4.  Ismertesd Madách Imre életpályáját!

Madách Imre 1823. január 21-én született a Nógrád megyei Alsósztregován vagyonos, nagy múltra visszatekintő középnemesi családban. Édesapja id. Madách Imre, édesanyja Majthényi Anna. A családfő halála (1834) után az özvegy férfias eréllyel és okossággal irányítja a birtokot, és neveli öt gyermekét (két leány és három fiú). Imre – öccseivel együtt – magánúton végezte tanulmányait; a vizsgákat a váci piarista gimnáziumban tette le. 1837 őszétől a pesti egyetemre került; a jogi kar hallgatója lett. Fővárosi tanulmányai idején került kapcsolatba a reformkor szellemiségével. Műveltségét, művészi és tudományos érdeklődését segítette, hogy latinul, németül, franciául olvasott.

1840 júliusában jelent meg Pesten első és egyetlen verseskötete Lantvirágok címmel. Ennek lírai darabjait a Lónyay Etelka iránti ifjúkori szerelem ihlette.

A jogi fakultás első évének elvégzése után elhagyta Pestet, s 1840 júliusában gyengülő egészségét pöstyéni gyógyfürdőzéssel igyekezett javítani. Ősztől kezdve Sztregován magánúton készült további jogi vizsgáira; egyetemi tanulmányait 1841 novemberében fejezte be, s egy év múlva szerzett ügyvédi képesítést. Balassagyarmaton joggyakornok, majd aljegyző. Mint a szabadelvű ellenzék egyik bátor hangú szónoka, hamarosan ismertté vált a megyében. 1843-ban súlyosbodó betegsége miatt le kell mondania eljegyzőségéről, de a Pesti Hírlapban ezután is jelentek meg cikkei.

Fiatalon kezdett drámaírással foglalkozni. Tizenhat évesen írta első drámáját, s Az ember tragédiája előtt készen volt már hat tragédiája s egy szatirikus vígjátéka.

Édesanyja és barátja, Szontagh Pál ellenzését figyelmen kívül hagyva 1844-ben feleségül veszi Fráter Erzsébetet. A házasság első évei boldogan teltek, kapcsolatukat születendő gyermekeik tovább szilárdították.

A szabadságharcot támogatta, de betegsége miatt abban nem vett részt (családja ezzel szemben komoly veszteségeket szenvedett, ami meglehetősen rányomta bélyegét Madách lelkiállapotára). A bukás után, Csesztvén halálraítélteket rejtegetett, amiért 1852-ben feljelentették és letartóztatták. 1853 májusában bizonyítékok hiányában elejtették a vádat, és szabadlábra helyezték. Távolléte alatt házassága megromlott; elváltak. A válás után Madách magányosan élt Sztregován.

1859 elején írta A civilizátor című komédiáját, melyben a Bach-rendszer politikáját gúnyolja ki, s felveti a nemzetiségi kérdést is.

Egy papírszeleten talált feljegyzésből tudjuk, hogy Az ember tragédiáját 1859 februárjában kezdte írni, s 1860 márciusában fejezte be. A mű 1862 elején jelent meg nyomtatásban (1861-es évszámmal). A költőt a Kisfaludy Társaság 1862-ben, majd 1863 januárjában az Akadémia is tagjai sorába választotta.

Madách a Tragédia befejezése után hamarosan hozzáfogott Mózes című drámájához, amely azonban inkább egy „dramatizált eposz”: a bibliai történetet meséli el.

A felgyorsult történelmi események (1859-ben a solferinói vereség, Bach miniszter lemondása, 1860-ban az októberi diploma, 1861-ben a „februári pátens”) az írót kiragadták sztregovai magányából, s újra közéleti szerepet vállalt: Nógrád megye országgyűlési követévé választotta; az 1861-es pesti országgyűlésen a radikálisabb „határozati párthoz” csatlakozott. Utolsó éveiben egészségi állapota egyre romlott, s 1864. október 5-én Alsósztregován „vízkórban” meghalt.

5.  Mutasd be Madách Imre Az ember tragédiája című műve keletkezésének előzményeit!

Madách egyetlen remekműve, amelyre szinte egész életében készült, Az ember tragédiája című 15 felvonásos drámai költemény. (A drámai költemény vagy lírai dráma tipikusan romantikus műfaj; a költőien megfogalmazott filozófiai eszmék mellett eltörpülnek a dráma, a színház megszokott követelményei, az ilyen művet ezért elsősorban olvasásra szánja az író.) A mű alapkérdése: van-e értelme, célja az emberi létnek; van-e emberi fejlődés, tökéletesedés? Természetesen más kérdések is felvetődnek Madách művében, pl. az egyén és a tömeg viszonya, a tudomány szerepe az emberiség életében, a férfi és a nő kapcsolata, a determinizmus és a szabad akarat problémája. A műnek minden kor számára aktuális mondanivalója van; a Tragédia az egész emberiség, az egész európai civilizáció nevében szólal meg.

Madách a művet először Szontagh Pálnak olvasta fel, s az ő tanácsára adta a kéziratot 1861 elején Arany Jánosnak, aki először kedvetlenül félretette (gyenge Faust-utánzatnak tartotta), s csak hónapok múlva olvasta végig a darabot, s igen jeles műnek minősítette. Egyúttal meglehetősen sok stiláris és verstani változtatást javasolt, s Madách ezeket a javításokat el is fogadta.

Már maga a mű keletkezési ideje is (1859-60) sokat árul el a Tragédiáról: egy csüggedés-korszak végén s egy újra reménykedő korszak hajnalán alkotta meg írója.

A szabadságharc bukása okozta nemzeti tragédiából táplálkozó riadt kétségbeesését az egyéni csapások, személyes csalódások tovább mélyítették. Nővérének és családjának kegyetlen legyilkolása Madách egyik legnagyobb kétségének, vergődésének kiindulópontja lett. A liberális romantika által eszményített népből való kiábrándulás ekkor kezdődött, s felerősítette benne azt az elképzelést, hogy a szent eszméket csak a kiemelkedő, nagy emberek képviselhetik, az emberiség ügyét csak az elszigetelt, magányos „titánok” vihetik előre, a nép, a tömeg viszont szembefordul velük, s az érte küzdőket elgáncsolja.

Felbomlott házassága, a „nőben” való csalódása is súlyos, soha ki nem hevert törést okozott Madách lelkében.

A nemzeti és az egyéni tragédiákon kívül világszemléletét komorabbá tették a 19. századi természettudományok új tanításai. Ezek az új tanok a természeti törvények abszolút érvényességét vallották az ember világában is; azt hirdették, hogy a természeti végzet elkerülhetetlen: a Nap kihűl, a földi lét megszűnik, az emberi faj elpusztul.

A kiábrándultság és a hinni akarás belső vitája dúlt Madách lelkében, s ezt a vitát, ezt a feloldhatatlannak tűnő ellentétet fogalmazta meg drámai költeményében. Hinni akarását Ádám, kétségeit Lucifer képviseli. Az ember tragédiájában nem a történelmet akarta bemutatni, hanem azoknak az „uralkodó eszméknek” a sorsát és szerepét, amelyek az ő világnézetének is alapját képezték, s amelyek az 50-es évek folyamán különösen kétségessé váltak.

6.  Értelmezd a Tragédia keretszíneit; mutasd be a legfőbb szereplőket!

A 15 részből álló költemény első három színe (I. A mennyekben; II. A Paradicsomban; III. A Paradicsomon kívül) és az utolsó szín (XV. – színtere azonos a harmadikéval) keretbe foglalja a közbeeső tizenegyet, s ezért keretszíneknek, biblikus színeknek szokás nevezni őket. A Tragédia keretszínei külön „drámai” egységet alkotnak. Ezek cselekményét röviden így lehetne összefoglalni: Az Úr és Lucifer között konfliktus támad. Lucifer fellázad az Úr ellen, tagadja a megteremtett világ jogosultságát, tökéletességét, s legfőbb művében, az emberben akarja az Urat vereséggel sújtani: az embert akarja megsemmisíteni, kiiktatni a teremtésből. Az emberre bocsátott álom segítségével célját már-már eléri, de Éva anyasága meghiúsítja terveit, s Lucifer végül elbukik.

Lucifer első csatáját siker koronázza: az első emberpár elfordul Istentől, elköveti az ún. „eredendő bűnt”, az ősbűnt. Ádám elhagyja az Urat, úgy érzi, önmaga lett önistenévé, és látni szeretné a jövőt, tudni akarja, miért fog küzdeni, mit fog majd szenvedni – immár csupán önerejére támaszkodva. Lucifer „bűbájat szállít” az első emberpárra, s „tünékeny álom képei alatt” mutatja meg nekik a jövőt. Az álomjelenetek nem torzképet adnak a történelemről: csak annyiban érvényesül bennük a luciferi szándék, hogy egy-egy történelmi kor legtöbbször hanyatló fázisában jelenik meg, s így a negatívumok vannak előtérben. Lucifer Ádám társa, kísérője lesz. Nagy Igazságokat mond ki, hamis illúziókat leplez le, éles elméjű kritikus. Az „érző szívvel” szemben a „fagylaló észt”, a rideg tudományt képviseli. Ádám hinni akarásával a kétely érveit állítja szembe. Romboló szándékú bírálatával, örökös tagadásával Ádámot mégis újabb küzdelmekre lendíti.

Éva kettőjük között áll: Ádám egyoldalú idealizmusával és Lucifer eszménytelenségével szemben a sokszínű, változatos „természetet” képviseli. Lucifer „legerősebb ellenfele” tulajdonképpen Éva. A szépség, a lelki nemesség, az érzelem „vékony szálát” Lucifer képtelen széttépni, Évával szemben tehetetlen, kijózanító érvei hatástalanok. Éva veszi rá ugyan Ádámot a „bűnre”, de ő menti meg a pusztulástól is. Fiatalságát mindvégig megőrzi, s a londoni színben egyedül ő lépi át glóriával a tátongó sírgödröt.

7.  Értelmezd a Tragédia történeti színeit!

Madách saját korának uralkodó eszméit kívánta megvizsgálni a történelemben. Korának gondolkodóit teljesen áthatotta az a hegeli történetfilozófiából származó felfogás, mely szerint egy-egy vezéreszme határozza meg egy-egy történeti korszak lényegét. A kor filozófusai szerint egy-egy eszme megjelenik, kibontakozik, de a történelemben való megvalósulása során eltorzul, embertelenné válik, önmaga visszájára fordul, s ebből az ellentétből egy új eszme születik. Madách művében azonban csak a tézis-antitézis fedezhető fel, a szintézis hiányzik belőle.

A történeti színek alapkonfliktusa: az Ádám képviselte nagy, szent eszmék és az eszméket megtagadó, ill. eltorzító gyakorlat közötti összeütközés.

Az egyiptomi színben Ádám ifjú fáraó, aki csak a dicsőséget szomjazza, így a trón magasából nem hallja a nép jaját, fájdalmas sikolyát. Erre Éva teszi érzékennyé. Ez menti meg erkölcsileg, ez teszi képessé megérteni a „milliók egy miatt” átkát, az önző dicsőségvágy embertelen voltát. Megszünteti zsarnoki hatalmát, felszabadítja népét. A szín végén Ádámban megszületik a szabadság-eszme, egy olyan szabad állam vágya, ahol minden ember egyenlő.

Az athéni színben a szabadság-eszme, az egyenlőség torz megvalósulása taszítja a lelkesült Ádámot csalódásba, kiábrándulásba. A nép, az egyes ember szabad ugyan jogilag, de valójában, lelkileg – mégsem az: ki van szolgáltatva gyáva és jellemtelen demagógok kénye-kedvének. A demagógok által félrevezetett, felheccelt tömeg nem bírja elviselni, hogy valaki különb legyen nála, s halálra ítéli hazája legnagyobb fiát, szabadsága védelmezőjét, Miltiadészt, a perzsa háború hősét. Ebben a színben jelenik meg először a nagy ember és a gyáva, ingatag, a nyomor által szolgává süllyesztett tömeg ellentéte.

A római szín nem egy eszmének, hanem egy életformának, az élvezetekbe menekülésnek a csődjét ábrázolja. Éltető eszme híján a közösség széthullott, egyedekre bomlott, lezüllött: kéjencek és kéjnők durva, szadista orgiájának lehetünk tanúi. A silány züllöttségben Péter apostol szavaiban új eszme tűnik fel a kereszténység hitvallásaként: a szeretet és a testvériség.

Konstantinápoly újabb vereség, elkeserítő csalódások színhelye lesz Ádám számára. Fanatikus szerzetesek és hasonlóképpen elvakult eretnekek zsoltárokat énekelve egymást gyalázzák, az apostolok utódja uralkodói hatalommal rendelkező főpap lett, ki ártatlanok kiirtására biztatja Ádámot. Eltorzult, önmaga visszájára fordult a „szent tan”, a testvériség-eszme. A nagy és szent eszmékért vívott harcaiban Ádám másodszor szenved súlyos vereséget. Nem akar többé semmiért sem lelkesedni, kiábrándultan a tudományba, a tudós szemlélődésbe menekül, pihenni akar.

A prágai színben Ádám cselekvő történelmi hősből csupán szemlélő lesz: a nyugalmat, a pihenést, a világgal való nem törődés békéjét az univerzum titkait fürkésző reneszánsz tudós alakjában reméli megtalálni. Életprogramja a tudomány elefántcsonttornyába való elzárkózás. Tudását elárulja, midőn horoszkópokat kénytelen készíteni. Felesége hűtlen lesz hozzá, s férjét kicsinyes pénzgondokkal gyötri. „Csodás kevercse rossz s nemesnek”, s mégis vonzza Ádámot, „mert a jó sajátja, míg bűne a koré, mely szülte őt”. Ebben a fásult és unott, törpe korban Ádám a bor mámora segítségével olyan jövőről álmodik, mely szembe mer nézni „az elavult lomokkal”, s „nem retten vissza a nagy eszközöktől”.

A párizsi színben az álomba merült Ádám Dantonként jelenik meg a francia forradalom napjaiban, s legelső szavai: „Egyenlőség, testvériség, szabadság!” A korábban már külön-külön megszületett eszmék most már együttesen öltenek testet ebben a színben. Hatásukra Ádám újra cselekvő hős lesz, s rendíthetetlen meggyőződéssel áll a nagy eszmék szolgálatába, a forradalmi nép élére. Ebben a színben is megjelenik a nagy egyéniség és a tömeg ellentéte; a forradalom menete elsodorja Dantont, s Ádám sorsa ezúttal is a bukás, mégis lelkesülten ébred álmában. Ez az egyetlen szín, melyet nem a csalódás, a kiábrándulás, hanem a kételyeken diadalmaskodó bizakodás hangjai követnek. Szerkezetileg is elkülönül ez a szín a többitől: álom az álomban.

A második prágai színben a jövő álmaiból visszatért Ádám-Kepler rajongással emlékezik vissza a forradalomra. A párizsi eseményeknek ilyen szellemű értékelésében jelentős szerepet játszott az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc nosztalgiája. Madách hű maradt a forradalomhoz, de az erőszak túlkapásait továbbra sem tudta elfogadni; erre utal az eszmék „tisztulásának” reménye.

A londoni szín már Madách jelenét mutatja be, a szabad versenynek, a korai kapitalizmusnak a korát. Ettől a színtől kezdve Ádám már nem aktív, középponti hős, ismét átalakul szerep nélküli szemlélővé, szemtanúvá. A táncosok vad orgiája undorítja, a koldusok marakodása, a katona fölényes pökhendisége, a kéjhölgy szemérmetlen közönségessége mindinkább elkedvetleníti. A jelenben Madách a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméinek megcsúfolását, elárulását látja csak. Ádám a Tower bástyájáról meglátja ennek a világnak elkerülhetetlen bukását, halálraítéltségét. A londoni színt nagyszabású temetőjelenet zárja be. A szereplők maguk ássák meg sírjukat, s egymás után beléje ugranak. Csak Éva nem zuhan a pusztulásba; glóriával dicsőülten felemelkedik, hogy a földre mosolya hozzon gyönyört. A szerelem, a költészet és az ifjúság diadalmaskodik a londoni vásár zűrzavara s a halál törvénye fölött.

A falanszter szín már a jövőbe mutat, egy olyan világba, melyet a korabeli tudományok tanításai alapján képzelt el Madách. Új kérdés lép a nagy eszmék helyébe: a determinizmus, vagyis a természeti végzet és a szabad akarat kérdése. A falanszterben nincsenek társadalmi különbségek, nincs erőszakszervezet, katonaság; mindenütt béke honol. Mégis: kiürült, szívszorítóan rideg, boldogtalan, sőt embertelen világ ez, mely mindenkinek rossz. Az utópista szocialisták hirdette világ ez. (A létező szocializmus mindennapjai is hasonló világról tanúskodtak!) Ádám újra csalódik; csalódik a tudomány rideg, racionalista rendjében, és el akar szakadni a Földtől, „magasb körökbe” kívánkozik, puszta szellemi lénnyé szeretne válni.

Ádám Lucifer segítségével az űrben repül; ki akarja tépni magát az emberi sors földi megkötöttségéből: a természeti végzet elől a térbe menekül. Ádám azonban a Föld fia, anyaghoz kötöttségét nem tudja széttépni, s a Föld szellemének hívó szavára újraéled; s a küzdelmet választja annyi kiábrándító veresége ellenére is. Ádám a küzdelmet az élet s az ember lényegének tarja, a tétlen semmittevést, a közönyös belenyugvást a megváltozhatatlanba pedig a legnagyobb bűnnek: „A cél voltaképpen mi is? / A cél, megszűnte a dicső csatának, / A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga.” Ez a Tragédia egyik lényeges üzenete. A nagy eszmékért vívott küzdelem értéke akkor sem csökken, ha a történelem folyamán nem hozza meg a remélt eredményt.

Az eszkimó-világ rádöbbenti Ádámot, hogy az ember nem tudta legyőzni a természeti végzetet, a tudomány nem menthette meg a földi életet; az ember állattá silányult, erkölcsileg és fizikailag elkorcsosult. Lucifer egyre aktívabb, érvei meggyőzőek: az ember tehetetlen, sorsát nem irányíthatja, a természeti törvények vergődő foglya csak. Ádám undorodva bontakozik ki Éva karjaiból, aki már nem „eszmény”, nem „megtestesült költészet”.

