva életünk determináltságának.

Filozófiai műve Valódi világ címmel 1995-ben jelent meg posztumusz kiadásban.

Élete utolsó éveiben válogatta, csiszolta régebbi műveit; tanulmányokat írt, elkészítette Mórok című darabját. Mindeközben fáradhatatlanul dolgozott az Igaz Szó versszerkesztőjeként a művészet és a magyar nyelv megőrzése érdekében.

34. Wass Albert élete, munkássága

Cegei és szentegyedi gróf Wass Albert 1908. január 9-én született a Kolozs vármegyei Válaszúton. Szülőházát azóta lerombolták, konzervgyár áll a helyén, második otthona, a cegei kastély is áldozatul esett a rombolási dühnek: nyoma sem maradt, Olténiából betelepített románok házai állnak az egykori magyar földesúr hajlékának helyén.

Középiskolai tanulmányait a kolozsvári Farkas utcai gimnáziumban végezte, ezután a Debreceni Gazdasági Akadémia, majd a párizsi Sorbonne következett. Hazatérése után kemény munkával gazdálkodni kezdett birtokain, pontosabban egy részükön, ami a román földreform után megmaradt.

A vesztes háború és az ország földarabolásának következményeként, az erdélyi magyarság jóformán minden intézményét elveszítette, s több mint kétszázezer magyarnak a trianoni anyaországba költözésével, emberanyagban is óriási veszteséget szenvedett.

Wass Albert első kötete, a Virágtemetés, 1928-ban jelent meg Kolozsvárott. Sem ez, sem következő verseskötete, az 1930-ban kiadott Fenyő a hegytetőn, nem keltett különösebb irodalmi szenzációt, s csupán sejteni engedte, hogy sokkal többről van szó, mint egy unatkozó fiatal arisztokrata próbálkozásai. A következő lépés egy szavalókórusra írt színmű volt, A temető megindul (Marosvásárhely, 1932), utána három évig nem jelentkezett újabb könyvvel. Azok közül, akik kezdettől fogva rokonszenvvel figyelték Wass Albert pályakezdését, többen már arra gyanakodtak, hogy feladta írói terveit. Nem tudhattak vívódásairól, útkereséséről, önmarcangolásáról, arról, hogy ez a feltünően szép arcú, csöndes fiatalember, ott, a Mezőség sáros dombjai között, a hallgatás évei alatt komoly, érett íróvá forrotta ki magát. És akkor az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában, 1935-ben megjelent a Farkasverem, amely máról holnapra országosan ismertté tette a nevét irodalmi körökben.

Az író életében ismét huzamosabb hallgatás következett, hosszabb mint a Farkasverem előtti korszak. Írásai megjelentek ugyan erdélyi magyar lapokban és folyóíratokban, de a következo könyvére 1940-ig kellett várni. Ekkor jelent megy Budapesten a Csaba, s az ífjú szerző megkapta a kor legrangosabb irodalmi kitüntetését, a Baumgarten-díjat.

1940 ősze, Észak-Erdély hazatérése fordulópontot jelentett mind személyes életében, mind írói pályájában. Elsőként a Jönnek! című riportregény jelent meg Erdély felszabadulásáról, ezt követte 1941-ben a Mire a fák megnőnek. Ebben az időszakban lelkesedése, munkakedve szinte nem ismert határokat. 1942-ben négy könyve jelent meg: A titokzatos őzbak című novelláskötet, a Vérben és viharban és az Egyedül a világ ellen című regények, valamint egy mesegyűjtemény, a Tavak könyve. 1943-ban adták ki a Mire a fák megnőnek folytatását, a Kastély árnyékában-t. 1944 karácsonyára a Budapesti Nemzeti Színház műsorra tuzte Tavaszi szél című színművét, azonban az előadás elmaradt. Ebben az időben magyar honvédegyenruhát viselt, s ahogy az ellenség közeledett, úgy egyre inkább - saját kifejezésévvel élve - "hátrafelé harcolt".

1945 húsvétján átlépte Magyarország nyugati határát is és ezzel emigráns író lett.

Ez a tény 1945-tol 1989-ig kizárta őt a Magyarországon számot tartott írók közül (Erdélyről nem is beszélve) s megfosztotta a honi publikálás lehetőségeitől. Negyvennégy esztendeig megbocsáthatatlan véteknek számított, hogy ő nem várta a szovjet csapatokat, hanem katonaként harcolt ellenük, s előlük menekülve hagyta el az országot, mert nem hitte, hogy a marxi-lenini eszmék jelentik a boldogulást a magyar nép számára. Wass Albert, ez a földönfutóvá tett erdélyi gróf, ez a bűvös szavú író, az emigráció első pillanatától kezdve Erdély s az ottani magyarság első számú szószólója volt. Egyszerűen "nem tud" - és nem is akar - másról írni, mint Erdélyről. Minden regénye, minden novellája, minden mondata, minden sora Erdélyről mesél. Erdélyért szól, Erdéllyel kapcsolatos, Erdélyben játszódik, de ha éppenséggel amerikai környezetbe helyezi a cselekményt, egy-két mondat után egyértelmű, hogy ismét "helyben vagyunk", hiszen a téma, az örök, az egyedüli, a mindenek feletti téma újra és megint és mindig és örökké Erdély. Nincs még egy írónk - légyen bármelyik magyar tájegység szülöttje - aki erősebben kötődött volna szülőföldjéhez, többet írt volna róla, mint Wass Albert Erdélyről.

