Székely János

A NYUGATI HADTEST

A könyv szerzője, a marosvásárhelyi illetőségű Székely János sajátos alakja az erdélyi magyar irodalomnak. A filozófus költő és író minden műfajban otthonosan mozgott, de alkotásaiban legfőképp azt kutatta, hogy a legkülönbözőbb, akár a legnehezebb helyzetekben hogyan őrizhetjük meg emberi méltóságunkat, másként szólva hogyan cselekedhetünk, hogyan létezhetünk erkölcsösen.

A nyugati hadtest című novelláskötetének megírására a II. világháborúban szerzett élményei késztették. A negyvenes évek elején a szerző hadapródiskolába járt, hivatásos katona szeretett volna lenni. A zsenge kamasz „tragikus szerencséje” (az író sajátos szópárosítása szerint), hogy ez a nem igazán előrelátó pályaválasztás végül is hasznára vált, az átélt események igazi férfivá érlelték, szilárd értékrend kialakításához segítették. A hadapródiskolai háborús évek hasznosak lettek számára. Sajátos szemléletmódja ekkor alakult ki. Későbbi életén és életművén végigvonultak ezek az „élmények”. Így van ez a novelláskötetben szereplő történetek mindegyikében is.

„Mindig úgy nyerek én, ha veszitek, ezen túl is mindig akkor viszem el a nagy, igazi tétet, amikor mindenki elém vág, s úgy leszek első, hogy utolsó leszek.” - vallja visszaemlékezve, summázva a szerző.

Ennek az életszemléletnek világos és általánosított megfogalmazása a kötet végén található Vesztesek című vers is. A vesztesek legyőzetésükkel egyfajta erkölcsi tőkéhez jutnak:

„A győztes igaza meghal.

A vesztesnek igaza lesz.

Mióta világ a világ,

Az nyer igazán, aki veszt.”

A szerző kötetében öt páros történetet mesél el. Minden rész más-más eseményt örökít meg, de minden történetben győztesek és vesztesek, bűnösök és áldozatok szerepelnek, tehát a novellák között párhuzam állítható.

Az első novella Pálinkásról, a mindenki által rettegett, betörhetetlen katonalóról szól. A jobb sorsra érdemes növendék, a ló gazdája, megpróbál összebarátkozni az állattal, de ez nem sikerül neki. Amikor a ló majdnem halálra tapossa, az elöljáróság belátja, hogy Pálinkás nem való lovaglásra, ezután csak vezeték lóként fogják használni.

Persze a ló ott sem hajlandó végezni a dolgát, de új gazdája már nem kísérletezik a megértéssel (az nem vallana katonás jellemre), az első kritikus helyzetben halálra veri. Ez után derül ki, hogy a „bűnös” állat tulajdonképpen áldozat volt, hiszen egy korábbi gerincsérüléséből származó elváltozás miatt semmilyen terhet sem volt képes a hátán hordozni.

„Pálinkástól valami olyasmit követeltek, ami fájt neki, ami ellentmondott mivoltának, amivel sehogyan sem érthetett egyet. Teljes életében arra kényszeríttették, amire sosem volt képes.”

A kötet második novella-párosítása, az Amikor nyakon öntöttek és A kripli sem mondja ki az egyértelmű ítéletet, bemutatja, hogy egy viszonylag zárt közösség csoportnormáit áthágni sem pozitív, sem negatív irányban nem ajánlatos. Aki ezt mégis megteszi, számolnia kell cselekedetének minden következményével. A matematikaórán ártatlanul kitűnni vágyó, a feltett kérdésre egyedül választ adó növendéket a többiek szigorúan megbüntetik: több vödör vizet zúdítanak a nyakába a mellékhelyiségben.

A növendékek zárt közösséget alkotnak, jól körülhatárolható célokkal, érdek- és értékviszonyokkal. Aki katonatisztnek készül, annak bátornak, férfiasnak kell lennie, tudnia kell vívni, lovagolni, értenie kell a nőkhöz, stb. Ezek ugyan sztereotípiák, de azok az értékek és szabályok, amiket a közösség tagjai hallgatólagosan elfogadnak, ilyen tartalommal bírnak. Ebben az értékrendben a matematika ismeretének, egyáltalán a szellemi értékek megbecsülésének nem sok keresnivalója van. Másfelől a közösség (a bandaszellem) ösztönösen a szürke átlag, a többség oldalára áll, a különöset, az átlagtól eltérőt nem tudja és nem is akarja kezelni. A bandaszellem, a banda erkölcse tehát korlátoz, cserébe viszont védelmet nyújt. Aki ezeket a törvényeket áthágja, annak többé nem jár védelem.

Háborús körülmények között ezek a választási lehetőségek különösen korlátozottak.