Az álmaiból felébredt Ádám és Lucifer vitája folytatódik az utolsó színben, a Paradicsomon kívül. Lucifer meggyőzi Ádámot, hogy élete meghatározott törvények eszköze, s érvelését alátámasztja az ún. morálstatisztikával, a nagy számok törvényének kijózanító adataival is. Ádám öngyilkos akar lenni, de a kétségbeesés szirtfokáról Éva anyasága szólítja vissza az életbe. Ádám áldozata most már hiábavaló lenne, halálával sem tudná megsemmisíteni az életet. Belátja, hogy a riasztó kétségek ellenére is vállalnia kell a küzdelmet: az élet folytatása számára erkölcsi paranccsá válik.

Gyötrő kérdéseire nem kap egyértelmű, világos választ az Úrtól: a „titkot” jótékony homály rejti. Csak azzal nyugtatja, hogy küzdelmeiben szüntelen egy szózat zeng majd felé, lelkiismeretének intő és emelő szava, csak azt kövesse. S mellette áll majd Éva, ki „tisztább lelkületével” „Az érdekek mocskától távolabb, / Meghallja azt, és szíverén keresztül / Költészetté fog és dallá szűrődni.”

Ádám újra felkomorló kételyeire, az eszkimó-szín nyomasztó tapasztalatait idéző utalására – „Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!” – az Úr válasza a Tragédia legvégén: „Mondottam ember: küzdj’ és bízva bízzál!”

A szüntelen újrakezdésnek s a jobbért való küzdelemnek ez a bukásokkal szembenéző, kudarcokból fölemelkedő hősiessége nemcsak Madách korában volt mozgósító erejű, hanem minden kor számára érvényes tanulság.

8.  Ismertesd Vajda János életpályáját!

A 19. század második felének jelentős költője, publicista.

1829. május 8-án született Pesten. Apja uradalmi erdész volt Válon. Középiskolai tanulmányait Székesfehérváron és Pesten végezte.

Első verse 1844-ben jelent meg az Életképekben. 1845-ben megszökött az iskolából, vándorszínész lett. 1846 nyarától egy Fejér megyei kasznár fiának nevelője, majd Alcsúton gazdatiszt-gyakornok. 1847-ben Pesten a Gazdasági Egyesület hivatalnoka.

Versei ez időben már rendszeresen megjelentek. Petőfi baráti körébe került, az írók Pilvax-beli társaságába. Részt vett az 1848-i márciusi eseményekben. 1848. augusztusában jelentkezett katonának, később vörössipkás hadnagy lett.

A szabadságharc összeomlása után, 1849. decemberében besorozták közlegénynek a császári hadseregbe; egy évig katonáskodott Stájerországban és Itáliában.

Hazatérése után Kiskunhalason és Budán dolgozott a földbecslő hivatal napidíjasaként. Reménytelen szerelem fűzte házigazdája leányához, a nagyravágyó Kratochwill Georginához, aki egy dúsgazdag gróf kedvese lett. Ez az élmény a lírájában nagy szerepet játszó Gina-versek forrása.

1855-től a Magyar Sajtó munkatársa. 1857 – 1863 között a Nővilág című hetilap, 1861 – 62-ben a Csatár című hetenként kétszer megjelenő politikai néplap, 1863 első felében a Magyar Sajtó szerkesztője. Röpirataiban a polgárosodásért küzdött, 1864-től 1866 nyaráig Bécsben a kancelláriai sajtóirodában dolgozott.

A kiegyezést mind költeményeiben, mind publicisztikai írásaiban élesen elítélte, ezért a politikai és irodalmi Deák-párt üldözését vonta magára. 1870-ben a Kisfaludy Társaság tagja. 1870-től haláláig a Vasárnapi Újságban és melléklapjában, a Politikai Újdonságokban jelent meg legtöbb írása. Politikai és szerelmi költészetének legszebb alkotásai a hetvenes-nyolcvanas években születtek.

1880-ban feleségül vette Bartos Rózát, de csak rövid ideig éltek együtt. A nyolcvanas évektől sokat betegeskedett.

Ekkor már mély fájdalom érződik verseiből. Költészete tömör és erőteljes; merész képzelőerővel. Komor magánya mélyén a népi és nemzeti felemelkedés vágya élt, mint Adynál, aki Vajdát „szent elődjének” tekintette.

1897. január 17-én halt meg Budapesten.

9.  Vajda János költészetének újszerű sajátosságai

10.  A kozmikus magány és Gina-versek világa Vajda János lírájában

11.  Mutasd be a regény műfaji jellegzetességeit!

12.  Ismertesse Mikszáth Kálmán életpályáját!

Író, újságíró, a magyar kritikai realista próza nagy mestere, az MTA tagja 1847. január 16-án született kisbirtokos szülők gyermekeként született a Nógrád megyei Szklabonyán. Atyja néhány hold földön gazdálkodott, közben falusi kocsma- és mészárszékbérlete volt. Így került Mikszáth Kálmán már gyermekkorában közvetlen kapcsolatba a néppel.

1857–1863 között Rimaszombatban végezte a gimnázium első hat osztályát, majd tovább tanult Selmecbányán, ahol 1866-ban érettségizett. Pesten joghallgató lett, de a diplomát nem szerezte meg.

1871-ben Mauks Mátyás szolgabírónál Balassagyarmaton szolgabírósági esküdtként helyezkedett el. 1872-ben ügyvédgyakornok és a fővárosi lapokba írogatott; többek között az Igazmondó, Szabad Egyház, Fővárosi Lapok, Borsszem Jankó munkatársa. Balassagyarmaton ismerkedett meg principálisának lányával, Mauks Ilonával, akit a szülők vonakodása ellenére 1873. július 13-án feleségül vett, és még ugyanabban az évben a fővárosba költöztek. Felesége azonban betegsége miatt és a rájuk váró nyomor elől haza költözött szüleihez.

Válásuk után néhány évvel, 1882-ben Mikszáth Kálmán újra megkérte, és még ugyanaz év december 31-én másodszor is összeházasodtak. A házasságból három fiúgyermek származott: Kálmán, Albert, János (utóbbi gyermekkorában, meghalt).

Anyagi gondokkal küzdött, francia és angol tárcákat fordított, de népszínműveket, sőt gyermekmeséket is írt. Még így is, már 1874-ben a saját költségén kiadta két kötetben Elbeszélések c. gyűjteményét. Közben a Magyar Néplapot szerkesztője, majd a Budapesti Napilapnál újságíró. Ebben a korszakában a politikai karcolatok írására (Még újabb fény- és árnyképek, Bp., 1878) specializálta magát. Ezt a tárcaműfajt szegedi újságíróskodása alatt (Szegedi Napló, 1878 – 1880) továbbfejlesztette, majd mint a Pesti Hírlap munkatársa híres parlamenti karcolataiban a virtuozitásig tökéletesítette.

1880-tól ismét Budapesten dolgozott mint az Ország-Világ heti képeslap segédszerkesztője, majd 1881-től a liberális szellemű Pesti Hírlap munkatársa. Hírlapi cikkeit nagyobbrészt név jelzése nélkül, igen gyakran Scarron v. még sok más egyéb álnévvel jegyezte. 1887-től élete végéig országgyűlési képviselő az erdélyi Illyefalva, Fogaras, végül Máramarossziget mandátumával. Mint szépíró Szegeden talált magára, itt csíráztak ki benne a Tót atyafiak (Bp., 1881) és A jó palócok (Bp., 1882) történetei, ezek a hagyomány nélküli novellaremekek, amelyekkel egy csapásra az ország egyik legjelentősebb írója lett.

Tagja volt a Petőfi (1878) és a Kisfaludy (1882) Társaságnak, 1891-ben rövid időre elhagyta a Pesti Hírlapot és a Magyar Hírlap munkatársa, 1897-ben saját kiadásában jelentette meg az Országos Hírlapot, az utóbbi vállalkozása azonban hamarosan megbukott. 1903-tól Az Újság főmunkatársa.

Nagyszabású regényei közül első és legnagyobb sikerét a Szent Péter esernyőjével (Bp., 1895) és a Beszterce ostromával (Bp., 1895) aratta, a Különös házasság (Bp., 1900) országszerte óriási feltűnést, A Noszty fiú esete Tóth Marival (Bp., 1908) nagy érdeklődést keltett, az utolsónak, a Rákóczi korban játszódó A fekete városnak (Bp., 1911) könyv alakban való megjelenését már nem érhette meg. Kisebb terjedelmű regényei közül a leleplező erejű Két választás Magyarországon (Bp., 1893) és a szatirikus Új Zrínyiász (Bp., 1898) elbeszélő irodalmunk klasszikus alkotásai, de a kevésbé jelentősek közül A beszélő köntös (Bp., 1889), Galamb a kalitkában (Bp., 1892), Szelistyei asszonyok (Bp., 1901), a Sipsirica (Bp., 1902) és A vén gazember (Bp., 1906), valamint az ifjúság részére készített A két koldusdiák (Bp., 1886) és A kis prímás (Bp., 1894) szintén értékes részletekben bővelkednek.

Megírta Jókai Mór élete és kora c. (Bp., 1907) korrajzát, a szerkesztésében megjelenő Magyar Regényírók képes kiadásának egyes köteteihez pedig miniatűr remek írói arcképeket készített.

Munkatársa volt a Vasárnapi Újságnak, az Egyetemes Regénytárnak állandóan foglalkoztatott szerzője. Az utóbbiban 1888-tól évtizedekig szerkesztője az évente megjelenő Almanachot és írta eseményszámba menő előszóit. Halála után Mikszáth Kálmán-Almanach címen folytatták ezt a vállalkozást.

Nevének vonzóereje már a 80-as évek elejétől Jókaiéval vetekszik. 1907-ben Összegyűjtött munkáiért az MTA nagyjutalmát nyerte el. Műveit a világ sok nyelvén olvassák. 1910-ben megünnepelték írói pályájának negyvenedik évfordulóját, utána választókerületébe, Máramarosszigetre utazott, ahonnan már betegen tért haza, s néhány nap múlva 1910. május 28-án meghalt.

Mikszáth Kálmán írói pályája egybeesik az országnak a kiegyezést követő fejlődésével. Írásművészetét azonban nem a hibák és bűnök elkendőzésének szolgálatába állította, hanem tükröt igyekezett tartani korának. Közvetlen hangú élettörténetét kegyeletes kezekkel özvegye írta meg, amely mindmáig a Mikszáth Kálmánra vonatkozó ismeretanyag egyik leggazdagabb forrása.

13.  Mutasd be Mikszáth Kálmán elbeszéléseinek világát!

14.  Értelmezd Mikszáth Kálmán Beszterce ostroma című regényét!

15.  Ismertesd Kemény Zsigmond életpályáját és munkásságát!

Kemény Zsigmond báró, író, publicista, politikus, az MTA levelező tagja 1814. június 12-én született Alvincon. Apját korán elvesztette; a családi örökség miatt folyt viszályok egész gyermekkorát megkeserítették.

Zalatnán, majd 1823-tól Nagyenyeden tanult, hol Szász Károly mélyítette el benne a jog és a politika iránti érdeklődését.

Jogi tanulmányait Marosvásárhelyt befejezvén, rövid ideig az erdélyi főkormányszéknél szolgált. 1839–1840-ben a bécsi egyetemen természettudományi előadásokat hallgatott.

Hazatérve Kolozsvárra költözött, s az Erdélyi Híradó egyik szerkesztője lett (1841–1843). Irodalmi munkásságát szépirodalmi dolgozatokkal, történeti tanulmányokkal és politikai röpiratokkal kezdte. 1843-ban írt röpiratában (Korteskedés és ellenszerei) a megyék önkényeskedésére világított rá. Előbb Széchenyi híve, 1846-ban Eötvös József és a centralisták mellé állt. 1847-ben Pestre költözött és a Pesti Hírlap munkatársa lett.

A szabadságharc alatt képviselő, majd belügyminisztériumi tanácsos. Követte a kormányt Debrecenbe, Kossuthot Pestre és Aradra.

Kemény Zsigmondot csupán reformkori törekvései sodorták a szabadságharc politikai mozgalmaiba. Felfogásától távol állott a forradalom politikája és programja. Debrecenben a „békepárt”-hoz csatlakozott, s nem a forradalmi átalakulásért, hanem ellenkezőleg, az engedmények és a kiegyezés érdekében dolgozott. Úgy vélekedett, hogy az „európai egyensúly” követelménye még akkor sem engedné meg a teljes magyar önállóságot, ha a magyar fegyverek legyőznék Ausztriát.

Világos után egy ideig bujdosott; végül az osztrák hatóságok Pesten internálták. Ekkor írta leghíresebb röpiratait: Forradalom után (1850) és Még egy szó a forradalom után (1851). E két írásában határozottan forradalomellenes álláspontja nyilvánul meg. Meg akarja győzni a nemzetet az új helyzethez való alkalmazkodásnak, a korábbi törekvések feladásának szükségéről, az osztrák hatóságokat pedig arról, hogy Magyarországon nincs talaja a forradalomnak és radikalizmusnak, a magyar „nemzeti jellem” kizárja ezek lehetőségét, s ezért az abszolutizmusnak sincs értelme. Ámde mindkét részről csak gyanút ébresztett maga iránt; érvelésével egyik felet sem sikerült meggyőznie. E megtorpanása után Csengery Antallal és Kazinczy Gáborral, később Deák Ferenccel kialakították a passzív ellenállás formáit, szervezték az irodalmi életet, és a nemzet egyik irányítójává emelték lapjukat, a Pesti Naplót, melynek szerkesztését Kemény Zsigmond 1855-ben vette át.

1859-ben, az abszolutizmus gyengülésekor Kemény Zsigmond elsők között mondta ki, hogy 1848 alapjára kell helyezkedni, de közben elsősorban a nemesi vezető réteg érdekeit tartotta szem előtt. A következő években barátaival együtt készítette elő a kiegyezést.

A kiegyezés után már alig volt politikai szerepe. A szerkesztés, az éjszaka végzett túlhajtott írói munka, zilált anyagi helyzete és a politikai izgalmak felőrölték idegeit. Még a Kisfaludy Társaság elnökségét is (1866-tól) egyre inkább csak forma szerint látta el. Betegsége mindjobban elhatalmasodott rajta, elméje elborult. Hazatért Erdélybe, öccsének pusztakamarási birtokára, ott halt meg 1875. december 22-én. Emlékére Tolnai Lajos 1878-ban irodalmi társaságot létesített Marosvásárhelyt.

Első regényei régi századok romantikus és tragikus eseményeit keltik életre (Izabella királyné és a remete, Élet és ábránd, Gyulai Pál). Legjelentősebb műveit az ötvenes években írta. Előbb a társadalmi regények és elbeszélések (A szív örvényei, Férj és nő, Ködképek a kedély láthatárán, Szerelem és hiúság), később a történelmiek vannak túlsúlyban (Özvegy és leánya, Rajongók, Zord idő). Regényeiben a sötét háttérbe rendszerint tragikus történetet állít be. Hősei nem közönséges emberek. Botlásaikért aránytalan büntetéssel bűnhődnek. Mesemondása nehézkes, vontatott. Tanulmányai és esszéi sorában kitűnő jellemrajzot írt A két Wesselényiről, Széchenyi Istvánról, id. Szász Károlyról, majd pedig a társadalom és az irodalom viszonyát elemezte (Élet és irodalom, Eszmék a regény és dráma körül stb.); ezek a tanulmányai az ötvenes években nagyban hozzájárultak az ízlés tisztulásához s a népiesség elismertetéséhez.

16.  Mutasd be a realizmus jellemző sajátosságait!

A realizmus a 19. század egyik irodalmi és képzőművészeti stílusirányzata, ábrázolási módja. A romantikával nagyjából egy időben született. Mindkét irányzat forrása a csalódás, az illúzióvesztés. A realista írók szembefordulnak saját korukkal, az a törekvésük, hogy a valóságot minél hitelesebben ábrázolják. A realizmus lényeges eleme a körültekintő lélekrajz, a szereplők lelki világának a feltárása, az írók az események s az egyes emberek legjellemzőbb, tipikus vonásait tárják fel.

Tipikusnak nevezzük azokat a helyzeteket, eseményeket s mindenekelőtt azokat a cselekvő hősöket, amelyek és akik egyedi konkrétságukon keresztül valamilyen társadalmilag lényeges, általános érvényű tartalmat fejeznek ki. (A tipikus nem azonos az átlagossal.)

A realista író elsősorban nem a képzeletére támaszkodik, hanem a valóság pontos megfigyelésére. Éppen ezért a realista irodalmi stílust a tárgyilagos, higgadt, részletező előadásmód jellemzi, hiányzik belőle a romantika túldíszítettsége, az ünnepélyesség, a zeneiség.

A realizmus uralkodó műfaja az irodalomban a regény és a novella, amely Franciaországban és Oroszországban alakult ki először. Franciaországban a legismertebb regényírók: Stendhal, Balzac és Flaubert. Műveikben a Napóleon bukása (1815) utáni korszak keserű kiábrándultságát ábrázolják, azt az időszakot, amikor a társadalmat mozgató „legszentebb eszme” a haszon lett, a legfőbb érték pedig az érvényesülés, a siker, a karrier. Elvtelen, erkölcstelen törtetők ennek az új világnak a hősei, illetve olyan jellemek, akik megpróbálnak úgy élni az új körülmények között, hogy megőrizhessék emberi értékeiket. Nevezett írók erről a korszakról rajzoltak megdöbbentően hiteles és kiábrándító képet.

17.  Ismertesd Stendhal életpályáját!

Stendhal Grenoble-ban született 1783. január 23-án. Apai ősei parasztok voltak; apja már ügyvéd, később Grenoble polgármestere lett. Hétéves korában meghal az édesanyja, így nevelését leginkább anyai nagyapja határozza meg (apját és jezsuita nevelőjét nemigen szerette).

Iskoláit Grenoble-ban kiváló eredménnyel végzi; számtalan matematika versenyt megnyer. 1799 novemberében Párizsba utazik, hogy felvételizzen a katonai jellegű Politechnikai Főiskolára, de visszariad a reá váró kaszárnyai szigortól, és nem megy el felvételezni. Rokonai felkarolják: így lett előbb hivatalnok, majd Napóleon katonatisztje (ekkor még csodálta Napóleont). Hadnagyként vesz részt az olaszországi hadjáratban, és Itália – de elsősorban Milánó - teljesen elbűvöli.

1803-ban kilép a hadseregből, meggyűlölte a császári zsarnokságot. „Nagy ember” szeretett volna lenni, ezért tanulni kezdett – naponta 12 órát olvasott, főként klasszikus és korabeli irodalmat. 1806-ban a szükség és a porosz háború visszasodorta a hadseregbe, és ettől kezdve mint élelmezési tiszt részt vesz Napóleon minden hadjáratában (Magyarországra is eljutott, s három napot töltött Győrben). Közben jól fizető államtanácsossá nevezték ki, így megengedhette magának, hogy szabadidejében vidám, könnyelmű életet éljen Párizsban, Bécsben vagy Milánóban.

