N. Horváth Péter
ÉVSZAKOK
Tavasz
Olvad a jégcsap, a
könnyei hullnak,
hónapok álmain ébred a
rét.
Neszeim kergetik messze
a múltat,
szólítom újra a nap
melegét.
Hajnali vágyakat keltek a szívben.
Boldogan él, aki nincs
egyedül.
Az elhagyatottakat
hinni segítem,
lesz, hogy az ég nekik
is kiderül.
Nyár
Én jövök el, ha a dél
tüze éget,
karomon lázasan izzik a
táj.
Lovait hajtom a hold
szekerének,
röppen az éjszaka,
futni muszáj.
Dobban a tó szíve, mozdul a csónak,
csillagok úsznak a víz
tetején.
Tegnapi színeim
összemosódnak,
barna szemével az ősz
jön elém.
Ősz
Esti fagyokkal a tél
üzen értem
öt óra felé, ha szürkül
az ég.
A nyárvégi zöldeket
bronzra cserélem,
sárga-vörösre a fák
köpenyét.
Autók fényeit gyújtom az úton
vezetve őket a híg
ködön át.
Az éjszaka perceit
hosszúra nyújtom,
s megtizedelem a nap
sugarát.
Tél
Holnapok élete szunnyad
a földben,
égre pipázik a távoli
ház.
Vakító rendemen varjú
az őrszem,
fekete ingben a csendre
vigyáz.
Ünnepi díszeit ölti a lélek
karácsony este, ha én
akarom.
Vidáman integet búcsút
az évnek,
a mindenen átsegítő
bizalom.