Szergej Jeszenyin

BOKRAINK KÖZT

Bokraink közt már az ősz barangol,

kóró lett a fényes laboda.

Zizegő, szép zabkéve-hajadról

nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -

szép voltál, te kedves, illanó!

Szelíd, mint az alkony puha fénye,

s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,

neved, a törékeny, mesze szállt.

Gyűrött sálam őrzi már csak híven

fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal

macskamódra, lustán lépeget,

emlegetnek tűnődő szavakkal

vizimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:

álom voltál, elhaló zene.

de tudom - aki formálta vállad,

fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,

kóró lett a fényes laboda.

Zizegő szép zabkéve-hajadról

nem álmodom többé már soha.

/Fordította: Rab Zsuzsa/