Napóleon bukása után Milánóba költözött; 7 évet itt tölt, és csak apja halálakor tér vissza hazájába. 1830-ig főleg Párizsban tartózkodott, de kétszer járt Angliában, és többször Itáliában.

1830-ban diplomáciai pályára lépett: előbb Triesztbe nevezték ki, de az osztrákok nem fogadták, így Civita-Vecchiába, a pápai állam egy kis városában konzul lesz. Nem szereti a kisvárosi életet, ezért 1836 és 1839 között félfizetéses „szabadságra” megy Párizsba, és éli megszokott nagyvilági életét.

Öregen, betegen, magányosan töltötte utolsó éveit Civita-Vecchiában; 1841 novemberében szabadságot kért, és Párizsba utazott. Itt halt meg 1842. március 24-én. Sírkövére olaszul azt íratta: Arrigo Beyle, a milánói. Élt, írt, szeretett.

Legismertebb művei a Vörös és fekete (1830), a Vörös és fehér (1835) – befejezetlen, és a Pármai kolostor (1838). A nagy regényeken kívül értékes alkotásai az 1830-as években keletkezett önéletrajzszerű írások (Henri Brûlard élete; Az egotizmus emlékei) és levelezése is.

Stendhalt mint írót kortársai nem ismerték el, csupán afféle műkedvelő dilettánst láttak benne. Egyedül Balzac értékelte és fedezte fel zsenialitását. Írói diadalútja a 19. század 80-as éveiben indult meg.

18.  Értelmezd Stendhal Vörös és fekete című regényét!

Stendhal legismertebb műve a Vörös és fekete című regény, amellyel megteremtette az úgynevezett analitikus, a lélektani regényt. Stendhal honosította meg az apró, de jellegzetes mozzanatokkal való jellemzés módszerét.

Főhősei Julien Sorel, de Renalné, de La Mole kisasszony. Romantikus lelkek, akiket az író valóságos körülmények közé helyez. A regény konfliktusa éppen a tiszta, romantikus lélek és a nagyon is nem romantikus valóság összeütközéséből adódik.

Stendhal a kor szokásaitól eltérő címet választott regényének: Vörös és fekete. Az eredeti cím Julien volt. Maga a cím rejtélyes, többértelmű, a két szín az egymással szemben álló csoportok, politikai erők küzdelmét is sejteti.

Maga Julien Sorel is ilyen rejtélyes, sokrétű, sokarcú hős. Egyszerre él szinte két időben, a közelmúltban s a jelenben. Legnagyobb kérdése, dilemmája: lenn maradni a mélyben, a szegénységben, vagy aljassá válni. Végül az utóbbit kénytelen választani: képmutatóvá lesz; álszent, hazug szerepet kényszerít magára.

A Vörös és fekete első részének színhelye Verriéres, egy szép kisváros. Az első fejezetek megismertetnek a városka hangulatával, és fokozatosan feltárják a legfontosabb szereplők jellemét, belső világát, gondolkodásmódját.

Már a legelső fejezet felvillantja a polgármester, de Renal úr alakját, jellemét. Dúsgazdag és gőgös ember, a hirtelen vagyonosodó, fölfelé törő polgárság képviselője. A helybeli ács fiát, a tizenkilenc éves Julien Sorelt is azért fogadja fel három fia nevelőjének, hogy ezzel is előkelőségét fitogtassa vetélytársai előtt.

Julien megfelel a nevelői feladatra, hiszen gyermekkorától nem érdekelte más, csak a tanulás, a könyvek, s rendszeresen járt a helyi plébánoshoz, aki teológiára oktatta. A de Renal házban felfigyel de Renalnéra, aki nemcsak elbűvölő szépségű fiatalasszony, de kiemelkedik faragatlan, durva lelkű környezetéből. Szenvedélyes szerelem bontakozik ki Julien és de Renalné között. Az asszonyt őszinte, mély szenvedélye határozottá, bátorrá, leleményessé teszi, s vállalja a házasságtörés bűnét. Julient elbűvöli az asszony, de nem a lobogó szenvedély élteti, hanem „ katonai feladatnak” tartja az asszony megszerzését, így akar fölébe kerülni a polgármesternek.

A bonyodalom akkor kezdődik, amikor Julienbe beleszeret Elisa, a szolgáló, és feleségül akar menni a férfihoz. Amikor Elisa megtudja, hogy nem belé szerelmes Julien, hanem a ház asszonyába, elárulja a szerelmeseket. Nem csak az árulás volt az egyetlen ok, a férfi magasra törő vágyai miatt, nem maradhatott volna sokáig a kisvárosban.

A regény újabb színtere Besancon, ahol nehéz feladatok várnak Julienre, a papnevelde a képmutatás magasiskolája. Nem tudja, hogy elsőnek lenni a szemináriumban bűnös hivalkodás. Julien helyzete tarthatatlanná válik, s pártfogója, Pirard atya de La Mole márkinak a házába ajánlja kedvencét, s a márki titkárként alkalmazza.

Már a legelső nap tekintélyt szerez műveltségével a márki házának vendégei között. A márkival a viszonyuk napról-napra őszintébb, bizalmasabb lesz. A de La Mole palota szalonjában Julient mégis „szellemi fuldoklás” gyötri. Csak de La Mole kisasszony, Mathilde ütött el az arisztokrata társaságtól. Titokban Voltaire-t olvas, lázadozik az unalom, a formaságok ellen. A kisasszonyt ugyanolyan vonások jellemzik, mint Julient. A szeszélyes lány felfedezi apja titkárát, s felajánlkozik a férfinak. Julient az a haditett izgatja, hogy elcsípni a lányt az előkelő arisztokrata férfiak elől. A sikeres képmutatás, Mathilde másállapotos volta eljuttatja oda, ahová kezdettől fogva vágyakozott. De La Mole márki kénytelen beleegyezni a házasságba, leányának és férjének ajándékozza egyik birtokát, évjáradékot rendel nekik, s hadnagyi kinevezést szerez Juliennek. A férfi boldog, elérte célját, van vagyona, társadalmi rangja. Végre valaki lett. A művészetté emelt képmutatás eredményesnek bizonyult.

Ekkor érkezik meg Renalné mindent tönkretevő, leleplező levele. Julien Varriéresbe megy, s a templomban kétszer rálő a polgármester feleségére. Az asszony nem hal meg, de Julien börtönbe kerül. Nem kellene meghalnia, de nem akar élni. A tárgyaláson sem védekezik, újra megerősíti korábbi vallomását, hogy előre megfontolt szándékkal követte el bűnét. Sértegeti az esküdteket is, s ezek természetesen halálra ítélik.

Csak most, a börtönben ismeri meg az igazi szerelmet. Renalné megszökik otthonról, s naponta kétszer is meglátogatja. Bevallja Renalnénak, hogy soha nem tudta volna meg, mi a boldogság, ha nem megy el a börtönbe. A kivégzésről nem olvashatunk a regényben. Barátja megvásárolja holttestét, Mathilde pedig maga temeti el szerelmese fejét. Renalné három nappal Julien kivégzése után gyermekeit átölelve meghalt.

A regény nem csupán egy kettétört karrier érdekes története, hanem az író keserűségének a kifejezése, a társadalom hazug erkölcseinek leleplezése is. Az író a sötét kép ellenére sem pesszimista, hiszen olyan ragyogó, tiszta jellemeket tudott alkotni, mint Renalné és Mathilde, Pirard abbé s a főhős Julien Sorel.

19. Ismertesd Lev Nyikolajevics Tolsztoj életpályáját!

A XIX. század az orosz irodalom fénykora; kiemelkedő tehetségek, íróóriások sora jelzi a gyors fejlődést, amellyel az orosz irodalom betört Európába. Mindenekelőtt az orosz realizmus – ezen belül is főként az epika. Az orosz regényírók ábrázolták műveikben elsőnek a szegényeket, a megalázottakat, a kiszolgáltatottakat.

Az orosz és a világirodalom egyik legnagyobb lángelméje Lev Nyikolajevics Tolsztoj. Fél évszázados munkássága egyetlen hatalmas erőfeszítés az ember és a világ boldogítására.

Tolsztoj 1828-ban született Jasznaja Poljanában régi arisztokrata, grófi család negyedik gyermekeként. Ebben a Tula közelében levő falucskában élte le az író élete legnagyobb részét, s ez volt csaknem minden munkájának a műhelye; boldogságának, kétségbeesett vívódásainak és egyre elviselhetetlenebbé váló családi életének színtere.

Szüleit nagyon korán elvesztette; neveléséről a nagynénik gondoskodtak. Tanulmányait a kazanyi egyetemen kezdte (előbb keleti nyelveket tanult, majd átiratkozott a jogi fakultásra), de Péterváron fejezte be. Jogtudományi vizsgáit letéve visszatért a családi birtokra, s itt kezdetét vette a léha, önpusztító életmód. Ezen az életmódon azonban egy idő után változtatni akart, s váratlanul a Kaukázusba utazott beteg bátyját meglátogatni, s ott belépett a hadseregbe. Tolsztoj itt lett íróvá, itt írta első nagy sikerű regényét a Gyermekkort. Majd ezt követte a kétkötetnyi folytatás, a Serdülőkor és az Ifjúság című művei. Ezekben a művekben valójában válaszokat keresett értelmetlennek tűnő életének megválaszolatlan kérdéseire. Később részt vett a krími háborúban. Az itt szerzett élményeit írta meg a Szevasztopoli elbeszélésekben, melyekkel országos hírnévre tett szert. Szevasztopol eleste után Pétervárra utazott; kapcsolatot teremtett a művészvilág kiválóságaival, de nem tudott megbarátkozni velük.

1857-ben külföldi útra indult, de a Nyugatban éppúgy csalódott, mint hazája művészeti életében – hamisnak érezte mindkettőt. Hazatérve azt a célt tűzte ki maga elé, hogy átalakítja a nép s egyszersmind a saját életét is. Jasznaja Poljanában iskolát alapított, s ő maga tanította a környék jobbágygyermekeit. Az iskola élete végéig a szívügye maradt.

1862-ben megnősült: feleségül vette Szofja Andrejevna Berszet, egy moszkvai orvos legkisebb leányát, aki 16 évvel volt fiatalabb nála. Felesége nagymértékben segítette írói munkáját; másolta és sajtó alá rendezte férje kéziratait. A házasság után kezdődtek Tolsztoj számára a nagy teremtő esztendők. Igazi énje a regényeiben bontakozott ki. A XIX. század talán legnagyobb műve a Háború és béke, a szerelmes nő nagy eposza az Anna Karenina. Az erkölcsi felemelkedés útját mutatja meg a Feltámadás című regénye, mely már Tolsztoj sajátos erkölcsi-politikai-filozófia világszemlélete a tolsztojánizmus jegyében íródott. Mint elbeszéléseiben, úgy ebben a művében is szigorú kritikát mond kora valóságáról, és felvázol egy lehetséges megoldást ennek megváltoztatására: elítél mindenfajta erőszakot, s az emberi boldogulás egyetlen lehetséges módjának a krisztusi életútra való törekvést nevezi meg. Erkölcsi öntökéletesedés egy életen át – ez a tolsztojánizmus summája. Ennek érdekében Tolsztoj azonosul az orosz muzsik életszemléletével, hisz a paraszti munka embert nemesítő erejében.

1901-ben súlyosan megbetegedett, s csaknem egy évig a Krímben próbálta helyreállítani egészségét. Itt ismerkedett meg Csehovval és Gorkijjal. Ekkor már egész Oroszország prófétaként tisztelte; 1908-ban az egész kultúrvilág megünnepelte 80. születésnapját. 1910-ben végleg szakítani akart korábbi életformájával, mely ellentétes volt erkölcsi felfogásával, és titokban elhagyta Jasznaja Poljanát azzal a szándékkal, hogy egy bulgáriai kolostorban fog élni hűen vallott elveihez. Ám utazás közben a vonaton meghűl, és Asztapovo állomáson leszállni kényszerül, ahol 1910. november 7-én meghal. Az egész világ gyászolja.

20.  Értelmezd Lev Nyikolajevics Tolsztoj Ivan Iljics halála című kisregényét!

Egyik legkiválóbb kisregénye az Ivan Iljics halála, melynek központi kérdése: hogyan érdemes élni, ill. hogyan nem szabad élni?

A kisregény első része nemcsak a kollégák, barátok, hozzátartozók önzését, lelki ürességét mutatja be, hanem felkelti az érdeklődést is az olvasóban, hogy valójában milyen ember lehetett Ivan Iljics, ha senkiben sem hagyott mélyebb emléket, senki nem érez iránta részvétet. Erre a kérdésre kapjuk meg a választ a mű következő részében – „Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt.” Így foglalja össze az író hőse egész sorsát.

Ivan Iljics minden tekintetben középszerű ember, tökéletes hivatalnok volt. Házasságának első évei boldogságban teltek, de aztán egyre nyomasztóbbá vált kapcsolata feleségével. Gyakran veszekedtek, ami miatt Ivan Iljics a munkába menekült. Egyre feljebb került a hivatali ranglétrán – igazi csinovnyik volt, igyekezett megfelelni főnökeinek -, így hamarosan magas beosztású ügyész lett. Az új lakását rendezte be éppen, amikor beütötte az oldalát, melynek következtében egyre erősebb fájdalmai támadtak. Ahogy betegsége egyre előrehaladottabb állapotba kerül, úgy szűkül be a regény tere; végül a színhely már Ivan Iljics betegszobája. A szereplők is egyre fogynak, s végül már csak Geraszim, a muzsik szolga marad mellette. Legjobban az fáj neki, hogy mindenki hazudik; mindenki tudja, hogy meg fog halni, de senki sem mer szembenézni az elkövetkezendő halálával az egyetlen Geraszimot és a fiát kivéve, akinek a szemében meglátja a szánalmat.

Fizikai szenvedéseinél is elviselhetetlenebb volt számára erkölcsi szenvedése, elrontott, bűnös és közömbös életének tudata. Halála előtt azonban megvilágosodik Ivan Iljics tudata – meglátta a Fényt -, rájött, hogy úgy kellett volna élnie, hogy másoknak ne okozzon fájdalmat, sőt, örömöt szerezzen. És lelkében feltámadt az önzetlen szeretet, a jóság, a sajnálat a világ összes szenvedője iránt. Erkölcsileg megtisztult, eltűnt a fájdalom, a halálfélelem, s megigazulva, boldogan halt meg

Tolsztoj ebben a kisregényében is a tolsztojánizmus igazságait hirdeti: a szeretetet, az emberséget, az erkölcsi tisztaságot. Ezeket a tulajdonságokat ő maga az egyszerű muzsikban és a gyermekben véli felfedezni.

21.  Ismertesd Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij életpályáját!

Moszkvában, a szegények kórházában született 1821-ben, ahol apja orvos volt. 1831-ben édesapja egy kisebb földbirtokot vásárolt, de a kegyetlen bánásmód miatt jobbágyai 1839-ben megölték.

Apja nehéz természete miatt nem volt könnyű a család élete, édesanyja 1837-ben, tüdőbajban meghalt. Az apa a két legidősebb fiát, Mihailt és Fjodort akaratuk ellenére hadmérnöki pályára kényszerítette. 1843-ban befejezte tanulmányait, dolgozni kezdett, de egy év múlva otthagyta az állását, és csak az irodalommal akart foglalkozni.

Az apai örökségét hamar elveri, fordításokból tengeti az életét. Első kisregényét, a Szegény embereket 1845-ben nyomorogva írta. Műve rögtön meghozta számára az általános elismerést, 1847-től kezdve rendszeresen látogatta Petrasevszkij körét, részt vett egy illegális nyomda létrehozásában.

1849. április 23-án letartóztatták, és a Péter-Pál erődben tartották fogva. Halálra ítélték, és csak az ítélet-végrehajtás előtt olvasták fel a cár kegyelmi rendelkezését. A végleges ítélet négy év szibériai kényszermunka, majd életfogytiglani közkatonaság volt.

1850 és 1854 között az omszki erődben raboskodott. Ez idő alatt korábbi idegbetegsége súlyos epilepsziává fokozódott.

1856-ban nősült meg. 1860-ban visszatért Pétervárra, bátyjával, Mihaillal együtt először a Vremja /1861-1863/, majd az Epoha /18641865/ című folyóiratokat szerkesztették és adták ki. A Vremja c. lap eleinte biztos és jó jövedelmet biztosított, de egy cikk miatt a cári kormány betiltotta, az Epoha pedig rövid idő alatt csődbe jutott.

Dosztojevszkij súlyos adósságokba keveredett, bátyja 1863-ban meghalt, az ő tartózásait is magára vállalta. Anyagi nehézségeit súlyos rulettveszteségei is növelték, financiális problémáit csak élete vége felé tudta megoldani.

Magánélete sem volt problémamentes; első felesége gyűlölte és gúnyolta, élete nagy szerelme, Polina Szuszlova pedig rövid együttlét után elhagyta.

1866-ban, a rövidre szabott határidő miatt gyorsan kellett megírnia A játékos című regényét. Ebben a munkájában segítségére volt egy 20 éves gyorsírónő, Anna Grigorjevna Sznyitkina, akit 1867-ben feleségül vett. Hitelezői elől külföldre menekültek, éltek Párizsban, Lyonban, és csak 1871-ben tértek vissza. Ekkor kifizette adósságait, és időről időre megjelentette Levelek, vallomások című kiadványát, amelyben publicisztikus formában fejtette ki véleményét korának politikai, közéleti kérdéseiről, emellett elbeszélések, visszaemlékezések és kritikák is helyet kaptak a különböző kötetekben.

1880-ban nagy társadalmi visszhangot keltő beszédet mondott a moszkvai Puskin-ünnepségeken. Nem sokkal ezután - 1881-ben - meghalt.

    Legismertebb művei: Szegény emberek, Feljegyzések a holtak házából, Feljegyzések az egérlyukból, Bűn és bűnhődés, A játékos, A félkegyelmű, Ördögök, A kamasz, A Karamazov testvérek.