„...két út áll előtted, mindössze kettő, s hogy kedvedre választhatsz a rossz meg a rosszabb között-ez épp a szabadság.”

A kripli története azt a helyzetet mutatja be, amikor valaki a közösségből, a bandából „lefelé lóg ki”. A jobb sorsra érdemes Monokit szülei - tulajdonságainak, képességeinek végzetes félreismerése folytán - katonai pályára szánták. A hadapródiskolában azonban gyorsan bebizonyosodott, hogy a fiú nemhogy tisztnek, még közlegénynek sem való. Soha semmit sem képes kifogástalanul végrehajtani, ezért természetesen mindig a közösség, az egész szakasz bűnhődik.

A „kripli” végletekig igyekszik, hogy megfeleljen az elvárásoknak, de erre természeténél fogva semmi esélye nincs. A büntetés nem marad el, de különös módon nem a szakasz az ítéletvégrehajtó (ők legalább értékelik az igyekezetet), hanem a közvetlen felettesek, a felsőbbéves növendékek. A kripli végletes megalázkodásának szinte természetes következménye, hogy kínzóiban eltűnnek a gátlások, és a szerencsétlen testi fenyítése (ami egyébként szigorúan tilt a szolgálati szabályzat) feletteseinek mindennapos „szórakozásává” válik. Az embertelen helyzetet az író nem tudja elfogadni, terveket sző, hogyan segíthetne szerencsétlen társán, de a kockázat túl nagy, fellépésének az lehet a következménye, hogy ő is a kripli sorsára jut. Végülis nem mer a lelkiismerete szerint cselekedni, mintegy bűnrészességet vállal Monoki kínzóival.

A következő párosításban azt tapasztalhatjuk meg, hogy az emberség és embertelenség elvont erkölcsi kategóriái életközelben - különösen háborús körülmények között- milyen problematikussá válhatnak.

Az Emberbarátok című történet „szüzséje”:

A Kárpátokban állomásozó századhoz a tábori csendőrök visszahoznak egy katonaszökevényt, akit a hadbíróság halálra ítélt. A parancs szerint az ítéletet saját bajtársainak kell a foglyon végrehajtani. Az ügyeletes tiszt, Gálfy főhadnagy megretten a feladattól, és áthárítja azt a szolgálatban következő Cseke hadnagyra. A késedelem megbosszulja magát, a legénység időt kap az összebeszélésre, és a kisorsolt kivégzőosztag megtagadja a parancsot, nem tüzel az elítéltre. A vezénylő Cseke hadnagy (civilben tanárember) pontosan tudja, hogy ez zendülés, amiért háborús helyzetben tizedelés jár. Hogy legalább a többi emberét megmentse a pusztulástól, magára vállalja az emberölés bűnét, sajátkezűleg lövi főbe az elítéltet.

A végletes helyzet végletes cselekedetet szül, és azt a súlyos kérdést veti fel, bűnös-e Cseke hadnagy, vagy sem. A jog szerint igenis bűnös, a háború után el is ítélik ezért (tettét önként vallotta be, senki sem jelentette föl). A szolgálati szabályzat ugyanis pontosan megszabja a kivégzőosztag parancsnokának teendőit, teljesen nyilvánvaló, hogy a hadnagy nem a szabályzatnak megfelelően járt el. Vagyis a szabályzat szerint ott és akkor, vállalni kellett volna a megtizedelést, jogilag ezért Cseke hadnagy nem lenne felelősségre vonható.

Erkölcsi érzékünk nyilvánvalóan tiltakozik ez ellen, hiszen az adott helyzetben a hadnagy tette az egyetlen humánus cselekedet volt. Tettére senki sem kényszeríttette, döntését teljesen autonóm módon, a tények mérlegelésével, saját lelkiismeretére hallgatva hozta meg. A legszörnyűbb bűnt vállalta magára azért, hogy megmentse embertársai életét. A helyzet Székely János-i ellentmondása, hogy csak úgy lehetett emberséges, ha embertelen cselekedetre vállalkozik.

A kapcsolódó történet az előbbi ellentéte. A kutyás német című novellában az elvtelen parancsteljesítés, az önmagáért való gyilkolás dermesztő példáját láthatjuk. A lengyel hómezőkön megállás nélkül vonuló munkaszolgálatosok csoportja egyre fogy: akik elértek fizikai korlátaik legvégső határához, kidőlnek a sorból. Az erős fagyban a sorsuk a biztos pusztulás, de a háború zord és kegyetlen törvénye nem bízza ezt a természetre. A csoport nyomában járó katona „precízen” végez a sorból kidőlő szerencsétlenekkel. A tragédiák a lovaikon visszavonuló növendékek előtt játszódnak le. A halálmenettel többször is találkoznak, mivel a kadétok éjjel megállnak pihenni, a menet viszont megállás nélkül vánszorog a pusztulásba. A hóhérmunkájával tökéletesen azonosuló „értelmes arcú” német viselkedése rejtély. Miért gyilkol önként, amikor a foglyok sorsa amúgy is a biztos pusztulásba vezet, amikor embertelen parancsának végrehajtása már nem ellenőrizhető?