Menekültéletét 1945 tavaszának végén, a bajorországi Blaibach falu feletti erdőben kezdte, ahol egy parasztgazda padlásszobájában húzta meg magát.

Első, külföldön megjelent könyve az 1946-ban kiadott Adjátok vissza a hegyeimet! volt, ami röviddel a megjelenés után, az emigrációs irodalom nagy könyvsikerének bizonyult, 1949-ben németül, 1953-ban spanyolul, 1972-ben angolul is napvilágot látott. Ezt követte - ugyancsak 1946-ban - az Erdők könyve, 1947-ben a Rézkígyó és a Te és a világ, aztán 1948-ban, két verseskötet: A láthatatlan lobogó és a ma már legnagyobb könyvészeti ritkaságnak számító 200 számozott példányban megjelent Százéves dal az ismeretlen bújdosóról. Ugyanebben az évben adták ki a hosszabb regényét, az Elvész a nyom címűt (ennek német és holland fordítása is nagy sikert aratott), majd 1949-ben a Tizenhárom almafát. 1950-ben jelent meg az Ember az országút szélén, s ez volt Európában írott utolsó könyve.

Amerikába érkezve - ekkor még egyetlen szót sem tudott angolul - egy Ohio-i farmon lett tiszttartó és béres egy személyben: szántott, kaszált, fejt hajnaltól késő estig.

A cselédsorból úgy szabadult, hogy öt gazdája - Wass Albert szemszögéből nézve: szerencsére - összeveszett, a birtokot elárverezték, az író pedig (ismerettség révén) a Florida Military Academy nevű katonaiskolába került mértan- és algebratanárnak. 1957-ben meghívták egyetemi tanárnak a University of Florida-ra, ahol nyugdíjba vonulásáig német és francia nyelvet, valamint európai irodalmat és történelmet adott elő amerikai diákoknak. 1952-ben jelent meg legnagyobb és utolérhetetlen remekműve, A funtineli boszorkány. A regény a legnagyobb magyar regények egyike, a túlcsorduló hazaszeretet és a marcangoló honvágy monumentális regénye. Tájleírásainál megragadóbbat magyar író még nem alkotott, meseszövése varázslatos, nyelvezete páratlan. A regény - mely bevallottan az író legkedvesebb műve volt - az emigrációban több kiadást is megért és német fordításban is megjelent. Nucának, Funtinel boszorkányának elsöprő sikerű története után Wass Albert 1954-ben jelentkezett újra az Antikrisztus és a pásztorok című regényével, amit 1957-ben a Magukrahagyottak, 1964-ben Az átoksori kísértetek, 1965-ben pedig a Tizenhárom almafa folytatása, az Elvásik a veres csillag követett. Közben 1963-ban megalapította az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet, az Erdéllyel kapcsolatos igazságok elsősorban idegen nyelvű terjesztése érdekében. 1964-tol kezdődően 19 magyar és 43 angol nyelvű könyvet adott ki, utóbbiakat ingyenes szétosztásra amerikai egyetemi és közkönyvtárak, kutatóintézetek és befolyásos politikusok számára.

Mindez a tevékenysége nem maradt visszhang nélkül román oldalról. 1979-ben hírlapi hajszát indítottak ellene; Románia kiadatását kérte és Amerikában élő ügynökei azt terjesztették, hogy 1940-ben, "amikor a magyar hordák rátörtek a békés román lakosságra", az író "utasításokat adott vérfürdők rendezésére", amiért a háború után a román népbíróság halálra ítélte, s átvette volna, hogy az ítéletet végrehajthassák. Bizonyítékokkal nem tudtak szolgálni, így az ügyet az amerikai hatóságok lezárták. Bérgyilkosok több esetben is megpróbáltak végezni Wass Albert életével, de mindig sikerült megúsznia ép bőrrel.

1971-ben novelláskötettel örvendeztette meg olvasóit, Valaki tévedett címmel.

Ezt követte 1975-ben a kárpát-medencei magyar históriába ágyazott két kötetes családregény, a Kard és kasza első része, egy évvel később pedig ennek második kötete. 1977-ben jelent meg a Halálos köd Holtember partján című, a floridai mocsarakban, őserdőkben játszódó kalandregény. Az eredeti, nagy sikert elért angol változat a könnyebb műfajt kedvelő amerikai olvasók tudatába csempészte be szinte észrevétlenül az igazságot - természetesen Erdélyről. 1985-ben került az emigrációs könyvpiacra a Hagyaték, majd 1989 nyarán a Költő és a macska című novelláskönyv.

1998. február 17-én önkezűleg vetett véget életének, miután a hazatelepülési kérelmét - a Horn-kormány időszakában a Kuncze Gábor vezette Belügyminisztériumban - elutasították.