22. Ismertesse Anton Pavlovics Csehov életpályáját!

23. Mutassa be Csehov drámáinak világát!

24. Mutassa be a művészi élet átalakulását a 19. század második felében!

A 19. század második felében az alkotókat tömény pesszimizmus járta át; megrendült a hitük a túlzottan is "magabiztos" természettudományokban. Tagadták a művészet társadalmi szerepét, keserűen, ellenségesen fordultak szembe a társadalommal, a közélettel, a politikával; szemben álltak az értetlen, névtelen tömeggel; így egyre inkább magukra maradtak, magányossá, elszigeteltekké váltak. Egyetlen érték maradt meg számukra: az időtlen művészet. Általában különc, bohém, züllött életet éltek, s az általánosan elfogadott erkölcsi normákat nem tartották magukra nézve kötelezőnek. Ez a különös életvitel is hozzájárult ahhoz, hogy nőtt a szakadék a művészek és a művészetet befogadó közönség között. A megvetett külvilágtól elfordulva befelé fordult a figyelmük: a belső élet rejtett összefüggéseit, a lelki folyamatokat, élményeket, a csak homályosan gomolygó sejtelmeket, hangulatokat, az addig senki által ki nem fejezett életérzéseket kívánták megszólaltatni.

Megváltozott a lírai kifejezés hagyományos eszköztára is; a versek titokzatossá, sejtelmessé váltak. A szavak sokszor elvesztették szokványos szótári jelentésüket, és erősen metaforikussá, jelképessé váltak. A nehéz megérthetőség miatt az ilyen művek utáni érdeklődés erősen leszűkült, az olvasók eltávolodtak a lírától, nem olvastak verseket (ez a folyamat napjainkban is tart).

25. Milyen művészeti irányzatok jellemzik a 19. század második felét?

A romantika után már nem alakult ki olyan egységes korstílus, amely minden művészeti ágban érvényesült volna, hanem sokféle új stílusbeli törekvés élt egymás mellett.

A kor építészetére főleg a historizmus nyomta rá a bélyegét; különböző neoirányzatok jöttek létre: neoklasszicizmus, neoreneszánsz, neogótika, neoromán stb.

A festészetben az ún. akadémizmus (nevét onnan kapta, hogy a művészeti akadémiák a klasszikus művészet "szabályait" szinte recept szerint tanították) vált "hivatalos" irányzattá. Az akadémikus festők legtöbbje a nagy történelmi jelentek pompázatos, de kissé üres ábrázolásában és a hivatalos megrendelésekre készített portrék festésében találta meg az ízlésének megfelelő témát.

Az akadémizmus ellenében jelentkezett és erősödött meg a század második felében az impresszionizmus (impresszió=benyomás), mint festészeti irányzat. A festők a pillanatnyi benyomást akarták rögzíteni vásznaikon, azért gyorsan festettek, mellőzték a rajzos kontúrokat, csak a színfoltok sajátos összhatására törekedtek. Ez a festői módszer a zeneművészet mellett hatott a szépirodalomra is.

Képzőművészeti, iparművészeti eredetű stílusirányzat volt 1890 és 1910 között a szecesszió (= kivonulás). A historizáló stílusok ellenhatásaként jött létre. Legfőbb jellemzője a dekorativitás, a lendületes vonalvezetés, az erős stilizáció. Díszítő elemeit a természeti és népművészeti formákból merítette (stilizált virágfolyondárok, vízinövények, állatok); kedvenc színei: a lila, a rózsaszín, az olajzöld és a májszín.

A l'art pour l'art (lár pur lár = művészet a művészetért) olyan művészetelméleti felfogás, mely szerint a művészetnek a célja önmagában található, tehát nincs társadalmi szerepe. A művész feladata a műalkotás tökéletesre csiszolása.

A modern életérzések és az újfajta lelki tartalmak kifejezésének eszközeként jelentkezik a szimbolizmus (szimbólum=jelkép): a tapasztalati jelenségek mögött megsejtett, de hétköznapi nyelven kifejezhetetlen, kimondhatatlan jelentéstartalmak (lelki folyamatok, belső élmények, hangulatok) érzékletes - többnyire látomásszerű - képsorral való kifejezése.

 A szimbolista költészetben ez az érzékletes - rendszerint kibontott, továbbvitt - kép vagy képrendszer önállóvá válik, önmagára irányítja a figyelmet, s mintegy arra kényszerít, hogy kutassuk fel a szövegösszefüggésen belül keletkezett jelképes értelmezést. A kép vagy képrendszer csak megsejtet, sugall, szuggerál valamilyen pontosan nem tudatosított többértelmű jelentéstartalmat. A kép és a tartalom közötti kapcsolat önkényes és meglepő; többnyire csak hangulati összefüggés van közöttük. A szimbolista jelrendszer egyes elemei és a megsejtendő tartalom között nincsenek részmegfelelések; ez különbözteti meg az allegóriától.

Jellegzetes szimbolista vonás a zeneiségre való törekvés, ami elsősorban a vers hatására értendő.

A francia szimbolista költészet legjelentősebb egyéniségei Charles Baudelaire, Paul Verlaine és Arthur Rimbaud.

26.  Ismertesse Charles Baudelaire életpályáját!

1821. április 9-én született Párizsban. Polgárcsaládból származott. Születésekor édesapja már 61 esztendős, édesanyja 27 éves. 6 éves, amikor meghal édesapja; mostohaapja katonatiszt (később nagykövet).

Rajongás és ideggyöngeség jellemezte diákkorát. A szülők nagy reményeket fűztek hozzá, de író akart lenni, és elkezdte önpusztító életét élni (ekkor szerez vérbajt is). A szülők Indiába küldik, hogy elfelejtse a bohémvilágot, de félútról visszafordul. A tengeri út azonban meghatározó lesz költészetében (Az albatrosz).

1842-ben - miután nagykorú lesz - szakít családjával, és az apjától öröklött pénz felét két év alatt elveri, ezért gyámság alá helyeztetik, s csak havi apanázst kap.

Életének meghatározó tényezői: Jeanne Düval (zsan düval) mulatt színésznő, az ópium és a hasis. Közben az éteri, tiszta, eszményi szerelem után vágyódik; ilyen érzelmeket táplál Madame Sabatier (madám szabatyié), egy művelt, jó eszű, szőke szépasszony iránt, akinek névtelenül és elváltoztatott írással verseket küldözget.

1842-től írja a Fleurs du Mal (flőr dü mál), A Romlás virágainak verseit, melyeket hihetetlen műgonddal készít. A kötet, mely Baudelaire egyetlen folyamatosan bővített kötete, 1857-ben jelent meg, és 100 költeményt tartalmazott. A második kiadás 1861 tavaszán hagyta el a sajtót 35 új verssel gazdagodva. A harmadik, végleges kiadás csak a költő halála után egy évvel került kiadásra, 1868 decemberében. 157 vers található benne.

Baudelaire költői kibontakozásában, művészi elveinek tudatosításában nagy szerepe volt Edgar Allan Poe hatásának. Valósággal a varázsa alá került, s több mint másfél évtizedig fordította munkáit. Ezek öt kötetben jelentek meg.

1860-ban adta ki Mesterséges Paradicsomok, ópium és hasis című esszéjét, melyben a mesterséges gyönyörök, a kábítószerek veszélyes hatását ismertette.

Szertelen életvitelét nem fedezte a havi járadék, így olyannyira eladósodott, hogy 1864-ben kénytelen volt Belgiumba menekülni hitelezői elől. 1866 tavaszán szélütés érte, s félig bénán és megnémultan kellett Párizsba szállítani. Utolsó hónapjaiban egy idegszanatóriumban ápolták. 1867. augusztus 31-én édesanyja karjaiban halt meg.

Baudelaire A Romlás virágainak verseit témakörök szerint különböző ciklusokba csoportosította. A legterjedelmesebb az első, a Spleen és Ideál a valóság unalma és a vágy eszménye közt vergődő ember szenvedéseit idézi. 14 költemény szól az albatrosz-sorsról, 55 az élet legnagyobb drámájaként a férfi és a nő küzdelmes viszonyát énekli.

A Spleen és Ideált a Párizsi képek 20 darabja követi; ezek közül több a nagyvárosi nyomorról, az elesettek szenvedéseiről, a prostitúcióról szól.

A harmadik ciklus, A Bor öt verse a mesterséges gyönyörök közül a bor mámorát énekli. Az újabb, 13 költeményből álló csoport A Romlás virágai címet viseli; a különböző bűnök örvényei tárulnak fel itt öngyötrő őszinteséggel. A következő 3 vers - Lázadás - a lázadás ünneplése, a Sátán magasztalása.

Az utolsó ciklus tárgya és címe: A Halál (6 költemény). Ez a téma fő motívumként mindenütt megtalálható Baudelaire életművében, itt azonban a halál nem csupán az emberi élet tragikus lezárását jelenti, hanem új, ismeretlen világok borzongató nyitányát is.

Baudelaire költészetében nem volt formai újító; hagyományos műformákat használt. A költemények jelentős része az ősi, szigorú szabályokhoz kötött szonett. A szimbolistákra jellemző újfajta látásmódot elsőként ő fogalmazta meg Kapcsolatok című versében. Ebben jelenik meg a modern líra kedvenc kifejezőeszköze, a szinesztézia (a metafora egyik alfaja: különböző érzékelési területek benyomásainak összekapcsolása).

A világ nyers közönségessége és a tiszta ideál közötti vergődés Az albatrosz című költemény témája. A költemény két végletet állít szembe: a "fenn" és a "lenn" világát. A "fenn" a kéklő tisztaságot, a végtelenséget, a korlátok nélküli szabadságot, a földtől való elszakadást: a pozitív tartalmú értékeket hordozza, míg a "lenn" a rabság, a megalázás, a rút röhögés és a romlottság világa. A "fenn" értékei "lenn" értéktelenné válnak, visszájukra fordulnak. Az égi madár - éppen úgy, mint a szellem embere, a művész - kiválik méltatlan környezetéből, más, mint a többiek, s ezért magányos, védtelen és sebezhető. A képsor túlmutat önmagán: az értékpusztulás tragikus élményét, a tisztaság elkerülhetetlen konfliktusát sugallja a durvasággal, a közönségességgel szemben.

A Romlás virágai kötet jellegzetes verse az Egy dög, melyben az igazi szerelem mindent legyőző erejét mutatja be igen sajátságos eszközökkel.

27.  Mutassa be Magyarország társadalmi és kulturális hátterét a XX. század első évtizedeiben!

Az 1867-es kiegyezést követően a gyors gazdasági fejlődés, a lendületes polgárosodás a századforduló tájára jelentősen átalakította hazánk képét. Kiépült a vasút- és úthálózat, felépült  az Országház, a Halászbástya; Pest, Buda és Óbuda 1873-ban Budapestté egyesült. 1896-ban Európában elsőként Pesten megindult a földalatti vasúti közlekedés.

A technikai fejlődés mögött olyan kiválóságok álltak, mint Eötvös Loránd (inga), Puskás Tivadar (telefonközpont), Bánki Donát (porlasztó) Kandó Kálmán (vasút-villamosítás).

A vidék elmaradottsága, a földkérdés megoldatlansága és a nemzetiségi kérdés azonban továbbra is megoldatlan volt (1, 5 millió mezőgazdasági munkás vándorolt ki Amerikába megélhetési okok miatt!)

A társadalmi átalakulások az irodalmi-művészeti életben is éreztették hatásukat. Újfajta, részben idegen származású városi értelmiség alakult ki, akik már elvetették a népnemzeti irányzatot. Meghatározó újságjuk A Hét, mely 1890-ben indult Kis József vezetésével.

A 20. század elején kezdődött Bartók Béla és Kodály Zoltán révén zenei életünk megújulása. 1904-ben nyitotta meg kapuit a Thália színházi társulat azzal a céllal, hogy a modern drámairodalmat megismertesse a magyar közönséggel.

1900-ban alakult meg a Társadalomtudományi Társaság, s megindította újságját, a Huszadik Századot. Maga köré gyűjtötte a független, radikális értelmiség legjobbjait, s a legégetőbb társadalmi kérdéseket vetette fel. Rövidebb életű, kisebb szépirodalmi folyóiratok jelezték a fiatal írók jelentkezését, mint pl. a Magyar Géniusz, melynek később Osvát Ernő lett a felelős szerkesztője. Ugyancsak ő szerkesztette az 1905-ben alapított Figyelőt is.

A nyilvánosság elé lépni szándékozó fiatal írók egy részének szellemi bölcsőhelyévé vált a budapesti egyetem bölcsészkarán a Négyessy László professzor vezette irodalmi alkotókör. Az Eötvös Kollégiumban készült hivatására Szabó Dezső és Horváth János, a későbbi híres irodalomtörténész.

28.  Mutassa be A Nyugat című folyóíratot!

20. századi irodalmi megújulásunk igazi határköve 1908. január 1. Ekkor indul meg a Nyugat című folyóirat, mely 1941-ig a magyar irodalom meghatározó központja lesz. (Főszerkesztő: Ignotus /Veigelsberg Hugó/, szerkesztői: Fenyő Miksa és Osvát Ernő) A folyóirat céljának tekintette a magyar irodalomnak a nyugati nagy irodalmak színvonalára emelését szélesre tárta kapuit a korszerű nyugati stílusirányzatok előtt, de elődjének tekintette a 19. század második felében jelentkező új törekvéseket is.

(A Nyugat első nemzedéke: Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Füst Milán, Kaffka Margit, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Tersánszki Józsi Jenő, stb.

A Nyugat második nemzedéke: Erdélyi József, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Kuncz Aladár, Márai Sándor, Németh László, stb.

A Nyugat harmadik nemzedéke: Jékely Zoltán, Vas István, Weöres Sándor, Radnóti Miklós Zelk Zoltán, stb.)

1908 szeptemberében jelent meg A Holnap című antológia első kötete, amelyben együtt és egyszerre lépett a nyilvánosság elé 7 olyan költő (Ady Endre, Babits Mihály, Balázs Béla, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Juhász Gyula, Miklós Jutka), akik már a Nyugat szellemében új látásmódot képviseltek, új életérzéseket szólaltattak meg.

29.  Ismertesse Ady Endre életpályáját!

A 19. század végének új hangot kereső magyar lírája Ady Endre költészetében teljese­dett ki először; neve új korszak kezdetét jelöli irodalmunk történetében.

Ady Endre az Észak-Erdélyben lévő Szilágy megyei Érmindszenten született. Édes­apja, Ady Lőrinc „hétszilvafás” nemes, édesanyja, Pásztor Mária, papok és tanítók leszármazottja volt. Az elemi iskolát szülőfalujában, gimnáziumi tanulmányait Nagykárolyban, majd Zilahon végezte. Sokat olvasott, megismerte Petőfi, Vörösmarty, majd Vajda János költészetét. Érettségije után (1896) beiratkozott a debreceni jogakadémiára, de az előadásokat hanyagul látogatta, s 1899-től kezdve egy független lapnak, a Debrecennek munkatársa lett. Iro­dalmi műveltsége, látóköre tágult, erősen hatott rá a német Friedrich Nietzsche filozófiája.

1900-ban Nagyváradra került újságírónak, a Szabadság munkatársa lett. Nagyvárad volt az első igazi nagyváros Ady életében; jól érezte magát a színházak és kávéházak világában. Itt jutott be a modern műveltség sodrába. 1901 tavaszán a Nagyváradi Napló kötelékébe lépett, itt vált kitűnő újságíróvá. Végzetes nagyváradi élménye volt az a szerelmi viszony egy táncosnővel, amelynek következtében vérbajt kapott. A futó kalandok után lépett be életébe „az asszony”, az igazi szerelem. A Párizsban élő Diósy Ödönné Brüll Adél (Léda asszony) művelt és gazdag nagyváradi zsidó családból származott; 1903 júliusában már azzal a tervvel jött haza, hogy a fiatal költőt magával vigye Párizsba. Ady 1904 elején végre megérkezett a francia fővárosba, amely felszabadította költői tehetségét.

1905 januárjában jött haza Budapestre, ahol állás várta a Budapesti Naplónál. A Nyu­gat megindulásáig itt jelentek meg a költő versei. 1906 elején végre megjelent az első „igazi Ady-kötet”, az Új versek. Ez a könyv korszaknyitó jelentőségű volt a magyar irodalom törté­netében. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy nyelv, költői magatartás és látásmód tekintetében egészen más volt, mint amit az emberek megszoktak. Nemcsak a szimbolista stílus és a merész szerelmi líra jelentett kihívást, hanem az a gőgös önszemlélet is, mely őt különb ma­gyarnak és nagyobb költőnek tüntette fel mindenki másnál. Ellenfelei érthetetlenséggel, erkölcstelenséggel, árulással vádolták versei miatt. Költészete így a figyelem középpontjába került, de Ady itthon üldözöttnek érezte magát, s 1906-ban Párizsba menekült. 1907 nyarán érkezett vissza Budapestre, de új kötete, a Vér és arany (1907) csak fokozta az ellene irá­nyuló harcok hevességét.

Elszigeteltségét az 1908. jan. 1-jén megindult Nyugat enyhítette, melynek haláláig fő­munkatársa volt. A Nyugat magára vállalta Ady védelmét, ennek élére a nagy tekintélyű kritikus, Ignotus állt. Ady 1908 áprilisában részt vett Nagyváradon A Holnap elnevezésű irodalmi társaság megalakulásában, a A Holnap antológia az ő verseivel az élén 1908 szeptemberében jelent meg.

Ady budapesti lakos volt, de sohasem érezte igazi otthonának a fővárost. Örökösen anyagi gondokkal küszködött. Hónapos szobákban, olcsó szállodákban élt. Ugyanazt az éj­szakai életet folytatta, amit Nagyváradon elkezdett. Gyakran utazott külföldre, főleg Francia­országba. 1904 és 1911 között hétszer járt Párizsban, de Lédával itthon is találkozott. A párizsi tartózkodások egyre rövidültek: a Léda-szerelem lassan kezdett kihűlni. Az éjszakai élet, az alkohol, az erős altatószerek használata, s a vérbaj kikezdte a költő szervezetét. 1909-től egészsége fokozatosan romlott, s gyakrabban szorult szanatóriumi kezelésekre.

1908-ban adta ki Az Illés szekerén című könyvét, melyben új témaként jelentkeztek az istenes és a forradalmi költemények. További verseskötetei: Szeretném, ha szeretnének (1909); A Minden -Titkok versei (1910); A menekülő Élet (1912); A Magunk szerelme (1913); Ki látott engem? (1914).

A Lédával való viszony 1912 áprilisában szakadt meg. Ez után született meg az Elbo­csátó szép üzenet, ez a kegyetlen, igazságtalan és gyilkosan gőgös vers. A Lédával való szakítás hírére a nők levelekkel árasztották el. Az átlagos levélírók között azonban feltűnt egy fiatal, 16 éves kislány, aki egészen más hangon közeledett a költőhöz. A kislányt Boncza Bertának hívták. A költő hamarosan beleszeretett, s 1915. márc. 27-én Budapesten megtartották az esküvőt.