Székely János szerint az ok - a cselekedetek igazi mozgató rugója - a félelem. A német tehát azért gyilkol, mert attól fél, hogy a felettesei tudomására juthat hogy, nem hajtja végre pontosan a kapott parancsot. Az író pontos történelemlátása szerint az önkényuralmi rendszerek közös jellemzője, hogy a halálra ítéltek, a hóhérok és a tétlen szemlélők létezésükben kölcsönös feltételei egymásnak. Tetteik legfőbb irányítója az egymástól való kölcsönös félelem. "Nem a fegyelem, nem a kötelesség, még csak nem is az engedelmesség, hanem mindenekelőtt a félelem kényszerit a hóhérkodásra. Mi kényszerítjük rá puszta jelenlétünkkel: éppúgy tart tőlünk, mint foglyai tőle: éppúgy az életét menti, ahogy foglyai is: mert mindenki fél valakitől, mert mindenkitől fél valaki, mert egyetlen nagy félelem, egyetemes rettegés fogja és markolja össze ezt a szomorú földet, s vigyázzon, aki ítélni próbál, nehogy végül önmagát ítélje el."- olvashatjuk a máig ható a bölcs sorokat.

Székely Jánosban a kamaszfejjel átélt borzalmak gyújtották a belső világosságot, a sokszor megtapasztalt embertelenség kényszeríttette arra, hogy belső énjével, lelkiismeretével szembekerülve súlyos ítéleteket alkosson az őt körülvevő világról. A "tragikus szerencse" azt jelentette számára, hogy ha nem éli át ezeket a borzalmakat, erkölcsi érzéke, ítélőképessége nem jut el erre a szintre. A történetek összegezéseképpen elgondolkodhatunk azon, hogy a háborús modellre épült világban milyen cselekvési szabadsága, milyen mozgástere van a történések szorításában vergődő embernek. A szerző állítása a tényleges emberi szabadság illuzórikus, a választás csupán két rossz (a rossz és a még rosszabb) között lehetséges.

Nincs kétségünk afelől, hogy ezt a beletörődést az író nem tudja elfogadni. Ha az ember ragaszkodik belső lényegéhez (és igazán csak addig tarthatja magát embernek, amíg ezt teszi), el kell sajátítania a "társadalmi lét alaptörvényét", amelyet Székely János így fogalmaz meg:

„...mindig engedni a külső kényszerűségnek, betartani mindig a szabályokat, de sohasem adni fel a jogot, hogy odabent ítéletet alkothassunk ugyanezekről a szabályokról, szóval hogy a gondolat erejével mintegy úrrá legyünk azokon.”

Ez nem valamiféle tudathasadásos állapot, hanem a személyiség egyfajta megkettőződése azért, hogy belső szabadságunkat megőrizhessük:

„. a bensőség győzelme ez a külső világon: az értelmé a kényszerségen: úgy is mondhatnám: a szellem elfojthatatlan szabadsága ül itt diadalt a külsődleges (testi) fegyelmen: Tetteinket, szavainkat előírhatják - gondolataink szabadok.”

Ezek a súlyos gondolatok a kötet utolsó darabjában, a Sorok a gondviselésről címűben olvashatók.

Az író pontosan tudja, hogy az emberek többsége nem születik hősnek, és kisebb-nagyobb megalkuvásai révén akár bűnrészességgel is vádolható. Belső autonómiánk megőrzése azonban csak akkor sikerülhet, ha minden körülmények között megtartjuk és működtetjük azt a különleges „iránytűnket”, amit erkölcsi ítélőképességnek nevezünk. Az emberi természet úgy van megszerkesztve, hogy nem szívesen emlékszik a negatív eseményekre, kellemetlen élményeit igyekszik gyorsan elfelejteni. Minden ember életében lehetnek azonban olyan súlyos helyzetek, melyek erkölcsi lényegét sohasem felejtheti (egy háború embertelen élményei pontosan ilyenek), és jövőbeni megmaradása, embersége érdekében be kell azokat építenie belső értékrendjébe.

Székely János a kötet mottójában sajátos tömörséggel fejezi ki ezt a gondolatot:

„Amit el lehet felejteni, nyugodtan felejtsük el.

Esélyünk: a feledhetetlen.”

/ZE/