Ady egészsége rohamosan romlott, de lelkileg valósággal összezúzta a közben kitört háború. A félrevezetett közvélemény optimizmusa ellenére meg volt győződve arról, hogy ez a háború a magyarság történelmi tragédiájához vezet. Keserűségét csak fokozta, hogy alig akadt lap, amely vállalni merte volna versei közreadásának kockázatát. 1914 óta nem jelent meg kötete, s A halottak élén – Ady válogatásában - csak 1918 augusztusában hagyta el a sajtót. A kimaradt versek csak a költő halála után jelenhettek meg, 1923-ban Az utolsó hajók címmel.

1918 őszén betegsége nagyon súlyosra fordult, s lassanként észrevehetők voltak a szellemi bénulás jelei is. Ignotus még kierőszakolt belőle egy utolsó verset: az Üdvözlet a győzőnek címűt, melyben a sokat szenvedett, baljóslatú magyar népéért emeli fel végső, ag­gódó szavát. December elején tüdőgyulladás támadta meg leromlott szervezetét, s 1919. jan. 27-én reggel egy szanatóriumban örökre megpihent. A nemzet halottjaként temették el a Magyar Nemzeti Múzeum előcsarnokából.

30.  Értelmezze Ady Endre lírai ars poeticáját!

 Ady egy új élet hírnöke, új Messiás akart lenni. Úgy tört be a magyar életbe, olyan gő­gös önérzettel, mint akinek eleve joga és kötelessége ítéletet mondani; hangja csupa dacos ingerültség. Büszkeséggel hirdette magáról: ő az igazi magyar, Góg és Magóg fia. Önmíto­szában ott élt a tragikus küldetéstudat de tudta magáról, hogy mint költő, nem hasonlítható össze senki mással.       

Az Új versek előhangja, a cím nélküli, Góg és Magóg fia vagyok én… kezdetű költemény (1905) lírai ars poetica és programadás is egyben, Ady írói szándékainak összegzése, a hazához való ragaszkodásának összetett érzelmű kifejezése. A kezdő sorok erőteljes hang­ütésű kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságot tartalmazó kérdései követik, s már a költe­mény első felében megteremtik a mű feszítő ellentétét. A kijelentő mondatok szimbólumai csaknem ugyanazt az érzést szuggerálják: a pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést, s egyben a közösségből való kizártság tragikumát is. „Verecke híres útja” egyértelműen a hon­foglalásra utal, Dévény pedig a régi történelmi Magyarország nyugati kapuja volt. Góg és Magóg népe az élettől elrekesztett magyarsággal azonos. Szembekerül az első két versszak­ban a „hiába” és a „mégis”: ezek az ellentétek lendítik tovább a költeményt. Kulcsszóként négyszer fordul elő a „mégis” szó, a „mégis-morál”-nak nevezett „meg nem alkuvó, kemény, büszke dac”, mely Adyban élt. Az elhivatottság tudata és a küzdelem reménytelenségének kettőssége alapvető élménye lett a költőnek.

A hiábavalóság élménye s ennek ellenére a mártíriumot mégis vállaló elszántság szólal meg A magyar Messiások (1907) című költeményében. A tragikus elbukást fokozza a kétszer előforduló „ezerszer” erős túlzása, fölfedezhető azonban a konok mégis-morál: a bukások ellenére a magyar Messiások újra meg újra, ezerszer is vállalják megváltást ígérő küldetésü­ket.

A művész-magány, a próféta-magány nagy verse Az Illés szekerén (1908) című kötet előhangja. A művészek, a próféták érzékeny, kivételes, kiválasztott lelkek: sorsuk felemelően szép, de egyben tragikus is, az Úr „sújtja és szereti” őket, „gonosz, hűvös szépségek felé” száguldanak; „szívük izzik, agyuk jégcsapos”. Nem lesz osztályrészük az Égbe való boldog megérkezés: „Ég s föld között, bús-hazátlanul” hányódnak csupán.

Ebből a léthelyzetből sírt fel a Szeretném, ha szeretnének (1909) bevezető verse, de a költemény nem csupán egyetlen ember magányáról beszél, az általános emberi elhagyatottság is hangot kap benne. Az első versszak tagadásaiban még érezhetjük az elkülönülés arisz­tokratikus gőgjét, a második szakaszban is ott van a megközelíthetetlenség büszke kevélysége, mások elszigetelt magánya azonban nem tudja enyhíteni az egyén tragikus árvaságát, s a költemény második felében, a „de” kötőszó után felzokog a panasz jajszava s halk sóhajként hangzanak el a mohó szeretetvágy óhajtó mondatai.

31. Mutassa be Ady Endre sajátos verselési módját!

Az Ady-sorok általában nem kényszeríthetők a hagyományos és szabályos sorfajokba a kialakult verselési módok szerint: sorai legtöbbször „szabálytalanok”; a magyaros vershangsúly keveredett a jambikus lejtéssel, a vers újfajta zenei dallamot kapott. Ady versei kapcsán szólni kell az ún. szimultán verselésről, amely a két verselési rendszer elveinek egybeépítéséből keletkezik: azaz a verssorokban lehetséges egymás mellett ütemhangsúlyos és időmértékes ritmus is. Ady tehát eredeti módon, szabadon kezelte költői eszközeit, nem ragaszkodott megkövesült szabályokhoz. „Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga” - állapította meg nagyúri önérzettel Hunn, új legenda (1913) című költeményében. A műben a példaképek másolását utasította vissza fölényes gőggel, s költészetének senki máséval össze nem hasonlítható újszerűségét, eredetiségét hangsúlyozta. A követendő példákat elvető, a maga értékében nem kételkedő költői öntudat a vers legfőbb mondanivalója. Költészete ugyanakkor mélyen gyökerezik a magyar múltban, a hagyományokban; az Életet pedig többre értékeli a művészetnél.

32.  Hogyan jelentkezik a költői otthontalanság Ady Endre költészetében?

Korszaknyitó kötetének versei mind arról vallanak, hogy Ady egy újfajta, kritikai jellegű nemzetszemléletet, hazaszeretetet tudatosított, amelyben egyszerre adott volt a szeretet gyöngéd és a bírálat indulatos érzése is.

Ez a keserű, támadó, nemzetostorozó indulat fejeződött ki az Új versek legfontosabb ciklusában, A magyar Ugaron - ban. A ciklus címadó verse (1905) nem „tájleírás”, a metafo­rák sora nem vizuálisan elképzelhető konkrét tájat ábrázol; a költő szemében a táj elátkozott föld, ahol minden és mindenki pusztulásra ítéltetett. A vers aláhulló kompozíciójában a képek és jelzők egyrészt a nagy lehetőségekre, a föld gazdag termékenységére utalnak, másrészt az elkeserítően kopár valóság, az eldurvult, műveletlen világ leverő élményét fejezi ki. A megélt ellentétbe ezért nemcsak a tiltakozó keserűség, hanem a kilátástalanság és a reménytelenség érzése vegyül.

A művész tragédiájáról szól A Hortobágy poétája (1905) című költemény is. A „kunfajta, nagy szemű legény” a lélekben elütő művész, érzékeny lélek; a természet álomszerű jelenségei, az alkonyatok és délibábok elbűvölik, s az élet értékei foglalkoztatják gondolatait. Az első versszakban már ott rejlik az elkerülhetetlen bukás, sejteti a vállalkozás lehetetlensé­gét. A csorda és a csorda-népek csak állati vegetációra képesek, a szívből nőtt szépség virág-voltát észre sem veszik: nem elpusztítják (ez emberi cselekvés lenne), hanem „lelegelik”. A művészet itt megsemmisül, beteljesedett a művész-tragédia; a szépség, a dal elveszett a ká­romkodó, durva műveletlenségben.

33.  Mutassa be Ady sajátos szerelmi költészetét!

Ady életformájában, szerelmi ügyeiben is más értékrendhez igazodott, mint az emberek többsége. A polgárokat riasztó feltűnésvágy, az ún. perdita-kultusz volt a forrása Az én menyasszonyom (1900) című versének. Művében kesztyűt dobott azoknak az arcába, akiket megbotránkoztatott a táncosnővel való viszonya. Ezt jóval a Lédával való megismerkedése előtt írta.

A nagy szenvedély, az áhítatos életvágy szólalt meg a Léda-zsoltárokban Valódi szerelem fűzte az asszonyhoz: Léda igazi társ volt. Lázadás is ez a szerelem: Ady nyíltan vállalta a „házasságtörő” kapcsolatot. Léda is, Ady is túl sokat várt ettől a felfokozott érzéstől, de a csalódás rövidesen diszharmonikussá változtatta a kezdetben ünnepi érzést. Szerelmükbe a hiányérzet fészkelte be magát, állandó kísérője lett a hiábavalóság tudata s a halálhangulat. Nincs az örömnek egyetlen tiszta hangja ebben az érzelemben s így a szerelem bús, tragikus színt kap.

A diszharmonikus szerelem fő motívumai jelennek meg a Héja nász az avaron (1905) című költeményében. A képek vergődő nyugtalanságot, gyötrelmes fájdalmat sugallnak; a szerelmesek szimbóluma a ragadozó héjapár. A versben nem csupán két ember sajátos kap­csolatáról van szó, hanem a szerelmi érzésről általában. A szerelem útja a Nyárból az Őszbe tart: a boldogságból a boldogtalanságba, a fiatalságból az öregségbe. A gyorsuló rohanás vége a megállás „valahol az Őszben”, lehullás „az őszi avaron”, vagyis a halál.

Baljós, szomorú hangulat uralkodik a Lédával a bálban (1907) című versében is. Sej­telmes vízió fejezi ki a boldogtalanságot, az ifjúság és a szerelem elmúlásának tragikumát. Kétféle szerelem ellentétére épül a költemény. Az egyik oldalon ott áll a „víg terem” a maga harmóniájával, de megjelenik „egy fekete pár”, s úrrá lesz a rettenet. A „sikoltó” zene „elhal” bús csönd és némaság kíséri a halál-arcú idegeneket. A vers azt érzékelteti, sejteti: nincs igazi öröm, nincs megváltást jelentő szerelem, a boldogság mögött ott lappang könyörtelenül a boldogtalanság.

A Léda-regénynek többszöri szakítási próbálkozás után végül is az Elbocsátó, szép üzenet (1912) kegyetlensége vetett véget. A szerelmes évek során Ady fölébe nőtt a lassan öregedni kezdő nőnek, s most halhatatlanságának gőgös magasából küldte szavainak halálos ütéseit Lédának. Kimondja, hogy szerelme már rég nem volt igaz, már régóta csak neki cí­mezte a Léda-zsoltárokat. Ez az igaztalan költemény nemcsak egy asszony megtagadása, hanem az egész szerelemé is.

Kései szerelmi lírájának, az ún. Csinszka-verseknek is a szépség és az idill őrzése adta meg különös varázsát. Az Őrizem a szemed (1916) az öregedő férfi féltő szerelmi vallomása; a háború közepette az óvó otthon békéje jelenik meg benne. A sorok népdalszerű egy­szerűséget hangsúlyoznak. Az egymást fogó kéz és az egymásba néző szem biztonságérzetet áraszt, de megjelenik közös sorsuk, a halál közelsége is. A vers vége már nem csupán a biztonságérzetet sugározza, hanem a kozmikus pusztulás hatására a riadt, görcsös egymásba ka­paszkodást is. Nem a megnyugvás békéje tölti fel érzelmileg a vers lezárását, inkább ennek az erőltetett illúziója, az emberség megóvásának tántoríthatatlan szándéka. 

34. Hogyan jelentkezik a hiányérzet Ady költészetében?

Ady kimondta, amit mások nem mertek: a vér mellett az élet másik nagy mozgatója az arany, a pénz. Az élet királyának látta magát, de annál kínzóbb volt számára a szegénység, ezért nagy szerepet kapott korai költészetében a pénz és a szerelem motívuma s a halál gon­dolata.

A pénz motívum nagy verse a Harc a Nagyúrral (1905). A gyors cselekvés a költe­ményt a ballada műfajához kiözelíti. A mű eleje a félelem, a riadtság, a fenyegetettség érzését sugallja. Az embert megcsúfoló, elpusztítani akaró hatalom a költő látomásában érzéketlen, mozdulatlan, vigyorgó szörnnyé vált, disznófejű Nagyúrrá. A kiszolgáltatottság, fenyegetett­ség ellenében azonban ott munkál a szembeszegülő szándék is, a harc vállalása. Az ember magányos harca az élet és halál mezsgyéjén folyik. A lírai hős először hízeleg a szörnynek, feltárja és felajánlja neki tehetségét („meglékeltem a fejemet”), majd a hasztalan hízelgés megalázó könyörgésbe vált át. Reménytelen a kérés, meghallgatás nélkül nyöszörög a vágy, nem vezet eredményre a megalázkodás. A költemény drámai csúcspontján a könyörgés vad küzdelembe csap át. A megalázott emberség harcba száll a süket közönnyel. De felhangzik a kilátástalanság szava: „Mindhiába”: elérhetetlen az Élet, legyőzhetetlen a Nagyúr. A vers üzenete: a harcot még a legreménytelenebb helyzetben sem szabad feladni.

Ady küzdve s elszántan kereste az emberhez méltó, tartalmas életet. Erről vall dísztelen tömörségében is egyik legnagyobb bölcseleti költeménye, a Kocsi út az éjszakában (1909). Ady Nagykárolyból a késő éjszakai órákban indult haza Mindszentre rossz paraszt­szekéren; a táj hallgatott, s a műben egy képzeletbeli, lelki tájat jelenít meg a költő. A vers a lírai én monológja. A táj kísérteties, félelmet keltő idegensége a továbbiakban általánossá válik. Összetörten, szétesetten, darabokban hever minden, az összeomlás kozmikus méretű. A világ egészének értelmetlenségét sajátos ellentmondásként nyugodt, párhuzamos szerkesztésű kijelentő mondatokban közli a vers. A félig mély csöndből és félig lármából összetevődő „jaj-szó” kíséri az életből kifelé futó „rossz szekeret”, mely a halál felé viszi kétségbeesett utasát. A költemény azt sugallja, hogy minden érték és igazság bizonytalan, lehetetlen a beteljesülés, a boldogság elérhetetlen. A kérdések válasz nélkül maradnak, s az eltűnt értelem után kutató ember ott áll tanácstalanul, vigasz nélkül a halál fenyegető közelségében – a szétesett világ­ban.

35.  Hogyan jelentkezik a halál-motívum Ady költészetében?

A halál, a halálvágy, az elmúlás témája korán megjelent Ady költészetében. A végzetes testi betegség riadalma gyakran úrrá lett a költőn, s ilyenkor előtérbe nyomult a halál gondolata. Az élet ideiglenességének tudata, a halál közelségének állandó érzése lehetett a forrása felfokozott életvágyának, nagy mohóságának is. Az élet megszokott értékrendje számára visszájára fordult, a Halál szemszögéből az tűnt fel szépnek, ami a közfelfogásban ijesztő és szomorú.

A halál-motívumot tartalmazó versek közül az egyik legismertebb és legszebb a Párisban járt az Ősz (1906). Múlt időben kezdődik a költemény, emlékeket idéz fel a versben a beszélő. Hangulatilag két részre szakad a mű. A halál sejtelme már az első két strófában megjelenik: nyár közepén „szökött be” Párizsba az Ősz, az elmúlás. „Nesztelenül” jött, észre­vétlenül: ez a titokban való érkezésére utal. Az Ősszel való találkozás a vers második felében válik tragikus élménnyé. Az Ősz olyasvalamit „súgott”, amitől „beleremegett” Szent Mihály útja; itt már a pusztulás baljós hangulata lett úrrá. A lélek magányosan néz szembe az emberi lét végső drámájával. A Nyár, az élet észre sem vette a halál sugallatát. Az „én tudom csupán” mondat emelte ki mind az egyedüllét árvaságát, mind a szörnyű felismerés bizonyosságát.

36.  Mutassa be Ady sajátos Isten-keresését!

A halál állandó közelsége, az élet kiúttalansága miatti töprengés vezette el a költőt az Istennel való találkozásig. A tépett lelkű, meghasonlott ember belső békére, nyugalomra vágyott, s a támaszkeresés lelki szükséglete is közelítette az Istenhez. Adynál az isten-fogalom is szimbólum, egyetlen jelkép; Istene a maga által teremtett, elgondolt Isten.

Legelső istenes költeménye A Sion-hegy alatt (1908). A „régi ifjúság” emlékei kelnek életre a versben; ő az a kisdiák, aki „nyirkos, vak, őszi hajnalon” misére indul. Gyermeki kép­zeletében a harangzúgás hívó szava felidézi a Biblia Urát. A lírai alanyra a bizonytalan, tétova keresés jellemző: gyermeki emlékei nyomán tapogatózva keres valakit, aki Hitet adhatna neki.        

Kételyeket hangoztató volt Ady vallásossága, nem talált benne békét és megnyugvást. A megnyugtató hitért könyörög az Istenhez hanyatló árnyék (1911) című versében is. Szövegének archaizált ódonságot kölcsönöz a Károli Gáspár fordítás két sorának beleszövése a versbe. A hitetlen hit, az Isten létezését kikezdő kétely és félelem szólal meg, de mindezek ellenében ott áll a kikezdhetetlen szándék a hitért.

37.  Mutassa be Ady magyarságtudatának jellemző verseit!

A nemzetféltés, a szorongás váltotta ki Adyból a keserű, átkozódó, ostorozó költeményeket, az ún. magyarság-verseket. Verseinek forrása az a nyugtalanító tapasztalat, hogy a magyarság képtelen kemény akarat kifejtésre, erőfeszítésre; nemzeti vétekként jelent meg az akarathiány, a tehetetlenség.

Legkönyörtelenebb népostorozó verse a Nekünk Mohács kell (1908). A vádló keserű­ség alakítja a „fordított Himnusz” nyelvi anyagát. Szenvedélyes érzelmeket, haragot, dühöt közvetítenek a lázas ismétlések. Erélyes tiltó és felszólító mondatok izgatott egymásutánjában fejeződik ki egyazon gondolat: a sújtás, verés követelése. Ennek indoklása az akaratgyenge, önmagát megszervezni képtelen nép; a vers végén, a leghangsúlyosabb helyen szólal meg a békesség elutasításának legdöntőbb érve: a nemzeti pusztulás lehetősége. A nemzetostorozást egyben önbírálatként formálta meg a költő, hiszen ő is magyarnak született. Azonosul népével, maga is vállalja a sújtó csapásokat, az összeforrást, a költő és az átkozott nép eltéphetetlen sorsközösségét hangsúlyozza.

A fajok cirkuszában (1910) című versében a lemaradásunk miatt érzett tragikus szo­morúság szólal meg. Úgy érezte a költő, hogy a magyarság képtelen felküzdeni magát a történelemformáló népek sorába, ennek következménye pedig a reménytelenség, a céltalanság. Ady kétségbeesetten vívódott a nemzethalál ijesztő gondolatával; ennek oka a cselekvésképtelenség, a tehetetlen renyheség.

Vállalta magyarságát népének hibáival együtt, osztozni akart fajtájának sorsában. Hazájához, „kicsi országához” való kötődésének egyik legszebb vallomása: A föl-földobott kő (1909). A vers címadó metaforája a szükségszerűséget hangsúlyozza, a végleges helyhez kö­töttséget. A hazaszeretet mindig visszahúzó ereje azonosul a költői képben a gravitációval. Ellentétes irányú a költeményben az érzelmek mozgása, s feszültséget teremt a messze távol és a közel, a fent és a lent világa. Ady, ha csak meghasonlottan és szomorúan is, de megvallja magyarságát, hazája iránti hűségét, népével való azonosságát; minden tekintetben kicsi országa „orcájára üt” (azaz hasonlít rá). Az utolsó strófa feljajdulása a végzetszerűséget fejezi ki, de az egyéni akarat döntését húzza alá nyomatékosan. Eldőlt a széthúzó erők és vágyak harca: győzött a hazához fűző eltéphetetlen, vállalt ragaszkodás.

38.  Mi jellemezte Ady költészetét az I. világháború idején?

1914 júliusában kitört az első világháború, s ettől kezdve Ady költészetének középpontjába a magyarság féltése került. A költő szava az emberi természet tiltakozása volt a háború ellen. A nemzetostorozó hangot a szánalom, a sajnálkozó részvét váltotta fel verseinek többségében; népe sorsában saját tragédiáját látta meg.

A halottak élén című kötet legelső verse az Emlékezés egy nyár éjszakára (1917). Emlékként idézte meg a vers a háború kitörésének éjszakáját. Az emlékek sokasodásával párhuzamosan zaklatottabbá válik a lélek állapota. A tizenkétszer megismételt „különös” jelző kulcsszóvá lép elő: csaknem két év után is rácsodálkozást, ámulatot fejez ki. Csak a vers végén válik a furcsa különösség rettenetté; pánikot közvetít a vers. Felborul az élet értékrendje, kettéhasadt a világ: amaz éjszaka előtti és utáni részre hullott szét. Régmúltba süppedt minden, ami korábban létezett.

A költő szembehelyezkedett a háború tébolyával, Ember az embertelenségben (1916) című költeménye ennek a költői és emberi helytállásnak bizonyítéka. Az első versszak jelzi az egyén testi-lelki összetörtségét. A tehetetlenség érzéséhez hozzájárul az idő összezavarodása is, a józan tájékozódás lehetetlensége. Ebben a helyzetben a lírai én elveszíti életlehetőségeit, ezért magáról mint halottról beszél. A költő legutolsó kiáltása az emberség hangos követelése az embertelenség idején.

39.  Ismertesse Babits Mihály életpályáját!

A 20. század magyar irodalmának kiemelkedő alakja. Lírájára a gondolati-filozófiai mélység, a töprengő, a kérdező és kétkedő eszmélkedés élményének kifejezése jellemző. El­sősorban a gondolati líra terén hozott újat, de széleskörű érdeklődése más műnemekben is megnyilvánult. Mindenekelőtt értekező prózáját, irodalomtörténeti, kritikai tanulmányait kell kiemelni, nyelvtehetsége pedig egyik legkiválóbb műfordítónkká tette. Két drámai alkotása mellett életművének szerves része öt regénye is.

1883. november 26-án született Szekszárdon művelt értelmiségi családban. Édesapja, Babits Mihály törvényszéki bíró volt; édesanyja, Kelemen Auróra (Hajnalka) művelt, verssze­rető, mélyen vallásos (katolikus) asszony volt.

Elemi iskoláit Budapesten és Pécsett végezte; 1893 szeptemberében iratkozott be a pécsi cisztercita gimnáziumba. Ötödikes, amikor meghal édesapja. A család viszszaköltözik az anyai nagyapa szekszárdi házába; Babits folytatja Pécsett tanulmányait.

Az érettségi után, bár a család jogásznak szánta, 1901 őszén beiratkozott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára magyar-francia szakra, de második tárgyát hamarosan a latinra cserélte. A Négyessy-féle nevezetes stílusgyakorlatokon ismerkedett meg Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel. A kötelező tantárgyak mellett a filozófia foglalkoztatta igazán; filozófusnak készül.

Az egyetem elvégzése után a bajai cisztercita gimnáziumban töltötte el gyakorló évét, majd a tanári oklevél megszerzése után a szegedi Állami Főreáliskolába került helyettes ta­nárnak.

1908 szeptemberében A Holnap című antológiában jelenik meg öt verse. Kiváló kriti­kát kap, de még ez évben kinevezik Fogarasra rendes tanárnak. Mielőtt elindulna a „világ végére”, beutazza Itáliát. A fogarasi gimnáziumban eltöltött három év igen termékeny időszak a költő életében: itt tanult meg tökéletesen görögül, itt ismerkedett meg Bergson filozófiájá­val, és 54 verséről bizton tudható, hogy itt írta.

A Holnap második kötete már 15 versét közölte, 1909 májusában megjelent legelső verskötete Levelek Írisz koszorújából címmel. (Minden nyáron külföldre utazott /Itália, Dél-Franciaország stb./) 1911 áprilisában hagyta el a sajtót második verseskötete Herceg, hátha megjön a tél is! címmel.

Nevét felkapta a hírnév, a Nyugat állandó munkatársa lett, jelentős irodalomtörténeti tanulmányokat tett közzé. (Petőfi és Arany; Az irodalom halottai; Az ifjú Vörösmarty; A férfi Vörösmarty)

Hatvany Lajos támogató fáradozása és növekvő költői hírneve is közrejátszott abban, hogy 1911 nyarán az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba helyezték, majd egy év múlva a budapesti tisztviselő-telepi gimnáziumba kerül. Rákospalotán lakik, onnan jár be Pestre.

1913 és 1916 között lefordítja Dante Isteni színjátékát, és megírja A gólyakalifa című fantasztikus regényét. 1916-ban jelent meg harmadik verseskönyve a Recitativ.

A háborút elítélte, a háborút lezáró „forradalmakat” kételkedve élte át. Az őszirózsa forradalom idején egyetemi tanárrá nevezték ki; előadásait azonban csak áprilisban kezdhette meg, s ezért „a kommün alatti tevékenységéért” a 20-as években sok támadás érte: nyugdíjá­tól megfosztották, az írói társaságok kizárták soraikból.

1920-ban újabb verskötete jelent meg (Nyugtalanság völgye); 1922-ben megjelenik a Tímár Virgil fia, 1923-ban a Kártyavár, 1927-ben az önéletrajzi ihletettségű Halálfiai című regénye. Utolsó regénye 1933-ban Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom címmel jelenik meg.

1927-től a Baumgarten alapítvány kurátora; ezzel megoldódtak anyagi gondjai. 1929-től haláláig a Nyugat főszerkesztője. Irodalmi tekintélye ekkor már vitathatatlan.

A húszas, harmincas években kiadott verseskötetei (Sziget és tenger; Az istenek hal­nak, az ember él; Versenyt az esztendőkkel) jól szemléltetik költői magatartásának módosu­lását: a költő nem vonhatja ki magát a világ eseményeiből. Egyéni bajok és szenvedések is hozzájárultak világképének sötétebbre válásához: 1937-ben gégerákot állapítottak meg nála. De betegsége idején is rendszeresen dolgozott. 1934-ben jelentette meg Az európai irodalom története című könyvét. Egy novellásköteten (Hatholdas rózsakert) kívül két tanulmánykö­tete, kisebb műfordításainak gyűjteménye látott napvilágot, 1939-ben Keresztül-kasul az éle­temen címmel emlékeit és tanulmányait adta ki, 1937-ben pedig Összes verseit – újabb köl­teményekkel kiegészítve.

1938-ban a Nyugat szeptemberi számában tette közzé a Jónás könyvét, melyhez egy év múlva csatolta a Jónás imáját. Legutolsó tanulmánykötete, az Írók két háború közt 1941-ben hagyta el a nyomdát.

Több műtét után 1940 elején San Remóban Dante-fordításáért személyesen veszi át az olasz állam kitüntetését; ebben az évben a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé vá­lasztotta. Betegsége ezután válságosra fordult, újabb sugárterápia után elvesztette hangját. 1941 tavaszán még befejezte az Oidipus Kolónosban című drámáját, de augusztus 4-én, Budapesten meghalt.

40.  Mutassa be Babits Mihály első verseskötetének jellemző sajátosságát!

Babits Mihály első kötetének – Levelek Íris koszorújából (1909) – verseit az 1902-től írt alkotásaiból válogatta össze. Témák, hangnemek, korok, stílusok, versformák gazdagsága jellemzi már legelső kötetét is. Kötetének egyik bevezető ódája az In Horatium felfogható ars poeticának, programversnek is.

Az óda nemcsak kihívás, szembefordulás Horatiusszal, hanem főhajtás is az ókor s a világirodalom egyik legnagyobb költője előtt. A versben a költő szembeszáll a tömegízléssel, csak a beavatottakhoz, az értő olvasókhoz kíván szólni; s ha Horatius a megelégedést, az arany középszert, a védett kikötő biztonságát hirdette carmenjeiben, a versben megszólaló, beavatott költő vele szemben a „soha-meg-nem-elégedés” himnuszát akarja „dallani”.

 A kötet záróverse, A lírikus epilógja is az elégedetlenség költeménye. A költő önmagát, költészetének természetét, törekvéseit és ezek eredményét vizsgálja a versben. A tudatfolyamat bonyolult mozgásait, a lelki élet történéseit feltáró költő önmagába mélyedve a világra figyel, hiszen ő az ómega és az alfa, és belátja, hogy a világ megismerhetetlen számára, hisz' ő is része ennek a világnak, és a rész soha nem ismerheti meg az egész felépítését, de főként értelmét nem.

41.  Értelmezze Babits Mihály Esti kérdés című versét!

Babits Mihály korának nemcsak egyik legnagyobb költője, hanem legsokrétűbb magyar gondolkodója is volt. Nagy hatással volt rá Bergson időről vallott felfogása; e hatás eredménye az Esti kérdés című vers, mely egy tavaszi-nyári este csodálkozást kiváltó impresszióinak leheletfinom leírása. Tizenkét soron át egy szerencsésen megtalált metafora kibontása, továbbfejlesztése adja a bensőséges, idilli hangulatot árasztó költői képet. Az egymásra halmozott kérdések sora végül is a végét nem lelő idő titkát kutatja, majd az utolsó két sor a születés és a halál, a legyőzhetetlenül működő életakarat miértjére, okára, céljára kérdez rá. Babits filozófikus költészetében általában lényegesen fontosabb a kérdés, mint a válasz. A lét és a nemlét közti feszültségre irányítja a figyelmet, s rejtetten bár, de ott lappang az a felismerés, hogy az igazán szép és emberi létezés nem képzelhető el a keletkezés és az elmúlás nélkül.

42.  Értelmezze Babits Mihály Húsvét előtt című versét!

Babits szinte mindig esztétikai vagy morális kategóriákban gondolkodott, még ha társadalmi jelenségekről volt is szó. Az erkölcsi kérlelhetetlenség fordította szembe a háborúval; az emberi élet, a humanista értékek védelme érdekében tiltakozott az élet-és értékpusztítás ellen. A magába zárkózó, a nyilvános szereplésektől általában visszarettenő költő maga olvasta fel Húsvét előtt című versét a Zeneakadémia 1916. március 26-i matinéján. Ez a verse a föltámadást, a béke eljövetelének reményét ígéri. A költemény szabadversre emlékeztető rap­szódia. A szenvedély szétfeszíti a formákat, s a vers a gondolatok és érzelmek hullámzását követve hosszabb-rövidebb rímtelen sorokra tagolódik. Zaklatott, egymásba indázó mellékmondatokból felépülő, hatalmas versmondat a költemény első nagyobb része. A merész igaz­ság kimondásának félelme vissza-visszarettenti, eltéríti a költőt eredeti mondanivalójától, de fokozódó belső kényszer végül is legyűri félelmét, s vállalva minden kínt, mégiscsak kimondatja vele azt, amit a hosszú vers elején akart kikiáltani: „hogy elég! hogy elég! hogy elég volt / hogy béke! béke! / béke! béke már! / Legyen vége már!” S miután a „szabadító drága szó” végre elhangzott, a könnyed, magyaros dalforma jelzi a lélek viharainak elcsitulását: dallamos, kétütemű hetes és hatos sorok váltakozása hirdeti az általános megbékélést, megbocsátást, a tavaszi újjászületést.

43.  Mutassa be Babits költészetének sajátosságait az I. világháború utáni időszakban!

Az első világháború után szemlélete elkomorodott. Kétségbe ejtette, mint mindenkit, a nemzeti tragédia, a trianoni békeszerződés következtében hazánk területének összezsugorodása. Magatartását a visszahúzódás, az elzárkózás jellemezte. Költészetében új témák jelentkeztek. Felerősödött szociális érzékenysége, s megszólalt verseiben a mások iránti szánalom Költészete elmélyült, klasszicizálódott. E korszak jellemző verse a Cigány a siralomházban, mely Babits költői fejlődésrajzának öntükröző szimbóluma, költészetének összegező jellemzése, számvetése. A címbeli „cigány” ugyanúgy a költő metaforája, mint Vörösmarty esetében. Az első három strófa három, gondolattársításokban gazdag hasonlat; a babitsi költészet egy-egy korszakát jelzik. A „hajdan” ifjúkori formaművészetét idézi, a „később” a háború alatt született verseire utal, míg a „de ma” a jelen szenvedéseinek keserves megszólaltatásáról vall. Az utolsó előtti strófa egyetlen felkiáltásban összegzi az énen kívüli világból érkezett benyomásokat: „Szomorú világ ez!”. A legutolsó sor még ennek a másokért könnyező költészetnek az értelmét is megkérdőjelezi, együtt érző társadalmi tudatának kételyét húzza alá.

44.  Értelmezze Babits Mihály Ősz és tavasz között című versét!

Kései költészetének fájdalmas-komor hangulatát indokolja a korai halál fenyegető közelsége is. 1936-ban már tudta, hogy rosszindulatú daganata van, s a versekben megszólalt a haláltól való rémület is. Az Ősz és tavasz között  című verse a halál rettenetében fogant. A költemény témája nem általában a halál, hanem az egyéni elmúlással való kérlelhetetlen szembenézés. A vers szerkezetét nagyjából az évszakváltás rendje szabja meg: ezt a kompozíciós felépítést emeli ki a páros strófák refrénje is, melynek jajongása a középkori haláltánc-énekekre emlékeztet.

A szüret utáni ősz természeti képeivel indul a vers, s ettől kezdve minden kép, hasonlat, utalás a halál felé mutat, s a refrén feljajdulásában összegződik. Az egyre rövidülő esték az ember napjait tolvajló, lopakodva közeledő öregség képét hívják elő. A silány földet betakaró hó gyermeki emlékeket idéz, vidám hancúrozást a megvetett ágyon, de ugyanakkor belejátszik mindebbe a halottas ágy képzete is. A harmadik egység az óév és az újév fordulójával nem a vidám szilveszteri hangulatot kelti fel, hanem az idő megállíthatatlan múlásának élményét. Az eddigi többes számú általános alanyt a tavasz képeivel az egyes szám első személy váltja fel. Az évszakváltás ettől kezdve már nem állítható párhuzamba az emberi léttel: a tavasz nem újjászületést hoz, hanem a tél elmúlásával az élet pusztulását. A költemény záró szakaszának metaforája (száradt tőke) visszaível a kezdő strófa természeti képeihez, s így kerek egésszé formálja a mű képrendszerét. A halál iszonyata némileg fel is oldódik, enyhül az asszonyi jóság népdalszerű szimbolikájával, a karóra boruló rózsa szép költői képeivel. A beletörődést a halálba, a megváltoztathatatlan sors tudomásul vételét sugallja az utolsó vers­szak megnyugvó verszenéje is. Hasonló témájú verse még a Balázsolás című is.

45.  Mutassa be Babits prófétai elhivatottságának kialakulását és annak sajátosságait!

A 30-as évektől kezdve Babits még magányosabbnak érezte magát, ezért a minden­napok politikai küzdelmeibe való leereszkedés helyett a szemlélődés és a bölcselkedés útját választotta. A szemlélődő, újfajta prófétai magatartás egyik jelentős alkotása a Holt próféta a hegyen és a Mint különös hírmondó című versek.

Betegségének előrehaladtával Babits prófétai elhivatottsága egyre jobban kiteljesedett. Ennek eredménye egyik legkiemelkedőbb költői alkotása a Jónás könyve, melyet súlyos operációja után a betegágyon vetett papírra, amikor némaságra ítélve csak beszélgető-füzeteivel tartotta a kapcsolatot a külvilággal. A négyrészes elbeszélő költemény egyben bibliai történet mögé rejtett szellemi önéletrajz, elbeszélő keretbe foglalt, nagyszabású lírai önvallomás. A költő a műben kívülről szemléli önmagát, s önarcképét Jónás személyében festette meg.

A kezdetben gyáva Jónás semmi áron sem akar Ninivébe menni, „rühellé a prófétaságot”, menekül az Úr parancsa, lelkiismeretének szava elől. „Szigetre” vágyott, „ahol magány és békesség övezze”, „magányos erdőszélen” kívánt elrejtőzni. Komikus és szánalmas figura lenn a hajófenéken; groteszk alak, amint a cet gyomrának bűzös sötétjében üvölt és vonít az ő istenéhez, s esetlennek mutatja be a költő Ninivében is. A korábban félénk, félszeg Jónás most önmagát is túlkiabálva, kérlelhetetlenül, kevélyen igyekszik teljesíteni küldetését, de szégyenben marad: az árusok kinevetik, a mímesek terén az asszonyok kicsúfolják, a királyi palotában gúnyt űznek belőle.

A testi-lelki gyötrelmek kényszerítették Jónást, hogy prófétáljon Ninive, a „megáradt gonoszság” ellen. Az élet keserve kényszerítette a felismerésre, hogy nem térhet ki a felelősségvállalás elől, „mert aki éltét hazugságba veszti, / a boldogságtól magát elrekeszti”. Kudarcai után feldúltan menekül a megátkozott, bűnös városból a sivatagba „egyetlen dúlt látomással szívében: / hogy kő kövön nem marad Ninivében”.

Babits versének története csaknem végig híven követi a bibliai elbeszélést. A legfontosabb eltérés a két mű között: a bibliai történetben a niniveiek hallgatnak a próféta szavára, míg a babitsi műben gúny és közöny fogadja a próféta fenyegető jóslatát, s ezért indokoltnak tűnik Jónás keserű kifakadása az Úr ellen, amikor az nem pusztítja el a bűnös várost. „A szó tiéd, a fegyver enyém. / Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem” – zárja le a vitát az Úr közte és szolgája között, s Jónásnak rá kell eszmélnie, hogy nem az ítélkezés az ő kötelessége, ha­nem a bátor kiállás minden embertelenség és barbárság ellen még akkor is, ha „gyönge fegy­ver szózat és igazság”, s ha a küzdelem esetleg komikus és eredménytelen is.

Babits kiemelkedő nagy művének végső tanulsága: a próféta nem menekülhet köteles­sége elől, nem vonulhat magányos erdőszélre („elefántcsont-toronyba”), semmiképpen nem hallgathat, ha szólnia kell: „mert vétkesek közt cinkos, aki néma, / Atyjafiáért számot ad a testvér…” Nem az önvád szólal meg a Jónás könyvében, hanem Babits belső vívódása az erkölcsi kötelesség kiállásra késztető parancsa és a közszerepléstől visszahúzódó természete között.

A költemény ironikus-komikus és patetikus hangnemének kettőssége végig jelen van a műben. Az iróniát a szleng szóhasználata (rühellé, fene, lotykos, stb.), a patetikusságot az archaizmusok biztosítják (fölkele, ül vala, így lőn, stb.). Az egykori bibliafordítók latinizmusai is sokszor előfordulnak a szövegben (futván az Urat, fölkele Jónás, hogy szaladna, stb.).

A versforma is a tárgyhoz s a kettős hangnemhez alkalmazkodik: egyenetlen hosszúságú, páros rímű, laza jambikus sorokból áll a költemény.

1939-ben függesztette költeményéhez a Jónás imáját, mely közvetlen líraiságában ta­lán megrendítőbb, mint maga az egész mű. Költészetének megújulásáért, újjászületéséért kö­nyörög ez az ima, a Gazdához intézett rimánkodó fohász. A költő most már bátran és nem bujkálva kíván megszólalni újra. A közeli halál tudata is sürgeti, hogy most már nem rest szolgaként, hanem fáradhatatlanul kövesse a Gazda, Isten parancsait mindaddig, míg lehet, „míg az égi és ninivei hatalmak engedik”, hogy beszéljen, s meg ne haljon. A vers egyben a halál előtt álló költő világfelfogását, hitvallását is tükrözi.

46.  Ismertesse Kosztolányi Dezső életpályáját!

A Nyugat első, nagy nemzedékének, a századelő művészi átalakulásának kiemelkedő képviselője. Kortársai közül elsősorban rendkívüli tehetségével, virtuóz eleganciájával tűnt ki. Nem hitt az elkötelezett költészetben; az alkotás függetlenségét hirdette. Az ő erkölcse a szépség volt („homo aestheticus”).

1885. március 29-én született Szabadkán. Apja, Kosztolányi Árpád a helybeli gimnázium matematika-fizika szakos tanára, később igazgatója volt. Anyja Brenner Eulália, aki a költő születésekor éppen csak betöltötte a 18. életévét.

Kosztolányi beteges gyermek volt; neuraszténiás asztma és örökös halálfélelem gyötörte. Apja tanáros szigorától félt, de rajongással szerette nagyapját, aki döntő szerepet játszott nevelésében, eszmélkedésében (s aki 23 évesen Bem tábornok seregében szolgált mint honvéd százados!)

A költő gimnáziumi tanulmányait Szabadkán végezte. Már diákkorában vonzódott az irodalomhoz. „Irodalmi önérzete” miatt magántanulóként végezte el a nyolcadik osztályt, majd jeles eredménnyel érettségizett. 1903 őszén a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára iratkozott be magyar-német szakra. Itt életre szóló hatást tettek rá Négyessy László híres stílusgyakorlatai, ahol megismerkedett és barátságot kötött Juhász Gyulával és Babits Mihállyal. (Első egyetemi évében már a Bácskai Hírlap és a Szeged és Vidéke című újságok rendszeres cikkírója)

1904-ben a bécsi egyetem hallgatója lett, de a következő évben már vissza is tért Budapestre. Egyetemi tanulmányait nem fejezte be, de egyre több cikke, tárcája jelent meg a különböző lapokban. 1906-tól a Budapesti Napló belső munkatársa, a versrovat vezetője.

1907-ben kiadott első verskötetének kiadásával – Négy fal között – megelőzte Babitsot; de nem volt igazán sikere. Ady Endre kritikája kimondottan lekezelő volt, amit Kosztolányi igen sérelmezett.

1908-ban elbeszéléskötete jelent meg Boszorkányos esték címmel, melyben a legtöbb novella freudi hatásokra valamilyen pszichológiai határhelyzetet ábrázol.

Az igazi elismerést A szegény kisgyermek panaszai (1910) című verseskötete hozta meg számára.

1908 és 1910 között sokat utazott Európa különböző országaiban. 1910-ben ismerte meg Harmos Ilonát, de barátságuk csak 1913-ban érett házassággá.

A háború Kosztolányit is lesújtotta, rettegéssel töltötte el, bár szívpanaszai miatt és pártfogói közbenjárására felmentették a katonai szolgálat alól. A háború alatt folyamatosan jelentek meg próza- és verskötetei.

A háborús összeomlás s a kommün bukása után, 1919-ben az Új Nemzedék című napilap munkatársa lett. Az itt megjelentetett politikai írásai miatt barátai és „ellenségei” is elfordultak tőle. Hamarosan meg is vált ettől a laptól; kiábrándult a politikából, s 1921-től a szabadelvű Pesti Hírlap munkatársai közé lépett. Ez idő tájt születnek A bús férfi panaszainak versei, ettől kezdve jelentette meg nyelvművelő cikkeit, s a számvetés és a leszámolás szándékával írta meg első jelentős regényét, a Néró, a véres költő című regényét. 1924-ben megjelent A bús férfi panaszai című verseskötete, amelyben a versekre a tétova, nosztalgikus alaphang a jellemző.

A 20-as évek legzseniálisabb alkotásai, kivételes remekművei a regények. Gyors egymásutánban jelent meg a Pacsirta (1924), az Aranysárkány (1925) és az Édes Anna (1926). Regényeiben – s más novelláiban is – a lélek homályos mételyeit, a cselekvések rejtve maradt indítékait igyekezett felderíteni.

Ady halálának 10. évfordulóján, 1929-ben A Toll című folyóirat felkérte Kosztolányit, hogy mondjon véleményt Ady költészetéről. Ekkor írta Az írástudatlanok árulása (Különvélemény Ady Endréről) című rosszindulatúan elfogult és igaztalan cikkét, amely egy méltatlan visszavágás volt az őt ért egykori sérelemért.

A 20-as években kezdte írni sajátos Esti Kornél-novelláit, de írói munkásságának, költészetének csúcsaira az Összegyűjtött költemények (1935) utolsó ciklusában, a Számadás darabjaiban jutott el. Az élet végső, nagy kérdéseivel, a lét miértjeivel, az egyéni megsemmisülés iszonyatával és a testi szenvedés kínjaival szembesült. (1933-ban derült ki, hogy ínyrákja van)

1935 júniusában megismerkedett Radákovich Máriával, s e kései szerelem hatására született a Szeptemberi áhítat című verse.

1936-ban egészségi állapota gyorsan rosszabbodott, s november 3-án halt meg 51 éves korában.

47.  Jellemezze Kosztolányi költészetének kezdeti időszakát!

Átütő irodalmi sikerét a legjellegzetesebb Kosztolányi-művek egyike A szegény kisgyermek panaszai (1910) hozta meg számára. A szereplíra sajátos megvalósulásának lehetünk tanúi ennek a kötetnek a verseit vizsgálva: a szerző beleéli magát a vidéki, a szabadkai kisgyermek helyzetébe. A versek különös újszerűségét a kétféle szempont, a kettős látószög állandó egybejátszása adja: a felnőtt nézi benne – emlékezve – gyermek-önmagát, a gyermek pedig ámulva és borzongva fedezi fel a világot még előítéletek nélkül, s a létezés számára meglepetések sorozata. A kötet jellegzetes versei a Mint aki a sínek közé esett, és a Mostan színes tintákról álmodom.

A gyermek tisztaságát, szűzi ártatlanságát a felnőttség „szerepei” váltották fel. A Boldog szomorú dal az 1920-ban megjelent Kenyér és bor című kötet nyitó darabja. A költemény a férfikor delelőjén álló, elismert és jó anyagi körülmények között élő író számvetése, rossz közérzetének, önmagával való elégedetlenségének kifejezése. A költő szinte leltárszerűen sorolja fel elért sikereit, megvalósult vágyait, mintha önmagát kívánná mindenáron meggyőzni saját boldogságáról. De éppen ez a részletező leltár, az egymásra halmozódó, párhuzamosan szerkesztett mondatok felsorolása, a már-már gyerekes dicsekvésnek ható túlbizonygatás ébreszt kételyeket, sejteti a felszín mögött rejlő elégedetlenséget.

A vers utolsó soraiban, a „de” ellentétes kötőszó után hangváltás történik, feltör az eddig akarva rejtett keserűség, az önmarcangoló bánat, az elégedetlenség. A dal ezért lemondó, „szomorú” vallomással zárul: „Itthon vagyok itt e világban, / s már nem vagyok otthon az égben.” A dal végső kicsengése a kiábrándultság megvallása, a nagyra törő régi célok elérhetetlenségének tudatosítása. Az utolsó két sor nyomatékosan állítja szembe a „földi” és az „égi” létet, az „itthon” hétköznapi „szegénységét” s az „otthon” vágyott, de meg nem valósult „gazdagságát”.

48.  Mutassa be a Számadás ciklus néhány jellemző alkotását!

Kosztolányi költészete a 30-as években elmélyült, klasszikussá érett. Legnagyobb költeményeit az elmúlás könyörtelenségének egyre erősödő tudata, a megsemmisüléstől való félelem váltotta ki, mégis az élet szépségéről, az emberi méltóság dicséretéről szólnak a halál közelségében született legszebb alkotásai. Az igazán nagy versek, melyek Ady és Babits művészetének magaslatára emelték, Számadás (1935) című ciklusában jelentek meg. A kötet központi tárgya a halállal szemben elfoglalható magatartás kialakítása.

Az egyik lehetséges magatartás a felülemelkedés, az elkerülhetetlen rettenet bölcs, sztoikus elfogadása, tudomásul vétele. Ez a lelkiállapot jelentkezik a még 1929-ben keletkezett Marcus Aurelius című nagy, filozófiai költeményében.

A Számadás másik, sokat idézett darabja a Halotti beszéd (1933), melyben nem a saját, hanem egy másik, egy embertestvér halálán töpreng el a költő. (Az irodalmat ismerő olvasóban a cím és a két megszólítás /„Látjátok feleim” – „édes barátaim”/ legelső összefüggő szövegű nyelvemlékünket, a Halotti beszédet idézi fel.) A Halotti beszéd egyetlen központi gondolatot fejt ki részletesebben: minden ember egyedüli, egyetlenegy, senki mással össze nem téveszthető, soha meg nem ismétlődő csoda. Az ember, az élet tisztelete és szeretete a költemény legfőbb üzenete. Az előtt a névtelen ember előtt tiszteleg a költő, ki életében „küzdve tört a jobbra”.

49.  Értelmezze a Hajnali részegség című Kosztolányi verset!

A Számadás s egyben a magyar irodalom egyik legjelentősebb, nagy gondolati költeménye a Hajnali részegség (1933). Minden filozófia egyik végső kérdésére, a Vajda János-i „Miért születni, minek élni…” felvetésére keresi a választ. A Hajnali részegség során a költő a szürke, mindennapi lét sivárságából indul el, s eljut a hajnali ég csodájáig, a csillagokig – egy sajátos létértelmezésig.

Egy képzeletbeli bizalmas baráthoz való odafordulás, az intim beszéd vershelyzete indítja meg az eszmélkedés, a töprengő gondolkodás folyamatát. A bizalmas közlés után lehangoló, kiábrándító leírás következik. Az álmatlan, gond gyötörte elbeszélő figyelme önmagáról másokra, a többi emberre terelődik. Az új élmény a taszító, kiüresedett létről, az ablakból figyelt emberek szánandó sorsáról ad hírt. Kiszolgáltatottságot, elgépiesedést, ürességet sugall a költemény első nagy szerkezeti egysége.

A „de” kötőszót követően megváltozik a szemlélődés iránya, a lentivel szemben a fentire, a földivel szemben az égire siklik a tekintet, s a felnőtt átlép a gyermekkor védett s a végső kérdésekre még nem gondoló biztonságba. A hétköznapi, szürke, kiábrándító léttel szembekerül az égi, ünnepi létezés misztikus szépsége.

A vers végén a költemény gondolkodó hőse a gyermekkori mennyországból visszahull a felnőttség sivár világába. Az új élmény szemszögéből kudarcnak, értelmetlennek érzi lenti, robotoló életét, s szomorúan állapítja meg, hogy csak későn, az élet legvégén láthatta meg ezt az égi „estélyt”, pedig már ötven éve tündökölt fölötte. Csak most, a halál közelében küzdötte ki magának azt a felismerést, hogy maga a létezés csodálatos, s az életnek mégiscsak van értelme. Ennek az új megvilágosodásnak a hatására fordul ismét a bizalmas baráthoz, s neki gyónja meg ellentmondó érzéseit, lelki megrendültségét. A művet lezáró vallomásban egyszerre van jelen az önfeledt boldogság és a közeli elmúlás tragikus boldogtalansága. A középkori himnuszok emelkedettségével zeng mindent megköszönő imája ahhoz, „kiről nem tudja senki, hol van”, kit nem fog megtalálni sem életében, sem halálában, akinek eddig vendégszeretetét élvezhette itt, a földön: az ismeretlen Úrhoz, Istenhez.

50.  Értelmezze a Szeptemberi áhitat című Kosztolányi verset!

A Szeptemberi áhítat (1935) gyerekes áhítattal zengi az élet gyönyörűségét. Az áhítatot a halálközelség tudata, az életért, e meg nem ismétlődő csodáért való rajongás váltja ki a súlyosan beteg költőből, s mámoros szárnyalással tesz hitet az élet, a valóság külön-külön felfedezett részleteinek varázslatáról.

A költemény invokációja a középkori himnuszok könyörgő vallásos hitével fordul a „szeptemberi naphoz”. A hitetlen költő a szeptemberi glória „roppant napvilágát” kéri, hogy emelje föl magához. A megsemmisülés előtt szeretne „még újra lenni”, s hinni az élet – végre meglelt – örök kincsében.

A költemény további, nagyobb része az újra felfedezett világ minden parányi részletének áhítattal és naiv ámulattal való megcsodálása. A lét csodájához, az élet örök kincséhez jutott el a halál küszöbén a lélek, megvalósult, amiért a segélykérő az első sorokban fohászkodott. Ezzel a hittel – a megtalált kincs birtokában – lázad az elmúlás, a rohanó idő ellen a záró sorokban: „Állj meg, te óra és dőlj össze naptár, / te rothadó gondoktól régi magtár. / Ifjúságom zászlói úszva, lassan / röpüljetek az ünnepi magasban.” Ezzel a versével Kosztolányi költészete a legnagyobb értékeket védelmező humanista művészet csúcsaira érkezett.

51.  Ismertesse Juhász Gyula életpályáját!

A század eleji nagy irodalmi fellendülésnek egyik vezető lírikusa, A Holnap lelkes szervezője, Babits Mihály felfedezője. A Négyessy-szeminárium titkára, legreményteljesebb egyénisége; a Nyugat első nemzedékének „vidékre száműzött”, legnehezebb sorsú, legtragi­kusabb életű tagja.

 1883. április 4-én született Szegeden. Édesapja postai távirdatiszt volt, aki korán meghalt.

Juhász Gyula már fiatalon, diákkorában is búskomorságra hajló, labilis idegzetű, na­gyon magányos lélek volt. Gimnáziumi tanulmányait – egy évnyi kihagyással, amikor is a papneveldében tanult Vácon – a szegedi piarista gimnáziumban végezte.

1902 őszén a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára iratkozott be magyar-latin szakos hallgatóként. Tehetségével, műveltségével kitűnt társai közül. 1906 őszén, a tanári diploma megszerzése után – nagy csalódására – az ország egy tá­voli zugába, Máramarosszigetre, a piarista gimnáziumba kapott tanári kinevezést. A következő tanévben Lévára került, ami annyira elkeserítette, hogy otthagyta az iskolát, és az öngyilkosságtól (a Dunába akart ugrani) csak régen várt első kötete – Juhász Gyula versei (1907) – megjelenésének híre tartotta vissza.

Lévai állását elvesztette, de 1908 elején ideiglenes tanári állást kapott Nagyváradon a premontrei gimnáziumban. Várad szellemi élete kedvezően hatott rá. A Holnap antológia megszervezése körül bábáskodott, és bekapcsolódott a helybeli Szigligeti Színház életébe, mely két darabját is bemutatta (Atalanta; Szép csöndesen). A próbákon ismeri meg Sárvári Anna színésznőt, akinek alakjából olyan eszményképet varázsolt, amilyen Beatrice vagy Laura lehetett.

1911 februárjában állás nélkül marad. Többszöri kérvényezés után 1911 őszén tanári kinevezést kapott Szakolcára, „a világ végére”. Itt születtek az Anna-versek, és ekkori tanári élményeit dolgozta fel az 1924-ben írt önéletrajzi jellegű Orbán lelke című kisregényében. Alig fél évet töltött Szakolcán, s máris áthelyezését kérte Szegedre. Makóra kerül az állami főgimnáziumba. Idegbetegsége, depressziója azonban súlyosabbra fordult, az itteni tanári működését hamarosan ismétlődő és egyre hosszabb betegszabadságok szakították meg.

A háborúban betegsége miatt nem vett részt. Második kötete 1915 januárjában jelent meg Új versek címmel. A háborús összeomlást követő történelmi változások átmenetileg kiragadták depressziójából, és gyors egymásutánban újabb verseskötetei hagyták el a sajtót (Késő szüret /1918/; Ez az én vérem /1919/; Nefelejcs /1920/)

Betegsége a 20-as években stabilizálódott; tanári állását az újságírással cserélte fel, és sok nyilvános szereplést is vállalt.

Következő verseskötete 1924 decemberében látott napvilágot Testamentom címmel. 1929-ben elsők között kapott Baumgarten-díjat, melyet a következő évben újra megkapott. 1929 márciusában még megjelent Hárfa és Holmi címmel válogatott műveinek verses és prózai gyűjteménye, de a költő már élő halott ekkor. Újra meg újra öngyilkossági kísérleteivel hívta ki a sorsot maga ellen. 1934 őszéig még írt verseket, utolsó három évében azonban végleg elhallgatott. A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma tagjainak segítségével 1935 augusztusában jelent meg összegyűjtött verseit tartalmazó kötete Fiatalok, még itt vagyok címmel.

1937. április 6-án az újabb öngyilkossági kísérlete után nem tudták megmenteni.

52.  Mutassa be Juhász Gyula hangulatlíráját tájversei tükrében!

Élet és költészet, egyéni sors és lírai témavilág talán egyetlen modern költőnk esetében sem forrott annyira össze, mint Juhász Gyula művészetében. Így művészetének, lírájának alaphangja természetszerűleg a mélabú és a rezignált bánat lett. Költeményei általában rövi­dek, kompozíciójuk zárt, s az utolsó sorok mondanivalója, záró formulája rendszerint jelentősen megemeli az egész verset: szonettjei szinte „kinyílnak” a költemény végén. Elsősorban az impresszionista hangulatlíra művelője volt. Mélyen hitt a Szépségben, a Művészetben, melynek elvont világa kárpótolhatta élete sok-sok kudarcáért.

Bánatlírájában is egyéni színt jelentenek a tápéi és a szegedi tájjal összefonódó szimbolikus versei s nagy feszültségű modern népi életképei.

A Tiszai csönd című költeménye egyik korai remeke. A vers különös szépsége az érzelmi-hangulati-hanglejtésbeli egységben és összetettségben ragadható meg. Különös, merész gondolattársításokat ébresztő metafora vezeti be a költeményt: az est, a nagy barna pók egyre sűrűsödő hálójában fennakadtak, mozdulatlanságba dermedtek a tiszai hajók. A céltalan veszteglés, a hívó távolok nélküli lekötöttség, az eseménytelenség szomorúsága és mélabúja adja a szöveg alaphangulatát. Mozgás helyett hangok teszik élővé a tájat, mélyítik el az este csöndjét, némaságát. Valami különös kettősség járja át a verset a költői képek nyomán. A mozdulatlanság nemcsak nyomasztó, a némaság és a sötétség nem félelmetes: hangok muzsi­kája, színek fátyolos fénye varázsolja ünnepivé, széppé a tájat, s egyben oldja is a tehetetlen bénaság érzését. A lírai énnek az utolsó két strófában való megjelenése kerekre zárja a kompozíciót, s tételesen is megjelenik az alapgondolat: a mozdulatlan hajók és a röghöz kötött költő közötti hasonlóság, azonosság. Magányossága, némasága, egyértelműen és sorsszerűen a tiszai hajók társává teszi, s együtt álmodoznak – hiába – a hívó távolokról. A lemondás és a beletörődés finom mélabúja s az otthon, a hazai táj szépségének megérzése kölcsönösen kiegészíti egymást.

Juhász Gyula egész költészetén végigvonul a minden emberi szenvedés, bánat iránti együtt érző részvét. Ez az érzelem jelentkezik a nép sorsával való azonosulást tükröző életké­peiben. Ezek közül az egyik legjelentősebb alkotása a Tápai lagzi (1923). Ebben a versében a címmel ellentétben nem a falusi lakodalom népszínműves vidámságát, hejehujázó jókedvét mutatja be; nála a lagzi a nehéz munkában eldurvult emberek életének egy állomása, nem pedig derűs ünnep. A bőgő brummogásán túl csak egyetlen tőmondat („asszony lett a lány”) utal – immár múlt időben – a házasságra, a nász dísztelen szomorúságára, természetes szükségszerűségére. Aztán rögtön a jövőt villantják fel a következő sorok; a nehéz munkát, a keserves asszonysorsot. Különösen sötétté, kietlenné teszi a vers légkörét „az ember medve” metafora, az emberek és a komondorok összekapcsolása, amivel jelzi, hogy az emberi lét a vegetatív ösztönélet szintjére süllyedt le. Az utolsó versszak kiteljesíti az eddig baljós hangulatot; mintha a lagzi halotti torrá alakult volna át. A hold „elhervad”, a vőfély utolsó pohara már az élet végét sejteti, s a reménytelen szürke hajnalban valóban megjelenik a halál. Az egész vers a maga komor, vigasztalan hangulatával a népi sors változatlanságát, végzetesnek látszó voltát hangsúlyozza.

53.  Mutassa be Juhász Gyula Anna-verseinek világát!

Juhász Gyula költészetének egy jelentős részét az Anna versek teszik ki (kb. 70 költemény szól róla). A nagyváradi színésznő, Sárvári Anna iránt érzett szerelmének emléke ihlette ezeket a verseket annak ellenére, hogy ennek a szerelemnek valójában nem is volt élményi alapja. Ez a szerelem csak a költő egyre távolodó emlékeiben légiesült-finomult Anna alakja dallá, költészetté.

A Milyen volt… című verse Juhász Gyula legszebb szerelmi költeményei közé tartozik. Az egész költeményt a szerelem elmúlásának fájó érzése szövi át. Nincs szó benne szerelmi vallomásról; a költő csupán halványodó emlékei között kutat bánatosan elmerengve. A versszakok kezdetén háromszor hangzik el a „Milyen volt…” tétova kérdése, s még ugyanott megszólal – némi önváddal – a kudarc beismerése is: „nem tudom már”. A „de” kötőszó után azonban mindannyiszor felcsattan a feledéssel perbeszálló dacos tiltakozás. A versben a természeti táj és a szerelmi emlékek kölcsönösen erősítik egymást: a táj olyan szép, mint Anna, s Anna olyan szépséges, mint a táj. A feledés elleni tiltakozás a három strófa folyamán mégis fokozatosan gyengül, erőtlenedik. Rezignált mélabú remeg a költemény szövegén, de a lemondó bánatot mégis impresszionista ragyogás sugározza be.

Anna Juhász Gyula számára szinte az egyház szentjei közé emelkedett: a maga terem­tette ideálhoz a Mária-himnuszok áhítatával közeledett. Tudatos műgond, szigorúan zárt kompozíció jellemzi másik ismert Anna-versét, az Anna örököt. A versben az első hat sorban a múlt uralkodik: a lírai én a régi emlékek elmosódását, múlttá válását hangsúlyozza, s mint­egy föléjük emelkedve látszólag nyugodtan számba veszi Anna eltűnt szépségeit. Az első mondat – „Az évek jöttek, mentek” – még közömbös kijelentés, de amint Anna emlékeiről van szó, minden felborul. A mondatok a sor közepén zárulnak, a sor végén kezdődnek, mindegyik sor kettészakad, s ez a tettetett közömbösséget titkolt, de rejthetetlen megrendüléssel, takarni szándékolt izgatottsággal aknázza alá.

A „Ma már…” kezdetű szakasz a jelenre vonatkozik. A lélek mintegy legyűrve előbbi megrendülését, melyet az emlékek felsorolása váltott ki belőle, nyugodtabb kijelentésekkel bizonygatja a múlt iránti közönyét. S mikor már tökéletessé, elhihetővé válna az egykori emlékekre csak legyintő fölény illúziója, akkor robban ki a „ne hidd” kétszeres tiltakozása.

A harmadik szerkezeti egység már véglegesen elsöpri az eddigi erőltetett nyugalmat, és a jövőre vonatkozó „élsz és uralkodol” igék most már a múlt végleges diadalát, Anna örökkévalóságát, az emlékek feledhetetlenségét hirdetik. A verset záró imaformula Anna alakját az isteni szféra magasába emeli.

54.  Ismertesse Tóth Árpád életpályáját!

A Nyugat nagy nemzedékének tagjai közül az ő életműve a legegységesebb. A súlyos tüdőbetegség és a nyomor határát súroló szegénység rabságában élt, s ez rányomta bélyegét csaknem egész lírai termésére.

 1886. április 15-én született Aradon. Édesapja, Tóth András lakatos- és asztalosinasból küzdötte fel magát ügyességével, konok szorgalmával a szobrászmesterségig. A költő hároméves volt, amikor a családja Debrecenbe költözött, s élete jelentős részét ebben a városban élte le. Tóth Árpád már gyermekként meglepő ügyességgel rajzolgatott, festegetett, ezért apja rajztanárnak szánta, és ezért a helybeli reáliskolába íratta be. 1904 júniusában színjeles eredménnyel érettségizett; a következő esztendőben különbözeti vizsgát tett latinból és görögből, majd 1905 őszén beiratkozott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára magyar-francia szakra. Tóth Árpád is – mint annyian akkor – a Négyessy-féle stílusgyakorlatokon bontogatta írói szárnyait. 1907-től kezdve A Hét, a Vasárnapi Újság és a debreceni napilapok közölték verseit, s a Nyugat kezdettől fogva a körébe fogadta.

Egyetemi tanulmányait nem fejezte be, tanárvizsgát nem tett. 1909 tavaszán hazaköltözött Debrecenbe, s újságíró lett. Ekkor már jelentkeztek nála a tüdővész tünetei, ezért majd minden nyarát Svedléren (üdülőfalu Dobsina mellett, az Alacsony-Tátrában), egy volt osztálytársának családi üdülőjében töltötte.

1911-ben ismerkedett meg élete egyetlen nagy szerelmével, későbbi feleségével, a 16-17 esztendős Lichtmann Annával, aki kezdő tisztviselő volt Debrecenben. Barátságukat egy közös svedléri nyaralás mélyítette el. Szegénységük miatt csak évek múlva, 1917-ben köthet­tek házasságot.

Legelső verseskötete, a Hajnali szerenád (43 költemény) csak nagyon későn, 1913 áp­rilisában jelent meg a Nyugat kiadásában; hat esztendő verstermésének javát gyűjtötte össze benne.

1913 szeptemberében újra Budapestre költözött. A háborús izgalmak tovább rontották egészségét; 1915-ben és 1916-ban hónapokat töltött a Tátrában.

Második kötete 1917 áprilisában hagyta el a sajtót Lomha gályán címmel (35 vers). Ugyanebben az esztendőben Hatvany Lajos lapjának, az Esztendőnek lett a segédszerkesztője.

1920. május 20-án megszületett Eszter nevű kislánya, s ez jelentősen oldotta pesszimista hangulatát (Tóth Eszter költő és műfordító lett; értékes műelemzéseket írt apjáról).

A háborús összeomlás után állás nélkül maradt – megszűnt az Esztendő -,  1921 őszén Az Est című napilap munkatársa lesz.

Harmadik s életében utolsó verseskötete 1921-ben jelent meg Az öröm illan címmel (29 verset tartalmazott). 1923-ban Örök virágok címmel gyűjtötte össze műfordításainak nagy részét.

Az újságírói robot kimerítette, egyre terhesebbnek érezte a munkát; újra meg újra a Tátrában keresett - ha nem is gyógyulást, de - enyhülést betegségére. Versei is fogyatkozni kezdtek; 1922-től a Nyugat alig közölt néha egy-egy költeményt tőle. 1928-ban már nem is ment a Tátrába; egy budapesti szanatóriumban kezelték, ahol 1928. november 7-ére virradó éjjel meghalt. Babits Mihály zokogva búcsúztatta.

Halála után, 1928 végén jelent meg posztumusz kötete, a Lélektől lélekig. Ezt a könyvét még ő maga rendezte sajtó alá; 59 alkotás található benne. Viszonylag nagyszámú verse maradt hagyatékban is, amelyek egyik kötetében sem jelentek meg.

55.  Mutassa be Tóth Árpád költészetének jellemző sajátosságait!

Tóth Árpád költészetének alaphangja a bágyadt, tehetetlen lemondás, az állandó és testetlen szomorúság, az emberi árvaságba való elmerülés fájdalma. Az élet minden durva érintésére rezignált mélabúval válaszolt, s versei jórészt személyes érdekű vallomások, elégiák. Művészetére – sajátos hangulatiságának megfelelően – az impresszionizmus nyomta rá a bélyegét.

Inkább hangulati, mint formai szempontból jellemző költeménye a Meddő órán (1908), mely egy röpke önarckép a költő végtelen magányáról. Szegénységét és betegségét emeli ki, az élet elsuhanó pillanatát örökíti meg benne. A szó szerinti tartalmon túl a kifulladó, szinte ziháló, rövid verssorok az erőtlen fáradtságot, a monoton rímek az egyhangú élet színtelenségét, az inaktivitást kifejező igék (vagyok, kicsordul, hagyom) a meddő óra tehetetlenségét érzékeltetik. A vers általános mélyhangúságából szinte sikoltásszerűen hangzik fel a három éles „én”-rím, a teljes reménytelenséget és elhagyatottságot hangsúlyozva.

„Ha volt valaha ötvösművésze a magyar versnek, akkor az Tóth Árpád” – írta Babits a költőről. E véleményt alátámasztó, míves, furcsa szavakat ékszerként ötvöző, elégikus dala a Rímes, furcsa játék (1916), mely Tóth Árpád legbravúrosabb formamutatványainak egyike. Valóban a rímek csengő-bongó, szikrázó játéka, zenei tobzódása a szöveg legfeltűnőbb formai jegye; ez teszi „torz kedvvel kevert” zenévé a költeményt. Ám a rímek pazar kavalkádjában van jó adag önirónia, önkritika is: azt a tragikus szakadékot próbálja áthidalni, mely a költő vágyai, életigénye, gazdag képzelete és a valóságosan megélt élete és sorsa között tátong. A Rímes, furcsa játék – tagadva a címet – nem csupán „játék”, hanem megrendítő szerelmi vallomás is: a koldus költő, a szegény ember a nagy élet színes gazdagsága, gyönyörei helyett „csak ilyen borús zenéket” nyújthat át ajándékul kedvesének, menyasszonyának. A versben a hívó távolok színpompája helyett marad vigaszul, ajándékként a költészet sokszólamú zenekara; s a viszontszerelem idilli boldogságának tudatában a vers írója a megsemmisülést sem tartja már riasztónak: a „Meghalni volna jó ma…” rebegő, mindenbe beletörődő sóhaja zárja a költeményt.

A Lélektől lélekig (1923) című búsongó elégiája is lényegében egyetlen kép kibon­tása. A színképelemzés tudományos igazságától (az égitestek ugyanolyan elemekből állnak, mint a Föld és a földi lények) jut el a csillagokkal való rokonság gondolatáig s a csillagok magányáig, „a térbe szétszórt milljom árvaságig”. A legfontosabb mondanivalót az utolsó két strófa felkiáltásai, megrendülést érzékeltető hiányos mondatai fejezik ki: az egyes emberek között is „roppant, jeges űr lakik”.

56.  Értelmezze Tóth Árpád Esti sugárkoszorú című versét!

Az életörömöt, a melegséget, a szépséget e korszak lírájában csak a szerelmes versek képviselik. A hitvesi költészet egyik legszebb darabja a magyar irodalomban az Esti sugárkoszorú (1923). (A költemény szövege sehol sem árulja el, de tudnunk kell, hogy feleségéhez írta a költő házasságuk hatodik évében.)

A vers egy alkonyati futó pillanat impresszionista megragadásával indul: a fény lassú eltűnésében elmosódnak a tárgyak éles körvonalai, „hamvassá”, súlytalanná, lebegővé válik a világ; a menekülő fény csak a kedves hajának „sötét” lombját fonja körül sugárkoszorúval. S itt már megkezdődik a varázslat: a kezdeti látvány látomássá alakul át. A sugárkoszorú már nem földi fény, hanem a középkori szentek „finom, halk” glóriája, „halvány, szelíd és komoly ragyogás”.

Az első versszak rajongó ámulása, a pillanatnyi csoda a második strófában tovább mélyül: az illat „titkok” illatává, a csend a „béke égi” csendjévé lényegül át, s mindkettő mennyei fényben ragyog. Aztán kép, szín, minden eltűnik, s kibuggyan a rajongó vallomás: „És jó volna élni, mint ahogy soha.” A szerelem valami léten túli, égi érzésbe vált át.

A gondolatjel ünnepélyes csöndje után azonban az első versszak elbeszélő hangján folytatódik a költemény: „Egyszerre csak megfogtad a kezem”, s a kézérintésre a földöntúli rajongás kiegészül a legszebb „földi érzéssel”, két ember szerelmi boldogságával. A verset a leghétköznapibb, de ebben a szövegösszefüggésben mégis a legemelkedettebb, legünnepélyesebb vallomás zárja: „mennyire szeretlek!”.

Tóth Árpád ezzel a versével egy egyszeri, pillanatnyi élményt örökített meg, s tett egyúttal mások számára is felidézhetővé.

57.  Értelmezze Tóth Árpád Jó éjszakát című versét!

A Jó éjszakát! – mint címéből is kitűnik – búcsúvers, afféle halál előtti számadás; posztumusz kötetében is az utolsó helyen áll, de 1924-ben írta.

Az első versszakban az inga lassú, tétova, megállásra váró mozgása a költő fáradtságát, a napi robot utáni pihenni vágyását érzékelteti.

A másodszor elhangzó „Pihenjünk” felszólítás már nem a napi robot fáradtságára, hanem a költői alkotómunkára, az írásra vonatkozik. A hiányos, befejezetlen mondatok – „Takarómon pár papírlap. Elakadt sorok. Társtalan rímek.” – nemcsak az álmosító kimerültséget fejezik ki, hanem az írói hivatásba vetett hit megingását is: „Minek a lélek balga fényűzése?” Ezt az érzést erősíti a részletes hasonlat, ezt sugallják a rövid, tört mondatok, a bizonytalan kérdések.

Végül a harmadik szakasz legvégén feltör a keserű panasz: „Szelíd dalom lenézi a garázdán / Káromkodó és nyers dalú jelen.”

Az utolsó strófa szaggatott, széttöredezett, az álomba és a halálba merülést kifejező mondatfoszlányaiban visszatér a kezdő kép, s megjelenik az örök költővigasz: az utókor majdani elismerése. Csokonai módján búcsúzik az élettől, a költészettől. De Csokonai még komolyan hitt egy „boldogabb korban”, a késő században, a modern költő versében mindez már kiábrándult, fájdalmas öniróniával hangzik el.

Tóth Árpád fiatalon, szomorúan halt meg, de szomorú életéből mégis másokat vigasztaló művészi szépséget fakasztott.